Hont vármegye tájain

Hont vármegye

A Hont vármegyével kapcsolatos térképek: 1. a vármegye címere, 2. a vármegye a történelmi Magyarországban, 3. a vármegye körülbelüli helye a mai Szlovákiában, 4. a fényképek sorszámai a térképen jelzik a sorszámozott fényképek helyeit.

Hont vármegye Szent István uralkodása idején alakult ki. Névadója a Hontpázmány nemzetség, mely Németországból vándorolt be és Szent István mellett harcolt Koppány ellen.

Miután a Nógrádvármegye beékelődött a Hont vármegye törzsébe, Hont a későbbi Hont vármegyére és a Rima folyó völgyét jelentő Kis-Hont vármegyére esett szét. Ez utóbbit 1802-ben egyesítették Gömörrel.

Hont vármegye, amely a Duna és a Garam középső folyása között helyezkedett, az 1920-as Trianon következtében ketté szakadt. A kisebb, déli rész Magyarországon maradt, ma Pest megy északi Börzsöny hegységet tartalmazó részét alkotja. A nagyobb északi rész – az Ipoly és a Selmeci-hegység között – Szlovákiához tartozik.

Területén vulkánikus hegységek találhatók, melyek érceit már a középkor óta bányászták.

1 – Ipolykiskeszi kat. templom beépített körtemplommal

2 – Kisgyarmat kat. templom

3 – Kéménd Garam menti szovjet emlékmű

A magyar csapatok itt elég keményen megakadályozták – egy ideig – a szovjet csapatok átkelését 1944/45 telén.

4 – Százd kat. templom

5 – Deménd kat. templom román kapu

6 – Ipolyság kat. templom

Ipolyság: Főtér: Hont vármegyeháza (ma városháza).

Katolikus templom középkori kapuzattal. Itt volt egy középkori premontrei prépostság

7 – Ipolyság kat. templom középkori kapuzat részei

8 – Felsőszemeréd kat. templom déli ajtó rovásírás

Rovásírás itt – az 1400-as évek második feléből – és nem Székelyföldön. Van is találgatás, hogy a rovásírás az egész országban terjedt-e el akkor még vagy egy erre járó székely véste be a rovásírást.

9 – Palást 1552. aug. 10-i palásti csata emlékmű

Forgách Ferenc kortárs krónikájából idézem föl ennek a nagy jelentőségű csatának leírását.

Nagy jelentőségű volt a csata. Egyrészt, mert a XVI. századi török ellenes háborúinak öt nagy harcteres összeütközéseinek egyike: Mohács (1526), Gara (1537), Palást (1552), Gyurgyevó (1595) és Mezőkeresztes (1596), másrészt Palást után nem volt nagy harctéri csata több mint negyven évig.

1552-ben két nagy sereg támadott rá Magyarországra. A nagyobb délről jött és Temesvár, Szolnok után támadt Egerre. A másikat a budai pasa, Ali vezette, aki Drégely elfoglalása után a nógrádi várakra támadt, és ezek elfoglalásával közeledett Eger felé, hogy egyesüljön az Ahmed vezette török fősereggel. Ezt igyekezett megakadályozni Teuffel. Itt adjuk át a szót Forgách Ferencnek:

„Ferdinánd pedig nemhogy személyesen háborúba vonult volna – mint szokása volt emlegetni -, hanem mint eddig, tovább késedelmeskedett. … Mikor tehát uzsorásoktól sikerült valamennyi pénzt összekaparnia, hogy ne úgy lássék, mintha maga mondana le mindenről az ellenség javára, Teuffel Mátyás fővezérletével – ő volt az osztrák és határvidéki hadügyek legfőbb intézője Salm Miklós gróf halála óta – sereget gyűjtött.

