Júniusban, hajnalban indultunk gyalog a hőségben; énekeltünk, söprik a pápai utcát, masíroznak a katonák…, az út mellett félig elhantolt halottakat láttunk, az egyiknek a lába, a másiknak a feje állt ki a poros földből, rárepültek a legyek, volt olyan katona közülünk, aki sírt, volt, aki elfordította a fejét, volt olyan, aki legyintett. Július elejéig hatszáz kilométert tettünk meg, a konyha lemaradt, hajnalban esett az eső, dörgött az ég, Isten néz le ránk és sír, mondtam a többieknek. Aztán rossz vizet ittam, hasmenést kaptam. Lázam lett, rázott a hideg, szárnyas lidérc repkedett az arcom előtt, a lázban gyerek voltam megint, anyám hessegette a szörnyet, az orvos hangját hallottam, vissza kell vinni, de valaki azt mondta, nem érdemes méltóságos uram, ennek vége; anyám suttogta a fülembe, Isten áldjon, fiam. Hajnalban haltam meg. Görcsösen. Sírva. A többiek eltemettek tisztességgel, huszonegy éves voltam, két öcsém élt még otthon, több földet örököltek. Mindig ez volt mindenük, a föld, a szántó, a vagyon, a ló, a kocsi; a föld volt fontos, apám is ilyen volt, nem tudtam rájuk haragudni, értettem én, de azért elmondtam volna nekik, hogy mennyi, de mennyi föld van errefelé, hogy milyen határtalan ez a vidék, igen, a háború elején arra gondoltam, Oroszországban fogok maradni. K. előtt egy faluban szállásoltak bennünket. A házigazdának volt háza, istállója, tehene. És egy lánya. Az öreg tördelve, de magyarul beszélt, az előző háborúban Szibériába vitték. Fogságba. Megszökött, elfogták, szökött megint, de mindig elfogták. Parasztokhoz adták dolgozni, végül elvette a gazda lányát, ottrekedt. Azon az udvaron. Mesélte, hogyan kényszerítették őket a kolhozba, erre mondtam, ha vége a háborúnak, jövök és visszavesszük a földet, házat építek az övé mellé, lesz tehenünk, ló is kell, elveszem az idősebbik lányát. Magas lány volt, szótlan, ijedős, félénk, de erős, este hozott nekünk kenyeret. Nekem az ilyen lányok tetszettek. Akik nem beszélnek, dolgoznak. Az anyám is ilyen volt, Isten nyugosztalja, hajnalban kelt, etette az állatot, ébresztette apámat, rázott fel, ment, dolgozott, soha nem panaszkodott. De meghalt, a vére lett rossz. Szétrágta a betegség. Az öreg gazda azt mondta, rendben, jöjjek csak, vegyem el a lányát nyugodtan. Aztán parancs érkezett, hogy menjünk tovább K-ba. Ott ért minket az első támadás, egyre csak lőtték a várost, égett minden, rengeteg volt a halott, temetni kellett. Mocsaras vidék volt, szúnyogok rajzottak, kaptunk tablettát malária ellen, de nem használt; beteg lettem, rázott a hideg, betettek egy kamrába, feküdtem a zsákok között, orvos nem jött, éjjel haltam meg. Felnyitották az egyik gödröt, azt, amit én is ástam, rátettek a többi halottra, meszet dobtak rám. Feküdtem a nedves földben, lent is, fent is csönd volt, béke. Mindig szerettem, amikor este az állatok neszeztek, az emberek hallgattak, ilyenkor szél támadt nyugatról, aztán mentünk aludni, ilyen volt nálunk az élet. Szent Anna napja volt, holdvilágos éjszakán tiszta ruhába öltözve, harci felszereléssel indultunk. Egyenesen az első vonalba. Egy völgyben, a folyó mellett volt a falu, ahol egy német géppuskás raj megvárt bennünket, magyarokat. A