Corneille és Racine világa a múlté, ünnepi jellemek helyett köznapi jellemtelenek népesítik be a színpadot, és pimaszul tükröt tartanak a nagyérdemű közönségnek, némelykor még a felséges megrendelőknek is. És még csak nem is görbe tükröt!

Mintegy hetven évvel A velencei kalmár után, és 121 évvel a francia forradalom előtt (1668-ban) ezek a polgárok még csak – úgymond – kerülgetik és óhajtják a hatalmat. Még lehet őket bolondnak és gonosznak bemutatni, lehet a színen nyelvelni ellenükben, szolganépek bátran gúnyolódhatnak, sőt gorombáskodhatnak dúsgazdag uraikkal. Micsoda szép új világ ez! Vagy… lehet másképpen is nézni ezt a világot? Lehet, hogy a bővérű komédia árnyékéban már „aranyordasok” húzódnak meg? Akik behálózzák az életet, az országot, az ünnepet és a hétköznapot? Akik beleszólnak szerelembe, utazásba, vendégségbe, és nincs egy porcikája a ház népének, amely mentes maradhat a pénz hatalmától? Miközben a pénz mindkét irányba torzítja környezetét: nemcsak akik rászorulnak, és gerincet hajtanak előtte, de elemberteleníti a pénz birtoklóit is, akik ugyanúgy rabszolgái a vagyonnak, mint az üres zsebűek. Csak éppen ők aranyketrecben vergődnek, a veszteségtől, az elszegényedéstől rettegnek.

Harpagon úrtól lehet félni, és lehet rajta nevetni, alkalmanként meg lehet érteni tetteit, sőt időnként még sajnálni is lehet. Ő a pénz bűvöletében él, sok a pénze, de még többet akar, rengeteget, vagy inkább: a pénze szakadatlan növekedését a ládában, amelyet elás, a létét is titkolja. Maga rongyokban jár, az ételt is sajnálja magától, hát még másoktól. Nehogy valaki gazdagnak nézze, és elirigyelje a pénzét. Mert az egész világ az ő pénzét akarja megszerezni, – mondja Harpagon. Haszna, öröme nincs a pénzen, hacsak…, hacsak nem maga a tudat a haszon és öröm, hogy van pénze, amelyet számolgat és rejteget. És mennél több a pénz, annál jobban lehet számolgatni, és kell rejtegetni!

Harpagon nem uzsorás (persze, az is!), hanem fösvény (L’avare, avarusnak mondja a latin, hasonló módon a francia is). A fösvény gyűjt és vár, nem cselekvő jellem, amiként az uzsorás az, akinek az aktivitása viszont gyűlöletes. Harpagont lehet kinevetni, lehet rajta bosszankodni, gyűlölni talán mégsem. A fösvény összetett jellem. Antonio, Shylock, – ők kereskedők, vállalkozók voltak, Harpagon felhalmozó pénz arisztokrata, finánctőkés, mint a következő századokban még sokan utána francia földön.

A pénz élet és halál urává teszi, elsősorban a családi házban, fia-lánya levegőt sem vehet fösvény apjuk engedélye (és pénze) nélkül. Fia-lánya házasodni készül, abban a korban vannak, ehelyett maga Harpagon forgat házasságot a fejében, miközben ő maga nincs abban a korban. Természetesen fia választottját szemeli ki magának. Felvonulnak a kor francia világának figurái: a házasságszerző asszony, a gazdag özvegy, az elveszettnek gondolt atya, a sorsüldözött testvérek, – ezek még a Shakespeare-kor relikviái. Szakács, lovász, kertész, szobalány, – ők már inkább a formálódó polgári nép szereplői (egyelőre inkább mellékszereplői).

Harpagon pénze még „házon belül marad”, még nincsen multinacionális konszern, tőzsdeüzlet, se más összefonódás, még csak halmozódik a pénz, egyetlen kézben. Harpagon „ért a pénzhez”, a fösvénység találékonnyá tesz. Vagy a találékonyság tesz fösvénnyé? A komédia során hol Harpagon tör borsot a pénzt „pocsékolni” akaró háza népe orra alá, hol a háznép fog össze a fösvény(ség) ellen, és ki-ki eljut céljához, kedveséhez, a dráma végén mindenki „pénzénél van”. Kacagtató párbeszédek, életes monológok, a néző szurkol a fiataloknak, meg annak is, hogy a fösvény Harpagon és a fösvénységet támogató titkár (később majd belőle lesz a bürokrata-hivatalnok réteg) megszégyenüljön.