… A katonaság teljes létszáma kilencezerszázra rúgott. Az egész sereg Léva városa és vára körül gyülekezett, majd Teuffel Mátyás Egyek községbe, az ellenséghez közelebb vezette őket. Füleken a megyékből és a főuraktól hamarosan mintegy hétezren gyülekeztek össze. Az ellenséget ismerő magyarok sűrűn kérlelték Mátyást, hogy csatlakozzék hozzájuk: a könnyen mozgó ellenség közelében semmit sem szabad vaktában cselekedni. De a németek, mint az okosság és hadi merészség egyedüli letéteményesei, mindezzel nem törődtek. Maga Teuffel nem egyszer mondogatta hiú kérkedésből, hogy elég erős ő Ali basa ellenében.

…. Nem sokkal később Rátkay Pált, Keglevich Györgyöt, Matuznay Sebestyént és Jakosith Ferencet azokkal a nagyobb ágyúkkal, amelyeket a jól megerősített Besztercebánya városából a bányák védelmére állítottak fel, magához rendelte, és kijelölvén a találkozás helyét, ő maga seregével együtt Palást község előtt vert tábort. Ali basa sok megbízható kémétől mindenről értesülvén, főleg azzal törődött, hogy a Fülek előtt táborozó magyar sereg semmiképpen se egyesüljön Mátyáséval, és világosan látta, hogy ezt csak az összecsapás siettetésével lehet megelőzni.

… a németek és egyéb idegenek az ellenség távolságát és útját a maguk előhaladásával mérvén, és tömör vaspáncélzatukban bízván, nem jól ítélték meg az ellenséget, és elvetették a magyaroknak azt a tanácsát, hogy a tábort helyezzék át Fülek térségébe és kerüljék az összecsapást, amíg a magyar segélycsapatok meg nem érkeznek. Igy hát az ellenség augusztus tizedikén, kora hajnalban, oly váratlanul jelent meg, hogy a mieinknek, akik még szerteszét aludtak, nem volt idejük a sereg felvonultatására és a hadsorok elrendezésére, hanem arra kényszerültek, hogy kapkodva a tábor előtt védekezzenek. Mert Ali basa a legkönnyebben mozgó lovasait küldte előre az ellenség egyesülésének megakadályozására; ő maga a seregzömmel gyorsan vonult utánuk. A németek – mindössze hét ágyújukkal és muskétájukkal – mégis tűz alá vették az ellenséget, a magyarok pedig az első hadsorban forgolódtak.

… Közben negyven olaszt, akik messzebbre merészkedtek előre, körülfogtak: ezek egy csoportban maradva sokáig vitézül küzdöttek, közben integetésükkel és kiáltozásukkal próbáltak segítséget kérni; már teljesen kimerültek és zsákmányul is estek volna, ha a magyarok a legjobbkor ott nem teremnek és valamennyiüket épségben ki nem mentik. Ebben az összecsapásban pusztult el a budai alvezér is.

A kezdet így nem is olyan szerencsétlenül ütött ki, midőn Teuffel Mátyás – későn – visszavonulásra szánja el magát. Ezt úgy gondolta, hogy oldalról a szekerek szolgáltak erősségül, az ágyúk elöl haladtak, majd a német, azután az olasz lovasok és gyalogosok következtek, míg a sort végül a magyarok zárták; a győrieket a hadsoron kívül mintegy szárnycsapatnak szánták. Közben Ali basa déltájban rajtuk ütött: tizenkétezer fegyveresével és tizennégy ágyújával, szabályosan elrendezett sereggel támad a mi készületlen csapatainkra. Mindkét részről rögtön az ágyúk kezdték a harcot. A nyolcszáz főből álló magyar gyalogság egy dombon foglalt állást. Ezek ellen a basa egy seregrészt küldött, és a vitézül harcolókat mind egy szálig lekaszaboltatta, majd az ütközet végeztével visszatért álláshelyére. A német lovasok ekkor már késő és hasztalan segítségül érkeztek.

