− Maradjatok fedezékbe, ne mozduljatok! − Előre lopódzom, kikémlelem, hogy a frankok hova vették be magukat – mondta Farkas.

29.rész

– Jól figyelj! – nézett nagydarab legényére. – Ha három macskabagoly huhogást hallasz, minden rendben – Óvatosan kövessetek. De, csak akkor! Addig ne mozduljatok! Fanyüvő komoly képpel bólintott, jelezve hogy megértette a parancsot. Farkas mély lélegzetet vett, és árnyként eltűnt a sűrűben. Lassan mozgott, kézzel, lábbal tapogatódzott a sötétben, nehogy száraz ágra lépjen, vagy letörjön egyet. Végtelennek tűnő lassú kúszás után, ritkult a növényzet. Néhány lépésnyire odébb, a hold halvány derengése oszlatta el a feneketlen feketeséget. Egy tisztáshoz közeledett. Türelmesen várt, lélegzetvisszafojtva hallgatózott. A szél hajszolta szakadt felhők mögül fel-felsejlő sápadt hold fényében alaposan körülkémlelt. Mikor a tisztás szélére ért, a földre hasalva mozdulatlanul figyelt, csak a szeme járt körbe, még a fejét sem merte mozdítani. Figyelte a felhők járását. Elhatározta, hogy megvárja, míg a holdfény megvilágítja a tisztás túloldalán álló, nagy lombos fát.

Amikor a hold végre előbújt a felhőtakaró alól, egy percre megvilágította a tisztást és környékét. Már-már kilépett, amikor mintha valami mozdult volna a a fa  vaskos alsó ágán. Farkas mozdulatlanná dermedt. Az előtte álló bokor takarásából a levelek, ágak között szemét meresztve figyelt, de semmit sem látott. Már-már kezdett kételkedni magában. – Lehet, hogy csak egy fácán keresett magának éjszakai szállást az egyik faágon? – kérdezte magától. De gyanúja nem volt alaptalan. Az előbbi helyen újra mozdult, megcsillant valami. Biztos a frank páncélja − gondolta magában és elégedetten gondolt arra, hogy ő minden díszt levett magáról, csak fekete bőrruháját, könnyű bőr sisakját öltötte fel. Így, jól beleolvadt a sötétbe. Feszülten figyelte a vértest, aki csak tíz, tizenöt méterre lehetett. − Ki kell lőnöm az őrt! Méghozzá a legnagyobb csendben − gondolta magában.

