A romániai magyarság képviselőinek programjaiban elérendő célként van kitűzve az autonómia, amiből az elmúlt húsz év alatt sok mindent megvalósítottunk. Megérzésem szerint vezetőinknek beállt politikusaink nem éppen a Székely himnusz szellemében, inkább annak betűje szerint próbáltak ténykedni. Mára már elértük, hogy egyikünk sem tudja, merre visz minket is a dákó-román végzet, mert ma sem látjuk még az alagút végén a fényt, de ha néha fel is csillan, akkor sem tudjuk megállapítani, hogy az alagút végén beáramló áldott napfény-e az vagy éppen a vonat jön felénk.
Legtöbb székely kisvárosban és faluban már elértük, hogy göröngyös útjaink vannak, már csak a világítást kell leoltani, hogy a sötét éjjelek is megvalósuljanak s ha még marad itt néhány győzelemre várakozó góbé, azokat egy sikeres területi átszervezéssel és a vásárlóerő drasztikus csökkentésével könnyen rá lehet majd terelni Csaba királyfi csillagösvényére.
Népszámlálásról-népszámlálásra egyre kisebb maroknyi székely marad az elporladásra a népek harcának zajló tengerén. A 2011-es népszámlálási adatok szerint már csak 1,238 millióan vagyunk, közel 11 %-kal kevesebben, mint tíz évvel előtte. Kár, mert a teremtő még nem mondott le egészen rólunk, még akkor sem, ha ezt már sok behódoló megtette.
A nyitrai jóslat többek között azt ókumálja, hogy nagy veszteségeink lesznek, de végül a zenélő sivatagok tigrise közbelép és minden visszakerül, ami visszajár.
Nostradamus szerint pedig a teremtőnek még sok dolga van velünk, mert:
Az Erdőn túl él az ország jobbja,
de számában kisebbik része,
földjét az erősebb elrabolja,
ezeregyszázból nyolcvan évre.
Már csupán nyelvében él, de él még,
s gyarapszik, míg Erdőn innen fogynak,
az ő küzdelmük hozza el a békét
és egységét minden magyaroknak.
Az emberi természet már csak ilyen, reménytelen helyzetében belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba is, mert utolsó leheletéig a jóban reménykedik, még akkor is, ha körülötte rosszabbnál rosszabb dolgok történnek.
Azonban minden jövendölés csupán ókumálás (következtetés), a múltat és a jelent összekötő vonás folytatásán, a jövő felé. Megírva semmi sincsen …
Biztosan megmaradunk! Ezt támasztja alá a montreáli McGill Egyetem kiváló professzora Wilder Penfield néhány évvel ezelőtti felfedezése is, amelynek során kimutatta, hogy a földünkön létezik két alapvető gén, amelyeknek az a tulajdonsága, hogy időlegesen el lehet nyomni, de több generáció után újra feltörnek és egyikük kizárólagosan fog uralkodni. A második génről a professzor azt rögzítette jelentésében, hogy ennek a legtisztább képviselője a magyarnak nevezett náció. A Rockefeller Alapítvány természetesen megvonta a kutató csoporttól a további támogatást, mert nem erre az eredményre számítottak. Az érdekes az, hogy ez a gén a földgömbünk öt teljesen szétszórt pontján fordul elő, mégpedig ott, ahol a pentatonikus (ötfokú) magyar népzene is létezik. Mi több ezzel egybecseng, az 1969-ben egy magyar származású, Amerikában élt orvos, dr.Vámos-Tóth Bátor által elindított Tamana tan is, amelynek kutatói megállapították, hogy ezen az öt folton sűrűn fordulnak elő Karpát-medencében szokványos nevek. E három teljesen különböző területről származó bizonyíték közös nevezője világos: – Minket nem lehet soha kiirtani, mi előbb utóbb feltörünk, tehát a miénk a jövő! Mindazonáltal a:
Kárpát-medencében
sose volt könnyű
magyarnak lenni,
de muszáj volt mindig
élni, élni, élni,
megmaradni,
csupán gyáva szívünk
halk dobbanásaitól kell
félni, félni, félni!
Az óhaza diribdarabban, a kívül rekedtek elmondhatjuk, hogy gyökértelenek vagyunk, de:
nem vagyunk egyedül,
a Kárpátok lankáin
a csodaszarvas,
álmainkban egyszer,
talán,
a lábaink elé terül.
Magyar Irodalmi Lap