A fák kérge alatt Valaki munkadalt dudorász.
Az ember magát bezárja, majd döngeti.
A vadászkürtök már befelé szólnak,
aztán iramodó kopók körme-kopogása
a vágtába-riadt szív iránt, és idillé
kéredzkedik az iszonyat: arkangyali karddal
lékelik koponyánk, rajta éhkoppon maradt
balkáni nagy fakopáncs döbbenten tarkáll.
Mélyértelmû zöldben tobzódik az erdô:
százezer lábon tolongó lélek, setéttömör
erôddé testesült Ige, falán az arcod
dereng elérhetetlen, mint magzatkoromban
az anyám képe, ahogy a méhfalon megjelent.
A vakondtúrásban egy fáraó lakik,
a kibelezett idôt zsigereinkkel
tömi ki, gyászdobcsönd hivalkodik, de
fölénk hatalmasodnak az élet neszei:
bikacsök csattog s csalogány, a szétrongyolt
hátakon, akárha Veronika-kendôn,
iszamos eszmeminták –
a lombok közül
elôbukkan az oroszlánüstökû nap,
fehérizzásban gyötrôdô ajka lefittyed
egy bombatölcsér ódon szentélyébe, honnan
gödölyeként kipúposodik a sírás:
egymásra hajigált alvósbabák nyüszögnek,
pillognak kihalt eget, melybôl az ôshuzat
kiszippantotta az Istent, s a félelem
óriás csöcseként jégcsap mered alá,
kollektív nyalóka –
örökkétig célratartott
vadászfegyver elôtt kérôdzik a táj,
a dupla csôbôl olykor kikandikál bohón
a meghasonlott szabadság, vérrel bemaszatolt
szél a haja, asszonyaromájú zuhatag,
elborít és mámorító szennyével összeken.
Valaki munkadalt dudorász a fákban,
négykézlábra ereszkedvén juhászkutyává
lesz, úgy gyónja meg magát a világnak,
a nyelvével boldog-mohón megfürdeti
lényemet, erôlködik fogantatás elôtti
tisztaságom, akár a befalazott hajnal.
Százezer lábon tülekvô lélek az erdô,
meghôkölteti a futamló port: kiszipolyoz
minket hajszálereivel, fölszív, sóhajjá
tetéz – és kilélegez hatalmasan.
Üres trónusként cipelve szürkeségét
jámbor csacsi tévelyg a rengetegben:
patája alatt üdvözült mosollyal teng
a fû, a lét krisztusszakálla –
fölötte
gyökerekkel ékített korona-végtelen lebeg.
A körtefa csupa hónalj,
gyanta-mézbe rogy a sóhaj,
ahogy buja-sötét zugok
mélyén villódzó pórusok
epedô kórussá lesznek,
allelujás csöndet zengnek,
gyökerén át, mint a gonosz
fölér s betölti a mítosz,
hamvas égbolt a fa kontya,
pipiskedik, míg lebontja
hosszúszálú, lágy esôvé –
napfényt csévél maga köré.
A körtefa csupa hónalj,
szûzlányszagú illóolaj,
titkokat érlelô bûbáj,
ágai Síva-karok bár,
bennük nôstényszándék sarjad,
és klorofill-csordát hajtat
az ôstudás, mely bimbókban
fülel: az idô, hogy csobban,
és ajzott csikló-rügyekkel
méri, hány pillanat telt el
a mindenségben, megméri,
a féreg mikor eszményi
a kéreg alatt… és a fa
dús-paráznán nyújtózkodva
csupa köldök, ágyék, emlô,
csurig-tavasz, degesz-tömlô,
éroszi magánya sóvár,
megváltja irgalmas harkály:
rátapad, döfi ádázul,
vénuszi dombok között dúl,
konok hévvel, egy ütemre,
amíg a fa meggörbedve
kifullad az ájulásig,
s gyötrô kéjjel kivirágzik.
Magyar Irodalmi Lap