Keze lassan, óvatosan mozdult íja, tegeze felé. Kioldotta a tartó szíjat, fegyvereit óvatosan a földre csúsztatta.  S, hogy el ne veszítse, szemét közben le nem vette az őr sötét alakjáról. Fegyvere már a kezében volt, mikor az őr halkan köhintett. Farkas megkönnyebbülve nyugtázta: − az őr, nem vett észre engem. Ujjaival kitapogatta azt a vesszőt, aminek hegye kisujjnyi hosszú, tűszerűen elvékonyodó hegyben végződött. − Torkon kell lőnöm, hogy ne tudjon kiáltani − gondolta miközben a vessző tollas végén kiképzett vágatot, az idegre igazította. A fa felől még egy köhintés, majd kisvártatva csattanás, ingerült morgás hallatszott. Egy szúnyogot üthetett agyon − állapította meg Farkas vigyorogva. De, egy újabb köhintés, ami nem olyan volt mint az előbbi, hamar elvette a jókedvét. – Lehet, hogy ketten vannak? Feszülten figyelt, az előbbi hang irányába. Újabb torokköszörülés, majd megint tenyér csattant, visszafojtott szitok kíséretében. A fán ülő őrtől jobbra, egy bokor mögött ücsörgött egy másik, aki megfeledkezve magáról, szúnyogokra vadászott. – Egyelőre ketten vannak − gondolta Farkas, és tovább figyelt. A két szúnyoghessegetőn kívül, más nem mozdult. Óvatosságból, még várt néhány percet.  Máshol nincs mozgás. − Gyors egymásutánban kell kilőnöm mind a kettőt! − gondolta. Ha nem célzok elég pontosan, fellármázzák a tábort. Lassan, fél térdre ereszkedett, kihajolt a bokor mögül, célba vette a fán ülő őrszemet. Amikor a nyílhegy szinte elérte az íjat támasztó kezét, gyorsan kioldotta a vesszőt, ami halkan suhanva, a nyakvédő láncvértet könnyedén áttörve, halálos pontossággal vágódott az őr torkába. A frank, fuldokló krákogással fordult le, és nagyot dübbent a földön. A másik őr  meglepetten morgott valamit, majd társához ugrott. Ez elég volt arra, hogy Farkas új vesszőt tegyen az idegre. Mikor a másik őr látta, hogy nyílvessző végzett társával, felugrott és kiáltásra nyitotta a száját. Ha lent marad, túlélhette volna. De így, jó célpontot nyújtott az íjásznak. Az újabb halált hozó vessző, pontosan betalált a nyaka és a mellkasa találkozásánál levő gödörbe. Sípoló, fuldokló köhögéssel esett  ő is társa mellé. Farkas, gyorsan újabb vesszőt tett az idegre. De semmi sem mozdult, a haldoklók is elcsendesedtek. Farkas megvárta, hogy a tisztás sötétbe boruljon, aztán egy hatalmas ugrással a túloldalon termett. Áldozatai mellé érve, a földre kuporodott. Körülnézett.  A környék csendes, mozdulatlan. Gyorsan megvizsgálta az őröket. Halottak. Még egyszer körülnézett, majd könnyedén a frank őr ágára húzódzkodott. A magasból jól látta a fától néhány lépésnyire felállított, hevenyészett torlasz. Egy ággal feljebb mászott. Onnan, már be lehetett látni a rönkök mögé. Az újra kitisztult égen megjelenő hold, megvilágította az alvó tábort. Egy ló halkan felnyerített. A békák brekegésén és az ájultan alvó ellenség horkolásán kívül, más hangot nem hallott. Gyorsan szemügyre vette a környéket, további őröket keresett. Balkéz felől, valami mozdult az egyik bokor mögött. Farkas, újabb vesszőt akasztott az idegre. A bokor mögül, egy alak lépett elő. Nyakát nyújtogatva, óvatosan körülkémlelt. − Csak nyújtogasd barátocskám! − biztatta magában Farkas. – Oda kapod ezt a háromtollú, hegyes csőrű halálmadarat. Lassan megfeszítette íját, várt.  Nem kellett sokáig várnia. A fej újra előbukkant, gazdája néhány lépést tett a tábor felé. Még így, a felhőktől takart hold halvány fényében is jól látta a célpontot. De amint az kilépett a bokor árnyékából, Farkas egy jellegzetes bőrsisakot pillantott meg. Ijedten szisszent fel. − Hű, az árgyélusát! – Majdnem lelőttem Tanubát! − sóhajtott fel ijedten, miközben homlokát kiverte a víz. Tonuba mögött, hirtelen egy másik alak bukkant fel, kezében kard villant. Farkas, villámgyorsan célzott és lőtt. Tonuba hátra perdült. Még el tudta kapni a felé zuhanó, átlőtt nyakú támadóját. Tenyerét szájára tapasztotta, majd lassan hagyta földre csúszni az elernyedő testet. A holdat újra felhők takarták, Farkas hiába meresztette a szemét. A fülére sem hagyatkozhatott, mert a békák, ha lehet még hangosabban brekegtek. Mikor végre felszakadoztak a felhők, földön fekvő, arctalan testeket látott, akik fejüket, vászon rongyokkal takarták be, a szúnyogok csípései ellen. A másik oldalon, ág roppant. Jellegzetes bőrsisakok árnyai bukkantak fel a homályban. Farkas leadta a megbeszélt jelet és várt. Kis idő múlva halk nesz, surranó lábak zaja hallatszott az őrjítő békabrekegés pillanatnyi szüneteiben. Fanyüvő és a többiek. Tonuba felállt, válaszolt a jelre.  Szeme, az íjászt kereste. Farkas intett és mutatta az irányt a tábor felé. Fanyüvőék, Farkas leshelye alatt másztak át a torlaszon. A másik két csapat is talált magának átjárót. Három oldalról vették körül a tábort.

