Szakolczay Lajos tanulmánykötete nélkül ezután aligha lehet az erdélyi magyar irodalomról véleményt mondani, a szerzők és a művek rengetegében rendet tenni. Az Erdélyi ősz azonban azt is érezteti, micsoda gazdag, öntörvényű világ az erdélyi magyar irodalom, hányféle megközelítése (mai szóval: olvasata) lehetséges, mennyi még a homályban maradt és onnan napfényre hozandó alkotó és alkotás, gond és gondolat, milyen források táplálják, milyen csapok nyitják meg és zárják el az alkotói tevékenységet.

Szakolczay Lajos nem irodalomtörténetet ír, nem is krónikát, ami e műfajoknak alkotja részét, föllelhető kézikönyvben és lexikonban. Nem ír folyamatokat és irányzatokat sem, viszont megtiszteli olvasóit, hogy föltételezi róluk: ismerik a 20. századi európai, magyar és erdélyi eseménytörténetet, művelődés- és ideológiatörténetet, s mindezek hatását az irodalomra. Szakolczay Lajos írókról és művekről ír, tizenhárom erdélyi magyar írót-költőt von vizsgálódása körébe, róluk a teljesség fölvázolásának szándékával, de egyes részleteket különösképpen hangsúlyozva alkot képet. A tizenhármat ne tekintse az olvasó baljósabb számnak a kelleténél, olyanok nem említtetnek a tizenhármak között, mint Nyirő József, Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kemény János, Tompa László. Olyanok alkotják ezt a tizenhármat, akik az 1960-as évektől jelen voltak a hazai könyvkiadásban, színházi életben, akikkel Szakolczay Lajos fiatalkora évtizedeiben került kapcsolatba, s e kapcsolat idővel szakmai, munkatársi viszonnyá, barátsággá mélyült. Ez a nem igazán elvi alapú válogatás időnként meghökkent, többségében azonban aligha kifogásolható. Szakolczay bölcs leleménye, hogy tekintetét gyakran fordítja a szerzők életművének olyan részletei felé, amelyek kevésbé ismertek: Tamási drámáit, Jékely prózáját részletesen boncolja, színházi bemutatókról, drámaértelmezésekről ír, összehasonlít hazai és erdélyi előadásokat, – ilyenkor derül ki, hogy színi kritikusnak is milyen értően-szigorú Szakolczay.

Természetesen Kós Károly a tizenhárom pilléren álló híd jelképes első oszlopa: ő még 19. századi születésű és eszmélésű alkotó. Számos dologban adott példát a tartalmas pályát befutó és matuzsálemi kort megélő Kós Károly: tudatosan bevonta az alkotásba, a „mindenes szolgálatba”: a népmesei-néprajzi környezetet, a szépírást és publicisztikát, a tipográfiát és könyvkiadást, az építészetet és nyelvtudományt. De legfőbbképpen maga az életforma a példamutató, az állandó, igényes törődés a fölvállalt feladattal: az erdélyi magyar nemzetiség helyzetének politikai, szellemi javításával. Vállalva – mert érzékelte és vállalta alkalmanként – a szétforgácsolódást is, amelyet ő mégis inkább kaleidoszkópforma százszínűségnek tartott. Az útirajz több (Kósnál sokkal több) mint követésre csábító környezetleírás, a hazai táj és kép, nyelv és gondolatkincs leghitelesebb rajza (Hármaskönyv, Kőből-fából házat…). Az országépítő Szent Istvánjának figurája a színpadon nehezen birkózott meg a róla rögződött sztereotip történelmi képpel, de mint hangjáték (1942-ben, a rádióban), a hallgatók tetszését elnyerte.

Szakolczay továbbá figyelmeztet: Tamási Áron novellái egyenértékű alkotások a regényekkel, többnyire ugyanabból a világból meríti életre őket, de az író (az ember) a novellákban maga is egyre közelebb kerül a valósághoz, folyamatosan csökken, majd megszűnik elbeszélői kívülállása. A Tamási színdarabok (az Ősvigasztalás – a Szűzmáriás királyfi drámaváltozata -, az Ördögölő Józsiás, a Hullámzó vőlegény, az Énekes madár) fogadtatása, értelmezése és sikere az anyaország színpadjain gyakran erősen különbözött az erdélyitől. A művek üzenete jobban él ott, ahonnan vétetett. A cenzúra gyakran évtizedeken át tiltotta egy-egy dráma színre kerülését (pl. az Ördögölő Józsiásét), torzította a figurák sugárzását, kifejező erejét, – mire bemutatták, megváltozott (már amennyire) a politikai konstelláció. Ezért aztán némelyik nagyváradi siker Győrben szerény megélés volt csak, a budapesti előadások pedig zsenge utánzatok. Minderről Tamási aligha tehet…