szakaszommal jobbra indultunk egy német katona után. A szakasz és én, a golyószórós. A Don túlsó partján az voltak az oroszok. A holdvilágos éjszakán csak a sárguló búzatáblákat láttuk a túlparton. Mondtam a többieknek, jó lenne aratásra hazamenni, és hogy a falumban én már gépkezelő vagyok, ismerem a cséplőgép minden csínját, csavarját. Aztán beástuk magunkat a földbe, a talaj köves volt és az ócska gyalogsági ásókkal kellett akkora gödröt ásni, hogy guggolva megbújhassunk benne. Nem értettem, hogyan lehet itt a mi felünkön köves a talaj, odaát, a folyón túl meg búza nő; mondtam a többieknek, ezt nem értem, de csak röhögtek. Elhatároztam, ha átmegyünk a folyón, megnézem magamnak azt a búzát. Hogy milyen annak a minősége? Mert olyan jó, mint otthon a Nyírségben, nem lehet. Hajnalban mozgást láttam, átlőttem a géppuskával, bele a búzaföldbe… Kiabálás hallatszott, jajgatás. Majd onnan lőttek. Rám. Aknavetővel. Mondtam a tisztnek, az oroszok a nehezebb fegyvert lövik, a golyószórót akarják kilőni, a tiszt ígérte, hogy jön, segítenek, de nem jött vissza; az ötödik gránát talált, pontosan engem ölt meg azon a reggelen, Szent Anna másnapján, miközben épp a kenyeremet szeltem a gödör alján. Az oroszok embereket vittek el tőlünk. Ha az őr elaludt, elrabolták… Az ezredes jött, parancsot adott, menjünk át, hozzunk mi is oroszokat. Aki megy, két hét szabadságot kap, kitüntetést, ezt kiabálta. Mindenki vágyott a családja után, sokan jelentkeztek, mutattak fényképet is a családról, engem akartak parancsnoknak. Összehívtam őket, ez önkéntes dolog, nem vállalom, mondtam, nem kell a vaskereszt, a fakeresztet meg nagyon nem szeretném. Jött a szakaszvezető, hívattak. Az ezredes úr kérdezte, miért nem vállalom. Ezredes úr, mondtam, katona vagyok, ha parancsolja, megyek, de önként nincs szívem átvinni családos embereket, nem tudom visszahozni őket, magamat sem biztos. A parancsnok megveregette a vállamat, becsüllek, őszinte vagy, mondta, nem parancs. Harminc katona indult el éjszaka, tizenketten jöttek vissza, foglyot nem hoztak. Én két nappal később reggel vizet ittam a bokor mögött, akkor kaptam a golyót. A szívembe. Ott temettek el a bokrok mögött, a lejtő alján. Anyám tanárnő volt, az apám hivatalnok. Magam huszonöt éves múltam, jegyben jártam egy tanárnővel, volt fényképem a lányról, tanár akartam lenni én is, vagy tisztviselő a kataszteri hivatalban. Ahogyan az apám is, aki mindig büszke volt arra, hogy nem dolgozott a földeken, mint a testvérei, és hogy szép felesége van. Egy tanárnő. Szomjas voltam. És éhes, nagyon éhes. Gyerekkoromban mindig ettem, anyám elvitt az orvoshoz, az öreg azt mondta, baja van a gyereknek, nem tudja tartalékolni az ételt a szervezete, mindig ennie kell. Hát most négy napja nem jött ellátmány. Se vacsora, se ebéd. Egy darabka kenyerem sem volt már, mondtam a többieknek, Isten velem lesz, megyek, hozok ebédet a konyháról, ennem kell. Szédültem, fáztam, de indultam. A futóárok egy darabig megvolt, onnan bokrok között, majd nyílt terepen kellett mennem, lőttek rám, de Isten velem volt. A konyhán ettem bablevest, adtak egy vödör gulyást a többieknek, egy hadnagy megdicsért, hogy bátor vagyok, majd