Azért furcsa dolog ez, furcsa világ ez! A Moliere-játék nem a pénz ellen szól, hanem a fösvénység ellen (meg persze az uzsora ellen is!), az öncélú pénzgyűjtés és a vagyonimádat ellen. De olyasfajta lágylelkű pénzszóró, mint akár Antonio volt Shakespeare drámájában, már nem fordul elő. Mindenki szeretné a pénzt bírni, tervezi, hogy okosan használja fel, bár erre – a darabban – nem lesz alkalmuk. Harpagon hoppon marad a szerelemben, fellázadnak magzatjai, megcsúfolják kényúri gesztusait, mindez azért előrevetíti egy majdani rebellió – egyelőre komikus – árnyát. A pénze is veszélybe kerül, hiszen kilesik, kiássák, kicsempészik a házból. Fia, miközben visszaszolgáltatja a pénzt, megzsarolja apját („Választhat: vagy nekem adja Mariannát, vagy elveszti a ládikót” – nem illedelmes gyermeki beszéd ez!), végül a ládika visszakerül jogos – bár fösvény – tulajdonosához (bár erre csak Harpagon jámbor záró mondata utal).

x     x     x

Karácsonyi ének

Alig harmincegy éves Charles Dickens, amikor 1834 őszén meglátogatja a londoni nyomornegyed iskoláját, a Ragged Schoolt. Elvadult, testben-lélekben lepusztult fiatalokat lát maga körül, „a holnap tolvajait és koldusait”, valójában gazdagság és szegénység riasztó következményét, a korai angol kapitalizmus egyik kiáltó ellentétét. A gazdaságinál is borzasztóbb mentális lezüllés előidézőit és elszenvedőit. Tenni akar ellene – a maga módján, rövid, hatásos regényt ír, amelyik az év karácsonyára már meg is jelenik. A címe: Karácsonyi ének, Dickens legismertebb műve. Mese – modern társadalmi köntösben, régi, egyházi zenemű (korál) – keserű, kemény, ám szépséges prózában (A Christmas Carol in Prose).

A karácsony az érzelmek, a szeretet ideje, amikor leginkább megközelíthető az emberi szív és lélek, és amikor leginkább veszélybe kerül az emberi pénztárca. Amikor a „zsebében szegény” is „lelkében gazdagnak” érzi – akarja érezni – magát.

Karácsony reggelén a nagyváros minden lakója az ünnepre készül, a családi béke megteremtésére, a lélek gondjainak rendbetételére, a hit megélesztésére – belső és külső jelekkel. Akiket a szegénység szorongat, ők is áhítatot és harmóniát remélnek. A kivétel Scrooge, az uzsorás, akitől Dickens nem sajnálja jelzőit: „zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös”. Scrooge az ünneplést naplopásnak tartja, a szegénységet erkölcsi hibának. Ilyen szellemben bánik és beszél egyetlen alkalmazottjával, Bobbal, az írnokkal, távoli családtagjaival, egész környezetével, a világgal.

Éjszaka azonban látogatói érkeznek, talán a saját lelkéből, talán a túlvilágról, egyszerre érezzük (érzi Scrooge) őket valóságosnak, és mindentudó mesealakoknak. Szellemnek, kísértetnek, – vagy inkább a lelke mélyéről elszabaduló emlékeknek? Valójában mindegy, Scroogenak, – ha tetszik, ha nem – szembe kell néznie velük, kérdezhet tőlük, és feleletet kap. Megismerheti a múltat, a jelent és a jövőt úgy, ahogy emlékszik rá, és ahogy ő sose látta. Amit szeretett, és amitől félt, amit elmulasztott, akiktől mindent kapott (leginkább szeretetet), de akiknek semmit sem adott életében (legkevésbé szeretetet). A szépséges gyermekkor ígéret volt, lehetőség, még a szerelem is megkörnyékezte a kamaszkorú Ebenezor Schrooge-ot, de ő nem akart élni vele, már akkor is inkább pénzszerző életére készült.