Dsida Jenőről bizonyosan Szakolczay Lajos írta a legértőbb, legérzékenyebb elemzést (még 1982-ben), vagy talán az ekkor közölt írás adott lendületet Dsida azóta tartó reneszánszának (ugye, tart még ez a reneszánsz?). A hagyományos és a modern líra, a nyugatos, a magyaros és a sajátosan erdélyi formakincs és költői nyelv között Dsida teremt hidat, vagy talán ő az erdélyi líra első 20. századi világszínvonalú alakja (de hol van a világszínvonal a világ-ismertségtől?).

Bölcs dolog fölhívni a figyelmet Dsidára, az érzékeny tollú műfordítóra is, Szakolczay az ő példáján ismét bizonyítja, hogy csak nagy nyelvérzékű, hitelesen „halló” költő lehet más (ne mondjuk: idegen) életművek tolmácsolója.

Az 1950-es évek üstököseinek és az 1960-as évek hullócsillagainak keserűen-tanulságos életútját járta be Asztalos István, – az elmúlt évtizedekben ritkán íródott le a neve Magyarországon. A politikai, a világ- és az emberszemlélet hullámverései kapták vállukra a lelkes népfit, és ugyanezek a hullámok simultak el fölötte időnek előtte? Talán nemcsak. Móricz Zsigmond-i lendülettel indult, indulattól fűtött parasztnovelláival az anyaországi népi írók méltó társa volt (lehetett volna). Népi indulatát nem mindig nézték jó szemmel, – sem itthon, sem otthon. 1945 után aztán jött, – mert jönnie kellett – a proletkult, a megkövetelt munkásregény, Asztalos írásainak hitele önmaga előtt, írótársai és olvasói előtt egyaránt megkopott. És csak ötvenegy évet kapott bizonyításra…

Jékely Zoltán ugyan „még” Nagyenyeden született, élete és működése azonban egyenlő arányban és magától értetődő természetességgel terjedt ki a nagy és a kis haza (nincsenek ilyen fogalmak!) területére, szellemére, kapcsolatrendszerére. A világnyelveken, a befogott-befogadott és a megmagyarított kincsen keresztül pedig egész Európára. Az álom és a valóság testvériségét, a természeti és a teremtett környezet egybefonódását, az érzelmi tisztaság és a gondolati tudatosság harmóniáját kevesen valósították meg olyan mértékkel és eleganciával, mint Jékely. A Nyugat legnagyobbjai (a század magyar költészetének legnagyobbjai!) között tarthatjuk számon, aki Csokonai verselő készségét és Arany nyelvi erejét mintha Krúdy nyugtalan-fáradt rejtelmességébe rejtve hordozta volna magában. Alakja már életében legendássá vált, negyedszázaddal később újra olvasva, egyre nyilvánvalóbb az életmű csúcsainak romolhatatlansága.

Szakolczay megkísérli a lehetetlent – és a kötelezőt: valódi értékén mutatni be, vonultatni (de ha kell: vonszolni) be a köztudatba két tragikus sorsú, nagy talentumú lírikust: Szilágyi Domokost és Hervay Gizellát. A tragikus látásmód, a kibontott létköltészet, az erdélyi emberi-nemzetiségi, rémült tudatosság máig (mindétig) fölzaklató sorsú-művű főszereplői ők. Ha életük találkozott is egy pillanatra, tevékenységük más irányba nőtt tovább: Szilágyi Domokos az avantgárd líra Erdélyben korábban szokatlan hangjait szólaltatta meg, a magány és az üldöztetés, a veszélyérzet és a haláltudat végigvonul költészetén. Don Quijote, a bibliai Noé, az Amerikába menekült Bartók ugyanúgy megidézett tanú ehhez a hol purgatóriummá, hol pokollá formálódó világhoz, mint az igényesen szépszavú Vörösmarty, Ady vagy József Attila, az ő sorsában a saját végzete előképét érezte Szilágyi Domokos. A „hosszú versek”, a tragikusan-győzelmes nyelvi hadjáratok (A láz enciklopédiája, Álom a repülőtéren, Felezőidő) az anyaországiak közül leginkább Nagy László szellemi-nyelvi rokonságát és látásmódjuk testvériségét éreztetik. Szilágyi Domokos mintha az ezredforduló utáni években kezdett volna méltó helyére kerülni, – legalább a néhány értő versolvasó emlékezetében.