futottam vissza a vödörrel, és Isten megint velem volt, az oroszok most nem lőttek. Arra gondoltam, az oroszok is éhesek odaát, az étel szent, azért nem lőnek rám. Megérkeztem, örültek a többiek, egyetek csak, mondtam, aztán valaki szólt, hasaljak le, még meglőnek, és ebben a pillanatban ütést éreztem, tudtam, átment rajtam a golyó, leültem a földre, az utolsó, amit láttam a vödör volt a gulyással, meg folyt a vérem, de megérte, gondoltam, hogy elmentem a többieknek ételért, oldalra dőltem. Éreztem, hogy húznak kifelé, véres a karja, mondta valaki mögöttem, ennyi volt. Puskát sose fogtam. Október végén tiszta idő volt, szeles, hajnalban három csónakkal jöttek az oroszok a túlsó partról. Lőni kezdtük őket, a társam az első csónakot eltalálta, éppen amikor kikötött, felbuktak az oroszok, lassan vitte testüket a víz, a többi csónakból úszógumikkal ugráltak ki a nádas findzsás részébe, majd a horhón jöttek végig egymás után. Egyik emberemet a szomszédos szorosba zavartam, hogy a többiek induljanak a völgy felső torkolatához, jönnek az oroszok! A honvédek ötven méterrel előbb értek oda, mint az oroszok, tűz alá vették, visszaszorították őket a nádasba. A küzdelem délutánig tartott, az oroszok fehér zászlóval megadták magukat, tizenöt foglyot hoztunk fel. A ruhájuk büdös volt, szakadt is, az arcukon állt a por. Az egyik orosz kabátzsebében könyv volt, mi a fene, gondoltam, ez a mocskos ördög olvas? Azt tartottam mindig, hogy szeretni kell az életet, de nem kell magyarázkodni. Add ide, kiáltottam rá, az orosz bámult, de nem akarta odaadni a könyvet, mondtam jó családból vagyok, mi nem lopunk, a fenébe is, add ide, visszakapod a könyved. De az orosz nem adta, kiabált, hadonászott, végül a tizedesem puskatussal fejbe verte. Feküdt a földön, vérzett, a könyv angolul volt, versek, végül nem adtam vissza, vittem olvasni éjjelre, másnap hozom, gondoltam, de reggeltől erősen lőtt az orosz tüzérség, csak feküdtem az árokban, olvastam a verseket, a sorok között az állt, szeretni jó. Este lett, csönd, sötét, lementem a folyóhoz, gondolkodni akartam, visszaadjam-e a könyvet, mert olyan szépen vigasztaltak a versek, ott a parton léptem az aknára. A testem szerteszét repült, de a lelkem egyben maradt, nem temetett el senki, másnap reggel megint jöttek újabb oroszok, fentről nem lőttek rájuk, én meg ott vagyok a folyóban ma is, ki tudja. Délelőtt ágyúztak, a föld remegett, éppen műtötték a gyomromat, szilánkot kaptam, feküdtem az asztalon, jött egy szakaszvezető, mondta, pakolni kell. Jönnek, áttörtek, jönnek! A két orvos összenézett felettem, mit tegyünk, kérdezte az egyik, folytatjuk, mondta a százados, de nem itt, most menni kell. Tegyék hordágyra, mondta, a két műtőskatona rátett, kivittek a házból, kint köd volt, dörgött az ágyú, gránát csapódott be a közelben, remegett a föld, valahol fent repülő zúgott, a két katona eltűnt, mellettem is feküdt valaki, a barna pokróc mutatta, hogy viaszfehér az arca, aztán sötét lett és béke. Az országút mellett volt a felfordult teherautó, ráültem, hideg volt, fújt a szél, kékes, szivárványos eget láttam, a bakák előttem juhnyájjá változtak, én mentem utánuk, hajtottam őket. Azt tudtam, így