Miközben ezek történtek, a két tüzérség is közelharcot vívott egymással. Valami csodálatos véletlen folytán az ilyenkor szokásos gondatlanság és kapkodás közben az egész tüzérségi lőszer egyszerre lángra lobbant. Ezt a törökök mintegy kedvező jósjelnek értelmezték, és azon nyomban, nagy kiáltozás közepette, megrohamozták a mieinket, akiket a félelem már előbb is annyira megrendített, hogy először a németek eredtek futásnak, majd a győri és lévai őrség lovasai; mert azok a híres és kiváló katonai vezérek addigra már elestek, .másokat pedig Teuffel a nagyobb ágyúk ellen küldött; a többiek – olaszok és magyarok – a harc során vagy elhullottak, vagy fogságba kerültek.

… a foglyok közül Teuffel Mátyás és Sforzia Pallavicini; ezeket zászlók lobogtatása, dobpergés és kürtharsogás közepette, a foglyok nagy seregével, csúfságból úgy, ahogy voltak, fegyveresen, mintegy diadalmenetben hajtottak Budára, ahol a német rabszolgának annyira nem volt ára, hogy valamelyik török egy mérő árpáért adott egyet; mert a barbárok a német rabszolgát tartják a leghitványabbnak, mint akit semmire sem lehet használni.

… Teuffel Mátyást Bizáncba küldték. Mivel ostoba félelmében letagadta a nevét, meg hogy ő volt a vezér, de többen felismerték, gyalázatos halált halt: felakasztották, míg Sforziát később tizenhatezer arany ellenében kiváltották a basától.”

(Ha jól tudom, ez a Sforzia volt a csata előtt háromnegyed évvel a Fráter Györgyöt alattomosan legyilkoló csoport vezetője.)

10 – Palást Palásthy-kastély

11 – Devicse templom

Állítólag itt volt Géza fejedelem nyári szállása, melyet a szlovák lakosságú falu neve máig őrzi: ugyanis Gézát – szintén állítólag – akkor Gyeücsének nevezték, és ennek eltorzult névalakja a Devicse.

12 – Csábrág várrom

A Csábrági várromot nehéz megközelíteni, mert sűrű erdőség közepén van a Korponai-fennsík déli szélén. Elég tekintélyes méretű várrom, melyet szinte elborítanak a követ közt kinővő fák, giz-gaz. Hangulattól függően érezhetjük ezt nagyon szomorúnak vagy hangulatosnak! A vár egykor neves főuraké volt, így Bakócz Tamás érseké is (ha jól emlékszem).

13 – Csábrág várrom

14 – Korponai fennsík Szénavártól délre

Szlovákiának Észak-Gömör mellett a talán legelhagyatottabb vidéke.

15 – Szénavár képek

16 – Szuhány – szlovák tájház

17 – Bozók vár

18 – Ledény ev. templom

19 – Szebelléb – népviselet 2008-ban

20 – Szebelléb szőlőhegy

21 – Borfő

22 – Borfő – barlanglakások

23 – Hontvarsány árpádkori templom

24 – Hontvarsány kastély

25 – Bát kerített templom

A báti templom emlékeztet egyes erdélyi szász templomokra, aminek persze megvan a maga középkori eredetű okai.

26 – Hontbesenyőd

Hontbesenyődön egy gazda kedvesen behívott bennünket, hogy kóstoljuk meg a borát – amely egyébként elég savanyú volt. Megmutatta a pincéjét. Közben bemutatkoztunk egymásnak, és ekkor nagyon meglepődtem, mert kiderült, hogy magyar történelmi neve van. (Ha jól emlékszem, Bossányi.) Igen – mondta -, tudja, de ő már nem tud magyarul.

27 – Bakabánya Szent Miklós templom részlet

Bakabánya egyike volt a középkori magyar királyok által behívott német bányászok helységeinek.

28 – Bakabánya Szt. Miklós-templom oltárok

29 – Bakabánya Szt. Miklós-templom belső szárnyasoltárok

30 – Bagyan – körtemplom

31 – Szitnya hegy távolról

32 – Szitnya hegy

33 – Korpona kat. templom hátulról

Korpona: régi kat. templom a dombon szárnyasoltárokkal. Emléktábla jelzi, hogy Bocskai és az 1605. évi országgyűlés itt volt. Itt írta alá Bocskai a hajdúk szabadságlevelét!