Cellamagány, Zuhanások, Kettészelt madár, – az életmű főbb pilléreinek kötetcímei éreztetik, hogy alkotójuk, Hervay Gizella, a szorongás és az üldöztetés földi rémségein kívül a női sors lelki terheit is hordozni kényszerült. A politikai-nemzetiségi üldöztetéshez szerencsétlen házasság, férje-fia korai, tragikus halála járult. A haza után, amely kivetette magából, a haza, amelyet önként választott, csak vonakodva fogadta be, s kevés megértéssel, nagy közömbösséggel viseltetett hozzá menekülő leányával szemben. Hagyományos formáinál csak kísérleteiben volt makacsabb, szeretetre vágyó, de viszont-szeretet nélküliségben élő lelkéből sarjadt világra a Reggeltől halálig, a Harmadik honfoglalás. Ez utóbbi már poszthumusz kötet, ez a harmadik honfoglalás – miként a két előző is -, kudarcot vallott, a költő gyógyintézetbe került, a sírja – legalább ennyi! – a Házsongárdban van.

A 20. századi utókor lelkiismeretének azért érdemes eltöprengenie a Hervay Gizella sorsán, több országból való számkivetettségén, a nemzeti felelősség (ha érez még valaki ilyet a Kárpáti medencében!) túl könnyű tisztába tételén. Van tragikus sorsú költőóriásunk, akinek éveit-végnapjait fél századnál hosszabb ideje pontosítjuk, s megaláztatásait, vagy amit lehet belőle, nagy igyekezettel próbáljuk „a kor és a rendszer” nyakába varrni. Hervay Gizella a századnak valószínűleg a leghitelesebb és a legmaradandóbbat alkotó költőnője, a testvéri Román Szocialista Köztársaság és a testvéri (?) Magyar Népköztársaság együttes erővel követte el rajta, amit emberrel, költővel, asszonnyal, beteggel, értelmiségivel, magyarral elkövetni lehet. Hazátlanságba, kétségbeesésbe, nyomorba, betegségbe és öngyilkosságba kergetését soha senki nem kockáztatta meg e két földrajzi-politikai fogalommal bármiféle kapcsolatba hozni. A megkönnyebbült, kínos hallgatásból még soha se lett baj, – de áldás sincs rajta!

A korszak legnyughatatlanabb garabonciása kétségkívül Páskándi Géza volt, a legtöbb húron játszó költő (bohóc is, bűvész is, de ezek nem állnak olyan messze egymástól), a leghányatottabb sorsúak egyike is, bár ilyesmit erdélyi magyar írói viszonylatban óvatlanságnak tűnik kinyilatkoztatni. Páskándi „lelkesen szólt” 1956-ról, évekig hallgathatott érte a romániai börtönvilág gulágszigetein. Minden műfajban alkotott, minden műfaj babért és botrányt hozott neki. Az elbeszélő kedv és a fejtetőre állított mesekönyv, nyelvi lelemény és abszurd (már a krimivel kacérkodó) regény egyforma könnyedséggel (?) született ujjai között. Drámáiban súlyosan történelmi, de „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”, a drámák hősei és üldözöttjei a 16. századi Erdélyben ugyanúgy vergődnek és dölyfölnek, mint a 20. századiban (Vendégség, Kérjük a lábat letörölni). Az abszurd gondolkodásmód legkörmönfontabb alkotója ő, s mint ilyen, az olvasói tudatot és lelkeket, erkölcsöt célozza meg harsányan keserű írásaival, ötleteivel, késleltetve robbanó gondolat-petárdáival.