 − Talpra hétalvók! – Vár a mulatság! − kiáltotta Fanyüvő, olyan bikaerős hangon, amitől tán még a halottak is felébrednének. A frankok rémült arccal, kábán, álomittasan tápászkodtak fel. Sokan olyan mély, ájult álommal aludtak, hogy azt sem tudták hol vannak. Csattogtak a harci bárdok, fokosok. A frankok kétségbeesve ordítottak, − már akit előbb ért az ébredés, mint a fegyver éle. Mire magukhoz tértek volna, legalább húszan fűbe haraptak. Mivel három oldalról támadták őket, még az idejében magokhoz térő katonák sem tudták felvenni megszokott harci alakzatukat. Pajzs, nehéz páncél nélkül, egy szál nehéz pallossal hadonásztak. A magyarok könnyebb fegyvereikkel, gyorsabban, ügyesebben mozogtak. Mire a megzavarodott frank felemelte nehéz kétkezes pallosát, levágták, fokossal fejbe verték. A hold újra előbújt a felhők mögül, bevilágította a táborhelyet, ahol egymástól elszigetelt néhány csoportba verődött  elszánt vértes, hátát egymásnak vetve próbálta minél drágábban adni életét. Farkas, hegyes vesszőket markolt ki tegezéből. Gyors egymásutánban, felülről lőtte ki azokat a frankokat, – akik pajzsot, lándzsát ragadva -, a nehézgyalogság jól bevált alakzatát próbálták kialakítani. Öten dőltek ki a sorból. Az eddig eredményesen harcoló, pajzsokkal, lándzsákkal védekező tized felbomlott, utat engedve a fokosoknak, éles szablyáknak. Néhányan menekülni próbáltak, de szerencsétlenségükre pont Farkas fája felé futottak. A szakállas nyílvesszők felülről vágódtak bele a védtelen nyakakba, vállakba. Ordítva rogytak össze, ujjaik a feltúrt véres földet markolászták, lábaik, úgy kalimpáltak, mintha futni akarnának. Egy fekete csuklyás árnyék, – kihasználva a zűrzavart -, Medve mögé lopódzott. Egyenes pallosát magasba emelve, lecsapni készült. Az éjszakába olvadó ruhája miatt Farkas alig vette észre. utolsó pillanatban, szinte célzás nélkül lőtt felé. − Medve! – Vigyázz! − kiáltotta túl a hangzavart Farkas. Medve meghallotta barátja kiáltását, gyorsan leguggolt. A vessző, valószínűleg talált, mert a merénylő lendülete szemmel láthatóan megtört, csak fele erővel tudott lecsapni az elmozduló Medve vállára. Szinte semmit sem lehetett látni, a hold eltűnt a felhők mögött. Farkas, villámgyorsan tokjába lökte íját, leugrott a fáról, futás közben előkapta fokosát. Medve felé futott, aki a földön kuporogva, sérült vállát markolászta. Farkas körülnézett, ellenfelet keresve. Éppen idejében. Egy ki tudja honnan előugró, teljes fegyverzetű tiszti páncélos frank, pajzsát, szabályosan maga elé tartva, lándzsát szegezve rohant felé. Farkas belátta, hogy egy szál fokossal, ilyen szűk, helyen nincs vele szemben esélye. A torlasz felé próbált  kitérni, hogy legalább a háta védve legyen, de  megbotlott egy frank holttestében, amit talán éppen ő nyilazott le. Bal kezével ösztönösen elkapott egy fiatal fát, de hanyatt esett. A felé rohanó, diadalmasan ordító páncélos, már-már felnyársalta. A hosszú, szárnyas lándzsahegy, vészjóslóan csillant meg az előbukkanó holdfényben, és gyorsan közeledett felé. Farkas szeme előtt, lepergett rövid, fiatal élete. Hátrafelé mászott, majd ösztönösen félregurult a felé döfő fegyver elől. Ekkor, a karvastagságú facsemete megszabadulva az eddig ránehezedő súlyától, meglepő erővel kiegyenesedett, és Fülöp hadnagy arcába csapódott. Amíg az ijedten visszahőkölt, Farkas gyorsan felugrott, a kapitány mellett ellépve, fokosával annak fegyvert tartó karjára zuhintott. Bár vas védte azt is, a fájdalomtól és az ütés erejétől térdre esett. A második ütés a vállát érte, leszakítva a páncélt. Üvöltve dobta el a pajzsát, bal kezével vállához kapott. A harmadik, szabadon maradt nyakára zuhant, ott, ahol az találkozik a vállal. Félre bukott fejjel esett hasra, kitört nyakát elborította a vér. Hörögve túrta a földet, keze, lába, úgy járt, a vértől feketéllő avaron, mintha birkózna valakivel. Farkas, hátát a gyorsan a torlasznak vetette, szeméből kitörölte az izzadságot. A sápadt holdfényben már csak barátai jól ismert alakját látta. Övébe szúrta fokosát, aggódó szeme, Medvét kereste. A földön ült, a vállát fogta, de élt. Felé indult, de jobbról hirtelen egy fekete csuklyás árnyékot látott, és egy felé zúgó lándzsát hallott, ami eltalálta sisakját és szinte letépte a jobb fülét. Kardját előrántva arra csapott, amerről a támadót sejtette. Talált, de csak felszínesen. Ha nem teszi el a fokosát, ellenfele biztosan nem ússza meg élve. A kaftános felordított fájdalmában. A mervi táltos tárkányok kovácsolta borotvaéles szablya, csak a rá támadó Talmu jobb kezét nyomorította meg. Farkasnak, az éles fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, szinte semmit sem látott. Gyorsan megdörzsölte a szemét. Háta mögött kiáltást hallott. Megnyugodva ismerte fel Tanuba rekedt hangját. − Kapjátok el a kufárt! − Nem menekülhet! 

