„Elveszünk, mert elvesztettük magunkat” – mondta Ady Endre, és ugyancsak ő vallotta a következőket:

„Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar”.

A két állítás, gyönyörű vallomás között óriási ív feszül. Ott van abban Ady hazaszeretete, a mi sorsunk, és benne van a mi teljességünk, lelkünk egésze és annak a tükre – nyelvünk is, jóllehet Ady külön nem írta le, hogy anyanyelvünkről is szólni akar, hisz oly nyilvánvaló volt, hogy a mi létezésünk a nyelvünkben van, ott van jellegzetes gondolkodásunk, örömünk és bánatunk, halálunk és feltámadásunk. Költő volt, egyedüli lángész. Népünk ősgyökér-tenyészetéből sarjadt. Szívében ott rivallt az ősmagyar dal, de Párizs kövén áldozott meg, mert az élet teljessége így állt előtte: Eurázsia legszebb hagyományai ötvöződtek az ő művészetében, ugyanúgy, ahogy Bartók zenéjében.

Nem nyelvészeti tanulmányokat írt, hanem cselekedte a csodát, művelte a nyelvet. Benne is a teremtés műve folytatódott tovább vitte, gazdagította a mi művelődésünket. Bárki mondhatná, hogy mi közünk van nekünk mindehhez. Számára ez az egész szép, de holt anyag.  Igen az ilyen kérdés, sőt azonnali kész válasz kapcsán rögtön felzendül Ady váteszi szava: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat” (A szétszóródás előtt). Ady épp a fenti elutasítás kapcsán zendítette meg ezt a vég-halálakkordot. Az önelvesztés alapja, legbiztosabb ténye a minden ősi gyökér eltépése, elszakítása, durva elutasítása. Ez is seb, de ezt a nemzetnek az önfia vágja, vagdossa folyton-folyvást kitartóan – óvatosan, úgy, hogy ne is tűnjön fel.

Furcsa a társadalmi tudat. Ami nincs benne, az a számára nem is létezik. Ám ha sikerül bármilyen hazugságot, kórt, hamisat beléültetni, akkor az ott valóságértékkel uralkodik, és az elvakítottak, a megmételyezettek, a lelkileg szegénnyé tett megalázottak és megszomorítottak szinte vakon robognak a végzet-szakadék felé.

Eddig egy népet sem a másik, az idegen számolt fel véglegesen, minden eddig volt felszámolásnak és leszámolásnak belső oka volt: hamarabb kezdődött el a belső meghasonlás, a leszámolás, a kegyelemdöfés már történhetett idegen kéz által. Az etruszkok úgy tudták, hogy tizenkét saeculum a létidejük, hitüket igazolta az idő. Az indiánok a világ egyik legnagyobb, legiszonyúbb tévedéseként isteneknek nézték a fehér embereket. Ennek a borzalmas tévedésnek az eredményeit fölösleges éreztetni.

„Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban,

Szomorúan magyar.”

Két pólus áll előttünk, mekkora ellentmondás! Az egyik, a korábban idézett a magyar lélek eltitkolt, elrejtett rákos sebeit tárja elénk, ezek az utóbbi sorok pedig épp azt zengik, épp az hirdetik, hogy Ady (és vele együtt mi is) a hazáé (mi is az övéi vagyunk).

Hogyan lehetséges ez? Nem képtelen így az egész?

Az a javából, de itt a Kárpát-medencében sok nép nem tudott meghonosodni, mi gyökeret eresztettünk. Őseink dalai, lélekzengései kövültek bele a pusztaság csönd-éjszakájába, bérceink sziklamagánya őrzi az ősi hangokat.

A „szerelmes gondban” jelző szószerkezet „A föl-földobott kő” című remekmű különös szerkezeti eleme: a „gondban” alaptagon – szóban van a költemény aranymetszési pontja. Ady „szerelmes gondban” él, lángol – létezik hazájáért. Gond – gondol – gondolkodás, – gondoz – gondozás – morzsolgatjuk magunkban a szavakat. Valóban jogosan kapcsoljuk össze itt ezeket a fogalmakat?

Ez nem jog kérdése, hanem kötelesség – a mi kötelességünk.

A mohácsi vész félelem-kövülete alól egy nép sóhaja szállt. Felcsapott az égig, de az üres űr elnyelte a jajszót. Sebeinkkel nem törődött a világ.