Székely János személyében a fegyelmezett költő-drámaíró a jól felkészült filozófussal fog kezet. Székely a legfelkészültebb magyar bölcselő írók egyike, a filozófia nála is, akárcsak a példaképként tisztelt francia felvilágosodottaknál, elsősorban a moralizmust jelenti, – gondolatban, szóban és cselekedetben. Talán több mint különös véletlen, hogy gondolatkincsében, érvkészletében, alkotói fegyelmében ő is, mint több kortárs erdélyi alkotó, Bartók Bélához és Szabó Lőrinchez fordul. Székely János esszéi, erkölcsi-filozófiai, esztétikai tanulmányai máig viaskodnak az igényes olvasók kegyeiért, de drámái (vagy e drámák némelyike) jelen van a magyar nyelvterületek színpadjain. Elsősorban a Caligula helytartója, ez a nagyszerű történelmi parabolára épülő, remek szerepeket kínáló, látványos drámai alkotás. Magyarországon Pécsett, Gyulán és Budapesten aratott kirobbanó sikert (amely évtizedenként megismétlődik), rendezőnek, színésznek mindannyiszor alkalmat biztosítva a kibontakozáshoz. Caligula személyében (aki ugyan meg sem jelenik a színen, mégis mindenütt jelenvaló!) a mindenkori zsarnok kisszerűségét és szánalmasságát, megszállott gonoszságát és a megvalósuló életveszélyt lehet bemutatni, de a történelmi hitel és a napi politikai áthallás(ok) kellő értelmezési bújócskára is lehetőséget teremtenek. A Vak Béla király is többet mutat be, mint a valós (12. századi) magyar történelem egy epizódját, a morálisan igényes uralkodó lehetőségei és korlátai példaként szolgálnak későbbi nemzedékek számára is. A Mórok a tragikus sorsú Szabédi László professzornak állít emléket, a helytállás és a megalkuvás formáit és következményeit mutatja be, a drámát többször átíratták Székely Jánossal, ettől Erdélyben nem lett népszerűtlenebb, Magyarországon nem lett népszerűbb.

Amit Szakolczay Lajos Sütő Andrásról írt, akár önálló könyvet is megérdemelne. Tartalmas elemzések, röpke helyzetjelentések, beszámolók bemutatókról, a próza búvópatakjai, a dráma forrása és torkolatvidéke, – mind jelen van a tizennégy itt közölt tanulmányban. A szülőföld, mint földrajzi-néprajzi, történelmi-természeti fogalom ugyanúgy meghatározó szerepet kap Sütő útnak indításában, mint a szellemi, nyelvi, szociológiai körülmények, előrelendítő és visszahúzó erejükkel. Ebből a többszörösen összetett és egymásra-egymásba rétegződött mezőségi világból szökkent szárba az erdélyi magyar nyelv és irodalom egyik legsajátosabb riportregénye, az Anyám könnyű álmot ígér. A megmentés és a megértés szándéka, a megszólalás kényszere és a megóvás aggodalma együttesen szól a könyv lapjain és az olvasók lelkében-értelmében (a színpadi változat mindebből csak keveset tudott átmenteni). Sütő művei közül Szakolczay elsősorban a drámák „rögös sikerútját” követi nyomon kritikus-aggódó szemmel. A pályakezdő groteszk vígjátékokét (Pompás Gedeon) és a pálya fővonulatát jelentő történelmi drámákét (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, illetve az Ádvent a Hargitán). Sütő András a magyar dráma legjobb hagyományit követi (s helyenként haladja meg), a történelmi példázatban hol a Bibliát, hol a kálvinista hagyományt tekinti elrugaszkodási pontnak, hol az antik históriát (A szúzai menyegző), de mindegyikben a mai erdélyi és magyar olvasóhoz szól felrázó erővel. (És vajon mit ért meg, mit hisz el, mit képes magáénak tudni és elfogadni a Sütő drámából – az erdélyi és a magyar drámából – Európa szélcsendesebb országainak, nemzeteinek, nemzetállamainak, demokráciáinak (ahogy tetszik!) nézője-olvasója?) A tanulmánykötet összeállításakor Sütő András még közöttünk volt, vajon valóban olyan könnyű lett számára az álom?

Kányádi Sándor kötetekkel és egyes versekkel van jelen (jelen van!) olvasó hétköznapjainkban. A hagyományos formát tiszteli, bár az Arany Jánostól kapott nyelvet Illyés Gyula módjára hajlítja a sajátjává. Rímei indáznak és belopakodnak az olvasóhoz simuló sorokba, a versek megrendítenek mélységükkel, bánatukkal, alkalmankénti mosolyukkal. Halottak napja Bécsben, – a fiatalkori vers erdélyi nemzedékek novemberi olvasmánya lett, kitágítja és emberközelbe hozza a világot, a vers eredeti feladatát és méltóságát adja vissza: hogy megszólítsa és megrendítse az olvasót. A Függőleges lovak (egy elzuhanó lóról készült szobor volt az ősélmény) a világ abszurditása miatt riad meg és kényszerül megriadását kibeszélni. A Vannak vidékek pedig az emberi-erdélyi külső és belső tájak velünk élő csodálatának fölismerésére és megóvására buzdít. Kányádi Sándor „legnagyobb kérése”, hogy saját fapadocskája lehessen Budapesten, az Arany János utcai metróállomáson. A költő kívánsága megvalósult, – ritka dolog ez költők életében…

