
Az alvilágból fölsarjadó bitófák
gyökerével kötöttétek gúzsba, mégis
feldübörög a Hádészbôl, hol a forrás
hétágú korbács, s a remény elnyûhetetlen
napszámosaként görgeti uralmatok-megôrlô
szikláját a hitnek, és a rémülettôl
megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok:
a medveláncon táncoltatott nép üressé
ármánykodott szívében miként visszhangzik
titáni munkálkodása, s borzadva
lesitek, hogyan mámorítja horizonttá
a lélek kalodáit, tördeli csillagokra
a testünkké szervült vasbilincseket,
s a mennyboltra hányja: ragyogják szét
a várbörtönöblû éj tömörsetét falát,
és a rónán megtorpantja a rácsok
szárbaszökkenését, de kitavaszítja
a létroppantó csöndet diadalmas
csecsemôsírással, mert a jövendô
az újszülöttek szemén át verítékezik
az ábrándért, mely az apákkal eldagályló
temetôk nemes iszapján fölmagzik
elölhetetlenül.
Lábszagú istenmímelôk! vastaps-kovácsolta
jogarotok erôtlen, hogy megjuhászítsa
szilaj szellemét, fékentartani mi
dobattunk oda, a tusa könyörtelen
robotosai, egymás ellen kifenetett
életünkkel, mert a hajdani vesszôbábuk
csak ordasgyomornyi ûr köré font nyalábok:
az engesztelés kiszipolyozott frázisa
mind! –
az isteneket ingerlô hiányt
benépesítjük vérünk nyüzsgô csöppjeivel,
honná kikiáltott marhavásártér
az áldozóarénánk, múlatjuk végzetünk
csonka porondon, míg a tülekedô
barmok patája alatt a porban
mágikus napóra senyved: örök tisztítótûzben
vesztegel itt az idô, salakpiramisai
nyomorékká rokkantják a lelket,
csak az árnyék poroszkál, s mindig
a szívünk iránt mutat –
és mi testvérharcban
szenvedélylôk, egymást írmagig irtván
halál-balettozva fölbarázdáljuk
ezt a gyötrelemugart, kardhegyre
fölkéredzkedô sorssal hanyatlunk el,
idomítottan a pusztulásra,
bestia-konokul véreztetjük ki egymást,
gondolatsorvadásos fejünk emléke
feszeng elgurult sisakjainkban, fölöttük
hátborzongatón skálázik a sakálgyönyör.
Ó, istenmímelô vérkótyavetyélôk,
vastaps-kovácsolta jogarotok erôtlen,
mert amikor a kampón kivontatják tetemünk,
a porond viadalgyûrte ráncaiból
mégis fellidérclik a spartakuszarc! –
Körötte az ígéret aranyszemcséiként
ragyog a sárga homok.
Magyar Irodalmi Lap