Száz kilométernyi hosszúságú rém-hatalom, iszonyat erejű hadseregei vonultak, hazánk nagy része hadszíntér lett. Nyelvünk a nádasokban, erdők titok mélyére húzódott, de a sebeket, a szörnyű halál-döféseket a világ nem vette tudomásul. Egy ifjú jött, mint a népmeséink mesebeli királyfia, hercege, és kimondta az igazságot, a fontos és nagy igét, csodálatos mondatot: „Felszakadnak a magyar nép sebei.”

Háromszáztíz év időóceánjából most mindez félelmesen szépen, de ünnepien csendül vissza: Felszakadnak a magyar nép sebei – felszakadnak a magyar nyelv sebei. Igen, az elmúlt háromszáztíz év legfontosabb magyarságüzenete ez: tudomásul kell vennünk nyelvi sebeinket, látnunk kell lelki sérüléseinket! Jobb sorsú, hosszú békével megáldott népek kényelmes időutazást tehetnek meg, ha nyelvtörténetünkön tűnődnek. Természetes, óriási folyam, talán kezdete sincs, vége sincs olyan örök; a változásban is ott van az állandó: a biztos megmaradás.

Nyelvtörténetünk nekünk is van, de meddő és dőre tudósi kiruccanás, ha csak ezt látjuk, mert az egész semmit sem ér, ha nem emeljük ki, ha nem hangsúlyozzuk az egész folyamatból anyanyelvünk sorstörténetét.

Mohácsnál áldozatok lettünk, és attól fogva ez a sors írja a mi állapotegyenletünket.

Az áldozatnak nincs hatalma, csak lelke van, és ez a lélek csak addig él itt a földön, amíg van emlékezete. Ezt látta meg Ady Endre. Szerelmes gondjában az elveszés iszonyú ténye ellen lép fel. Látott minket, amint kihullunk az idő rostáján, de a lángész, az ős-táltos természetfölötti szavával igyekezett elhárítani a veszedelmet.

Aki elvesztette önmagát, az már nem látja saját sebeit, az átlép a végzet kapuján. Akiben él hazája iránti szeretet, sajog benne az érte való gond, az egy másik, egy legyőzhetetlen minőség részese, és a pokol erői hatalmasságai sem győzhetik le, mert benne a Lélek lakik.

Gond, gondol, gondolkodik, gondoskodik, gondoz, gondozás-mindez kell a hazának, mindez kell a nyelvnek, mindez kell a léleknek. Ezért hamis próféták azok, akik azt hirdetik, hogy mindez nem szükséges, nem kell a nyelvvédelem, -művelés, mert minden magától „mozog”, halad, fejlődik. A mozdony robog-e nyersanyag (erőráhatás) nélkül? Felszáll-e a repülőgép, ha röptét semmilyen energia sem táplálja. Napjainkban a lélek nehézkedési ereje a legnagyobb, tehát minden anyaginál nagyobb erő szükséges ahhoz, hogy a magasba – a jövőbe emelje. Le kell győznünk a tévesen és gonosz módon belénk szuszakolt (gyömöszölt, vert) kisebbségi érzést! Mindezt nem mások ellen kell tennünk hanem magunk és a világ érdekében, mert nyelvünk nélkül lelkünket veszítjük el, és ezen ritka és egyedüli kultúra elvesztésével a világ lenne szegényebb.

Általános megállapítás az, hogy nagy, közép és kis nyelvek vannak. Ez az utóbbi azon nyelvek csoportja, amelyeket tízmilliónál kevesebben beszélnek. A magyar nyelv nem a kicsi, hanem a középnyelvek csoportjába tartozik. Az egymáshoz túl közel álló nyelvek esetében akkora az átjárhatóság, hogy egy-egy tagjuk épp a nagy nyüzsgés következtében könnyen elveszítheti eredeti arcát. A magyar annyira eltér más nyelvektől, hogy ez a veszély nem áll fenn. Ellenfelei ezért igyekeznek lebunkózni, értékeit semmibe venni, mert eredményt csak így érhetnek el.

Nem kell a gondozás, ápolás – a nyelvvédelem – hirdetik a hamis próféták, mint már említettem. Ez épp olyan vad és elfogadhatatlan álláspont, mint azt hirdetni, hogy nem kell az egészségvédelem: a kábítószer jobb és hasznosabb minden gyógyszernél.

Magyar Irodalmi Lap