Tömött, fekete bajusz ékesítette Szilágyi István arcát-képét, amikor hatalmas feltűnést keltve és máig tartó sikert aratva berobbant az erdélyi-magyar regényirodalomba a Kő hull apadó kútba. Egyenlő társa volt a regény akkor a Zokogó majomnak (Bálint Tibor), az Anyám könnyű álmot ígér-nek (Sütő András). Nagy erejű lélekrajz, remek figurák, hitelesen nyomasztó kisvárosi környezet. Ki hitte volna, hogy a teljesítményt és a sikert meg lehet ismételni úgy, hogy a következő nagy regény mégsem önismétlés, hanem a valóság még kerekebb, még teljesebb ábrázolása. A térben és időben determinált, fülledt kisváros után az évszázadokra távlatot nyitó, a törökkori Erdélyt (de inkább az emberi tudatvilág teljességét) behálózó könyv, a Hollóidő, a nagy, bölcs történelmi regények utóda s némiképp iránytűt, „emberi igazságra vezérlő kalauzt” is ad minden 20. századi (s bizonnyal későbbi) magyar történelmi regényhez. Csak éppen… az a bajusz lett a Hollóidő megjelenésekor már hófehér.

A polihisztorság, a mindent vállalás kényszere közismert fogalom (betegség) Kelet- és Közép-Európában, nincs ez másként az erdélyi magyar irodalomban sem, de még az sem biztos, hogy valóban elválasztható volna az irodalom a politikától, a közegészség- és közoktatásügytől, a történelemtől és mindattól, amivel a felelősen gondolkodó emberek és embercsoportok (értelmiségiek és nem-értelmiségiek) nemzeti méretekben foglalkoznak. A sok-műfajúság (ha azért mégis az irodalomnál maradunk) végigvezet Kós Károly, Dsida, Tamási, Sütő, de szinte valamennyi itt megidézett író-költő művén (hogy ne is említsük Németh Lászlót, Babitsot vagy Illyés Gyulát). Lászlóffy Aladár avantgárd poéta (Szabó Lőrinctől tanult – mondja) nyelvvédő és tanulmányíró.  „Lírahős” ő, aki Goethe és Weöres Sándor társának érzi magát, de Haydn és Kodály zenéje nála verssé formálódik. Európai műveltségét olyan természetességgel hinti el verseiben, hogy vele borzongjuk be az óceánig az utakat Erasmus után, Michelangelo után, Kassák (az öreg Kassák) megfáradt töprengése után. A beszélt versnek egy sajátos, lüktető, inkább mormolható, mintsem szavalható változatát dolgozta-kínlódta ki magából, és sóhajtja oda nekünk. S bár érzi, hogy Felhősödik a mondatokban, nem szűnik meg gondolatait, érzéseit kötelező szigorúsággal formálni a mi (mindnyájunk) használatára. Mi mást is tehetne?

Szakolczay Lajos közel negyven éve figyeli, kíséri szemmel és szóval az erdélyi magyar irodalmat. Kétségbeesett bátorsággal veti magát a szétguruló vagy makacsul meg nem nyilatkozó kincsek után, és örül, ha valamelyik érték a megfelelő megértésben, elismerésben részesül. Nagyon sűrű erdő az erdélyi magyar irodalom, titkokat és kincseket rejtő erdő, talán maga sem tudja még, mi mindennel lepheti meg a bátor erdőjárót vagy a csak önkedvéért barangolót ez a rengeteg. De az erdő nagyságáról és értékéről aligha tudhat többet ma bárki is itt, a Kárpáti medence (Benda Kálmán szava) nyugati részén, mint Szakolczay Lajos. (Szakolczay Lajos: Erdélyi ősz. Budapest 2006, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. 577 oldal)

Az ismertetést készítette:

Lukáts János 2007. augusztus

Magyar Irodalmi Lap