Nevezetes az úgynevezett korponai jog. A XII. századi jobb életkörülmények miatt Nyugat-Európában megnőtt – állítólag megduplázódott – a lakosság száma. Franciaországban a lakossági többlet belső vándorlásokkal talált helyet magának. Németországban azonban megindult a kelet felé nyomulás, a Drang nach Osten: a Baltikumtól kezdve Lengyel, Cseh és Magyarországon folytatva egészen Szerbiáig (Koszovóig) sok német települt le. Nyugat-Európából hozott magasabb színvonalú kultúrájukkal, technikai, kézműves, bányászati, építészeti ismereteikkel sokban hozzájárultak e területek fejlődéséhez. (Mindez persze – mint minden nagyobb népmozgás, mely különböző kultúrákat, népeket hoz közel egymáshoz – feszültségekkel is járt.)

Ezek a népmozgások, amelyeket a királyok, a földek urai érdekeiknek megfelelően nagyon is támogattak, megemelte a népvándorlásban résztvevők „érdekérvényesítő” képességét és külön jogokat, kedvezményeket szereztek maguknak. Mindezek írott jogokban is „manifesztálódtak”: ezek egyike volt az ún. korponai jog, mely Magyarországon az egyik fontos jogi támogatása volt a letelepülőknek.

34 – Korpona kat. templom belső

35 – Korpona – Bocskai és az 1605. évi országgyűlés emléktábla

Korponán sétáltunk egyszer Pisti barátommal, mikor magyar beszédünk mellénk csalt egy helybelit, akinek kevés volt magyarsága bizonyítására tökéletes magyar tudása, még az ötvenes évek magyar foci csapatát is felsorolta hibátlanul Grosicstól Cziborig – ahogy egyébként én is vagy Pisti is és még sokan mások tudnánk.

36 – Szentantal Koháry-kastély

37 – Illés Szent Egyed templom

38 – Illés Szent Egyed templom középkori román kapuzata

39 – Illés – kilátás Illés falu és a Szitnya hegy felé

Selmecbánya

Először a Selmecbánya külső részein sorakozó nevezetességeket veszem: Leányvár, Hegybányai (Piargi) kapu, Havas Boldogasszony temploma, Klopacska, Kálvária (az egyik legszebb az országban).

A központ: Szt. Katalin-templom, ev. templom, Városháza.

Főutca: Szentháromság-szobor, Lienpacher-ház, ház 1538-ból, ev. líceum Petőfi emléktáblával.

Óvár

Selmecbánya a legjelentősebb felvidéki bányaváros, ahol Európa első bányászati egyetemét Mária Terézia uralkodása idején megalapították és amelynek életéről Splényi Béla báró emlékiratában részletesebben ír, hiszen itt volt geológus hallgató.

Érdekes véletlen, hogy Splényi Béla 1838-ban kezdte el bányászati akadémiai tanulmányait, amikor Petőfi Sándor is idekerült iskolába. Édesapja éppen akkor vesztette el a jómódot biztosító, vállalkozásaival szerzett vagyonát. Erről és a helyi viszonyokról, a kor levegőjéről Illyés Gyula Petőfi Sándor című művében érdekesen ír:

„A tandíjat egy évre még sikerül úgyahogy összekaparnia, a fiú ősszel iskolába mehet, természetesen újra másikba és újra más városba. Ezúttal Selmecre, ahol az aszódi kitűnőbizonyítvány alapján az alumneumba ingyenkosztosnak veszik föl.

A fiú sebzett lélekkel érkezik a Felvidékre, Selmecre. Oly érzékeny, védtelen idegzettel, mintha a jó ruhákkal egy kicsit a bőrét is lehúzták volna. Egy iszákos hajdúnál lakik, közös szobában azzal. Eminensnek indul. De mi ez: a sors tréfája vajon, vagy valóban az egész ország pánszláv agitátorral van tele? Osztályfőnökében ezúttal is türelmetlen szlovák ébredőbe ütközik.

