Meztelen fekszel előttem, Anyám,
testedet csak egy lepedő fedi.
Gumicsövek polipja szorongat,
gépek pumpálnak életet beléd.

Ajkad szótlan, bár látom rajtad, szólnál,
arcodat oxigénmaszk fedi.

Apámmal állok melletted,
némán szép a perc,
ahogy kezünket fogod,
s alig-mozdulattal áldasz meg,
férjed, fiad. Engem.

Szürkült arccal fekszel előttem, Anyám.

„Meghalt. Beállt a halál”
szemlesütve mondja orvosod.

Mint ki alszik,
behunyva két szemed.
A pap időtlen szavakat mormol feletted,
apámmal elkapunk egy-egy szót.

Imádkozunk.

A pap megáld,
mint egy apa,
ki gyermekének így kíván jó éjszakát,
hogy angyalok vigyázzák álmát. 

Kint átzöldüli a hajtás a barna rögöt,
minden él, Húsvétra készülőn;
de a Te arcod, szürke már, Anyám.

Meghaltál, – de hamis e szó,
mert tudom, élsz, örökké!

Istenben, s bennem is.

Mert gyermekként őszülő erdőbe
Te vittél el, Te mutattad meg,
hogy a télre tarkulással készülnek a fák,
hogy az elmúlás szép lehet.

Te mutattad meg nagymamám sírjánál
a vénülő diófát:
héja vékony, íze fűszeres.

Te tanítottad meg, 
hogy vasárnapi ebédnél,
a grízgaluska milyen finom lehet.

És Tőled tudom azt is, hogy
„Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.”,
hogy szerelmes szíved ott járt apámmal.

Fekszel előttem,
holt-szürkén, Anyám.

Pár perce még éltél.

Elmentél, előre Istenhez.

Sorsod már nem csonka:
beteljesedett.

De mielőtt végleg elmennél,
innen, e földi sorsból üzenem Neked:

a hanga-virág ablakod alatt,
mit óvtál és szerettél,
oly dúsan virágzik,
mint még sosem.

Neked.

Magyar Irodalmi Lap