A tisztásra újabb magyar csapat érkezett, Zolta vezetésével. Már nem voltak veszélyben. Odaült Medve mellé, egymást vizsgálták, keresték egymás sebeit. Tanuba lépett melléjük. Arca csúnyán feldagadt, de vigyorgott.

− No, látom ennek megint lábadozás lesz a vége. − Jöhettek hozzám. Felajánlom a sátramat, szolgálóim majd kezelésbe vesznek bennetek.

Mindhárman elnevették magukat, pedig fájt. Tonuba is oda zökkent melléjük. Egymásnak dőlve, hol sziszegve, sajgó fájó nevetéssel, hol ajkukon szétmorzsolt szitkokkal, egymást nézve csóválták a fejüket. – Na, várj csak te ördög! Csak gyógyuljak fel! Adok én neked lábadozást − rángatózott Medve, hol a nevetéstől, hol a fájdalomtól felváltva. Farkas sérülten lógó füle, a vigyorgástól majd leszakadt, úgy fájt. Mégsem tudta abbahagyni. Zolta nyugodt erős hangja vetett véget az önkínzásnak.  – Na, had nézzelek benneteket! – Megmaradtok-e?

   − Kordás, Fanyüvő, Pető, Gelencsér, Barna! − Éltek? − kiáltotta Farkas, füle sajgásával nem törődve.

  −  Megvagyunk − gyülekeztek köréjük legényeik. Minden tizedes saját legényeit szólongatta.

   − Két sebesültünk van. − Túlélik − jelentette Tonuba legénye, Opos.

   – Csak néhány horzsolás – kiáltotta Fanyüvő is erős hangján.

  − Három sebes − jelentette Medve legénye, Várkony. − Az egyik én vagyok. Lábon kihordjuk.

