I. 

Nem sérteni jöttem sírotokat,
Friuli nyugvást váró lelkei!
Nem az idő, de a gyász húrja zendül,
ha leheletemmel érintgetem
fényesre kopott márványát a múltnak.

II.

Égfény-sima föld és csönd-kupolás ég
szenvedi a debil történelem
rúgásait és mocskos ökleit;
Aquilea éa Isonzo mezeje –
nemzetekre nem osztható a kín.

III.

Temetők ciprusai, temetők özvegyei,
ciprusok árvái, friuli temetők!
Nem, soha nem az időt keresem,
soha már a múlt szegletköveit,
bárha állnék is rajtuk örökké!

IV.

Nem Fórum Civitást, bazilikák tornyait,
surranó nyilat, kopogó patát
sziklák, mezők rejtekén – nem az időt,
de halottainknak az angyali kart,
földről az égi anyához fölemelőt!

V.

Magasodjatok gyász karcsú hárfái,
fájdalmak komor rezdüléseit
suttogjátok csak odafent a szélnek!

Én sikongom majd a dalt, hogy az égi jel
villámaival velem verje fel
lagúnák némaságát – és a sírokét.

VI.

Ó, összeborulnak a lelkek kariatidái,
leomlik a közöny máza mirólunk,
apáink, nagyapáink húsába vág a srapnel

s a torkolattűz füstje homályosít minden
virradatot, s anyáink szemén a borút
nem oszlatja semmi mediterrán nap.

VII.

Hunok, avarok, gótok, kelták,
pestisjárványok, de Marco Polo fregattjai
sem hozták meg itt a végső nyugalmat;

nem az ember – csak a tenger verdes
apályra dagályt, dagályra apályt,
ölelve szigetnyi népeket sorra.

VIII.

Friuli holdas ciprusai alatt
oktalan népcsaták emlékére
koptatom torkom hangszálait tovább,

itt már soha nem az idő s nem szárnyas
terek hárfája zendül – a részvét tenger-
zúgását tartja fülünkhöz a vers kagylója.

(2001. augusztus 19., Aquilea) 

Magyar Irodalmi Lap