A jelen karácsonyaira egy barátságos zöldköpenyes óriás viszi magával az uzsorást. Belesnek Bob családjához, akik szerényen, de vidáman ünnepelnek, miközben beteg gyerekük (a pici Tim) talán élete utolsó karácsonyát éli – boldogan. Scrooge bizonyosan először lát szerény ünnepet, szegény családot, – elrémül a szótól: nyomort.

A szellemet, aki a jövőt mutatja meg neki, Scrooge már csak Jelenésnek nevezi, pedig a Jelenés baljós dolgokat fed fel, és takar el előtte. Valaki meghalt – ott a jövőben -, akinek holtán nem kesereg senki, sőt, mintha megkönnyebbülést érezne egy sor ismerős ember. Talán az egy Bob szól róla némi elismeréssel. A halott maga nem ismerhető fel szobájában kiterítve, csak rideg, közömbös szavak szólnak róla. Scrooge előbb érdeklődik a halott személye felől, aztán menekülne a látványtól, de a Jelenség nem engedi el. Sőt, elviszi a távolabbi jövőbe is, a halott elhagyott, dudva verte sírjához, rajta áll a név: Ebenesor Scrooge. Az ember, akit nem volt miért szeretni, csak elfelejteni, ő maga volt. A szívtelen, a zsugori, a másokkal nem törődő, önző és gonosz uzsorás.

Scrooge kemény és kérges szíve repedezni kezd. Megszánja a dolgos szegényeket? Megrémül, hogy rossz és rövid emléket hagy maga után? – mindkettő lehetséges. De valójában mindegy: Scrooge megjavul, mert a Christmas Carol azért mégis csak mese. A zsugori öreg kétségbeesett sietséggel fut az utcára, az ünneplő népek közé, mindenkinek – s mintha szívből tenné – Boldog Karácsonyt kíván. A baromfiárusnál megvásárolja a legnagyobb „díszpulykát”, és rohan vele az évek óta elhanyagolt unokaöcshöz, ahol vidám családi asztal várja Scrooge nagybácsit (és a pulykát). Karácsony másnapján pedig – maga akaratából – fölemeli Bob fizetését, a beteg kisfiúról pedig ettől kezdve szinte második apjaként gondoskodik. Egy hosszú mondatos idézet: „Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város…”

Túl szellemmesén, túl prózaéneken, 1834-ben, az eredeti tőkefelhalmozás évszázadában élő angol polgár valóban hitelesnek érezte az uzsorás megjavulását? Ilyen látványos, gyors sikerrel aligha, talán inkább kegyes ünnepi köszöntőt láttak benne a korszak olvasói, az ízes „díszpulyka” egy ajándékcombját?

Ma már nehéz a száznyolcvan évvel ezelőtti társadalmi közmegegyezést pontosan rekonstruálni, ami körülvette az uzsorát. De talán nem is magát az uzsorát és az uzsorást, sokkal inkább a szegénység és gazdagság ellentétét, egymás mellett élését, és esetleges átjárhatóságát. A gazdagság a gazdag emberekkel azonosult, többségében a kereskedővel, a személyes kockázatot vállaló (esetleg tengeri) szállítóval. Ez a társadalmi csoport a mai felfogásnál kevésbé volt arcnélküli, személytelen, „osztályjellegű”. A gazdagok közül „lecsúszni” nem volt elképzelhetetlen, s azt sugallta a gazdaság széljárása, hogy a szegénységből kitörni sem lehetetlen. A kemény munka, az ügyesség és a bátorság még személyhez köthető volt (bár általában csak a gazdagok személyéhez kötötték).

Ez a mentalitás exportálódott aztán az Újvilágba, „a korlátlan lehetőségek” Amerikájába, Dickens Carol-ját óriási népszerűség övezte tengeren innen és túl. A lelkiismeret ébren maradt (vagy fölébredt) szegényben és gazdagban, vállalkozóban és írnokban, uzsorásban és baromfikereskedőben, – legyünk optimisták – legalább minden évben egyszer, karácsonykor!

Magyar Irodalmi Lap