   Pirkadt. A felkelő nap lassan megvilágította a keleti égboltot, halvány vörös fénye egyre jobban betöltötte a feldúlt tisztást. Néhány frank, még haldoklott, de a többség holtan feküdt vérében. A foglyok megkötözve kuporogtak az egyik fa alatt, ijedten pislogtak harcias őreikre. Egy védett helyen szekerek, ellőttük hatalmas tülkű, szürke ökrök ácsorogtak. Az egyik szekér mellett egy elfogott, minden bizonnyal magas rangú keresztény pap várakozott drága díszes ruhában. Nem volt megkötözve, senki nem nyúlt hozzá. Nyakában gyöngyökkel, drágakövekkel díszített aranykereszt, kezében értékes főpapi pásztorbotot szorongatott, olyan görcsösen, mintha valaki éppen el akarná venni tőle.

   Zolta, sorra vizsgálta sérült bajtársait. – Most már látni valamit − dörmögte. − Kis híján elveszett a füled − mondta Farkasnak. – Oda se neki! Majd visszavarrom.

 Medve  kulcscsontja és bordája, valószínűleg eltörhetett, mert szúrt, fájt a levegővétel. Tonuba arca még jobban feldagadt, szeme is alig látszott. A sebesültek, egymást támogatva másztak fel a szekerekre, Az ökrök belefeküdtek az igába. − Mi van ezeken a szekereken? − kérdezte Tonuba alig érthetően. – Négy ökör is alig tudja megmozdítani. Igen nehéz lehet.

A gazdag ruházatú főpap, aki már a bakon üldögélt, tíz körömmel kapaszkodott, kincseibe, pedig a kutya sem foglalkozott vele. Zolta felugrott a kocsis mellé a bakra.

  − Megtaláltuk a fürkészeket. − Jól elagyabugyálták őket, de, túlélik. A másik frank század felét a mocsárba vezették. Legalább húsz vértes ott hagyta a fogát.

   − Bátor legények − sziszegte Farkas. − Hogy hívják őket?

  − Az egyik Káld, a másik Bokod. Jutas emberei. – Lehet, hogy ismeritek őket.

  − Bokodot látásból ismerem  − mondta Tanuba ferde szájjal, alig érthetően ejtve a szavakat.

   − Talmut elfogták? − kérdezte nyögve Medve.

   − Nem. Sajnos sikerült lóra kapnia. Mi gyalog voltunk. Egy tized fürkészt küldtem utána − mondta Zolta, fejét csóválva.  

   − Hát, ez is ritkán fordul elő. – Gyalog magyar elől, lóháton elszelelni − nézett egymásra vigyorogva a dagadt arcú, a tépett fülű, meg a törött bordájú. Fájt, de muszáj volt nevetni.

  − Nézd! – Hogy néz ki Tanuba feje. Az egyik fele, duplájára nőtt. − nyerített fel Farkas. 

  − Ne! – Ne röhögtess! Nagyon fáj! − nézett rá nyüszítve Medve.

Tonuba próbált nem vigyorogni, mert cipónyira dagadt arca nagyon fájt, ezért száját „a” betűre nyitva röhögött fel. Azt mondta: -” ahahhhaaa, ahahahahaaaa, ahhhahhahhahaaaaa.”

Feldagadt arc, törött borda, leszakadt fül ide vagy oda,  ezen muszáj volt még jobban nevetni.

  −  Ha tudtam volna, hogy ez ilyen jó nektek, időnként én is szívesen kupán vághatlak   bennetek − morogta bajsza alatt, fapofával Zolta.

  − Ne! – Ne! − sírt Tonuba − Ne röhögtess! Felszakadt az arcom.

  − Én? − kérdezte Zolta. − Semmi mulatságosat nem mondtam − nézett körbe ártatlan képpel, de szemei csillogtak. − Az viszont igaz, − folytatta most már vigyorogva, hogy  Tonuba feje, csakugyan  a duplájára dagadt…

A másik kocsi bakján ülő főpap, aki már nem csak kezével, de a lábaival is átkulcsolta értékes pásztorbotját, csodálkozva nézte a kocsi ponyváján fetrengő, sírva, zokogva nyerítő, jajgatva röhögő, magyar katonákat.

Folytatása következik

  Magyar Irodalmi Lap