…

A fiú kedvenc tantárgya a magyar múlt és a római nagy jellemek története. A magyar történelem professzora, aki egy kukkot sem tud magyarul, Magyarországon! minden év elején gyanakodva szimatol végig az osztályon, keresi a bárányokat a „Tót Irodalmi Kör” számára, amelynek ő az alapítója, elnöke és harcos vezetője. A szabadszállási jövevényen természetesen meg sem akad: neve és vallása után azt magától értetődően sorolja jövendő hívei közé. A hatást már sejthetjük.

A diákoknak csak egy kis töredéke magyar; önképzőkörükbe, a „Nemes Magyar Társaság”-ba mint valami melegedőbe járnak anyanyelvüket ápolni. Ápolni, vagy inkább csak gyakorolni, hogy el ne felejtsék. A tüzet az egyre jobban elharapódzó nemzetiségi torzsalkodások szitják. Elképzelhetjük Lichard professzor lelkületét, amidőn ifjú vitézeitől hírül veszi, hogy a szabadszállási jövevény „amazoknál” magát nemcsak magyarnak, hanem igaz kunfinak vallotta, barátai közt pedig arról beszélt, hogy nevét is meg fogja változtatni. Megnézte magának a renegátot.

… Hamarosan eléri, hogy lángeszű tanítványa megutálja kedvenc tárgyát, a történelmet, az iskolát s egykicsit az egész életet. S a papokat is? Lichard Isten szolgálatából állott a műveltség és az osztrák titkosrendőrség szolgálatába, hivatásos lelkész és besúgó. Az ő lelkét terheli, hogy a fiatal költő kilép a rendes kerékvágásból; a megpróbáltatások özönét zúdítja a rokonszenves kamasz fejére.”

Splény Béla emlékiratában emlékezik selmecbányai akadémiai életére, melyet ugyanazon az őszön kezdett el, amikor Petőfi Sándor is Selmecre került:

„Beiratkoztam az illető tanároknál éspedig nemcsak a bányászati, hanem az erdészeti szakra is, ami különben államszolgálatra készülő tanulóknál szokásos volt …

Selmecen a német egyetemek mintájára szokás volt a Burschenleben (diákélet) egy neme. Minden új jövevény „Fisch” (hal) volt – és a „Schacht”-on, az akadémikusok nemigen díszes sörcsarnokában a városon kívül mindenféle ceremóniák közt, melyek ivásbul, a bányászbőrön való átugrásból, énekből etc. álltak, felavattatott.”

Körülbelül két évtizeddel később Mikszáth Kálmán ugyanabban a gimnáziumban tanult, ahol Petőfi is nehéz hónapokat töltött el. Mikszáth több írásában emlékezik vissza a selmeci diák éveire. Egyik ilyen novellája, Az öreg Dankó bácsi még a mi iskolai irodalom tankönyvünkbe is bekerült – 100 évvel később. Most Mikszáth egy-két sorát a Tavaszi rügyek című írásából veszem, amelyben szintén selmeci iskolás emlékeit elevenítette föl:

„Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a híres Kálvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett „Klopacska”! Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik fele a föld alatt van. Felülről ismajdnem olyan város, mint akár Pest, alulról pedig még Párisnál is különb.”

… „Éhes figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a nyakukon nő az egészségtelen ívóvíztől, a bányászok szokatlan alakú lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek, megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni” s megálltam köztük nehány percig, de csakhamar visszafutottam a vendéglőbe.

Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve , – képzeld csak, itt a kis gyerekek is németül beszélnek.

Anyám mosolygott és szeretetteljesen hátba ütött:

Eredj, te golyjó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen így születtek szegények.”

… „Éppen utolsó farsang volt s ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak az utcákon komoly méltósággal. A bányász és erdász-tanulók is most veszekszenek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához” címzett kávéház csak úgy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn át szolgája volt az első éves, a „fuchs”, a negyedévesnek, a „veterán”-nak, tetszés szerint tölötte ezen a rossz kedvét. Ma egy napra megfordítva van. A „fuchs” az úr s a „veterán” a szolga. De vissza is fizeti széles jó kedvében, amit egész esztendőben szenvedett.”