fagy meg az ember, és még annyi erőm volt, hogy felálljak, elinduljak. Én is. Aztán egész nap mentünk hazafelé, egy szót sem szóltunk, némák voltunk. Mint a kilőtt puska. Mögöttünk morgott a front. Sötétedett, nem éreztem semmit a testemből, a sötét égen ragyogtak a hatalmas csillagok, kivettem a revolvert a zsebemből, néztem a csövébe, ekkor megszólalt mellettem a katona, akkor szólalt meg először, pedig egész nap együtt mentünk, azt mondta, mit akarsz? Mondtam, agyonlövöm magam. Sötét van, hideg, nem éljük túl az éjszakát. Én nem vagyok erős. Azelőtt jegyet árultam a moziban. Erre rám nézett, de ne mellettem halj meg, kérlek, mondta halkan, erre eltettem a pisztolyt, mentem tovább. Az a katona másnap reggel pálinkát ivott; ez nem volt jó, aki ivott, nem érezte a veszélyt, megállt, feldőlt. Meghalt. Én harmincöt évvel később Texasban. Akkor már annyira szenvedtem a betegségtől, hogy elküldtem a feleségemet vásárolni, és a házam mögött másodszor belenéztem a pisztoly csövébe, és ekkor meghúztam a ravaszt. Már hosszú hajam volt, mint egy lánynak, mégis fázott a fejem. Pedig volt rajta kendő, azon meg pokróc, csak a szemem látszott ki, így mentünk az orosz elől, lassan, botladozva. Elérkeztünk egy faluhoz, az emelkedő alján raktár volt, németek vigyázták, pedig magyar raktár volt, a mienk, rajta volt a magyar felirat, mondtuk, adjanak enni, van benn étel, ruha, kesztyű! A tizedes üvöltött a német őrökkel, végül beengedték, kijött, hozott kesztyűt, szétosztotta, mondta van bent vaj, kenyeret is látott, konzervet, a németek üvöltöttek, los, los, van odabent pálinka is, mondta valaki, az egyik német intett, menjünk, mondtam a többieknek, hogy este vissza kell jönni, akkor bejutunk, addig meghúzódunk a faluban. Félórával később dörrenés hallatszott, felrobbantották a teli raktárt, igen, akkor úgy döntöttem, onnan én nem állok fel többet. Engem német tank ütött el. Nem hallottam, jött hátulról, átment rajtam. Engem egy orosz tiszt lőtt le. Engem gránát ölt meg, dobták az oroszok, mellettem robbant. Én megfagytam. Én is megfagytam, engem orvlövész lőtt le az erdőben. Engem egy faluban két társammal végeztek ki partizánok. Én megfagytam a lovammal, engem hátrahagytak. Epilógus: Beléptünk a templomba, kendős asszonyok voltak ott, és amikor csoportunkat észrevették, jöttek felénk, mi meg arra gondoltunk, mi vagyunk itt a háború óta az első külföldiek. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, az asszonyok néztek ránk, és mesélték, hogy sebesült katonákat gondoztak, de ezek közül alig maradtak életben. Az idős asszonyok elmondták még, hogy nem messze a falutól, a kis völgyben sok magyar katona van eltemetve. A pópa felajánlotta, hogy odakísér bennünket, amint munkáját befejezte. Addig elmentünk a vasúthoz, megálltunk az elesett orosz katonák emlékművénél, aztán siettünk vissza. A pópa beszállt az autóbuszunkba, elvezetett bennünket a völgybe, oda, ahol a katonák tömegsírja volt. Álltunk a folyóparton, a pópa kérte, hogy a jelen lévők mondják az elesett szerettük nevét, mi mondtuk sorban, a fiatal pópa pedig kiáltva ismételte az elesett katonák nevét, áldását adta rájuk, aztán halkan együtt énekeltünk a folyóparton.