Szabó Lőrinc versemlékei Balassagyarmatról

Az emberélet csúcspontján (negyvenöt éves korában) és az írói pálya mélypontján (a világháború pusztításai és saját emberi meghurcoltatása után) érlelődött meg Szabó Lőrincben a számvetés gondolata, az élet és a költészet összegezésének szándéka. 1945 egyik augusztusi éjszakáján fogant meg agyában az önéletrajzi versfüzér terve, amelyet – erre az éjszakára és a kiváltó élményre emlékezve – Tücsökzenének nevezett el. Az érzelmi és gondolati gazdagságot tudatosan öltöztette az azonos forma monotóniájába, ezzel is a versgyűjtemény füzérszerűséget, a hasonlóságban megbúvó sokféleséget éreztetve. 1947 Könyvnapjára megjelent a kötet (akkor még Könyvnap volt!). A készülő mű híre megelőzte a megjelenést, olvasók és pályatársak egyaránt érezték, a XX. század egyik emlékezetes költői vállalkozását tartják kezükben, a Nyugatot kísérő és követő korszak nagy összefoglalását, amely egyúttal egy társadalmi és művészeti folyamat lezárását is jelentette.

A Tücsökzene a megjelenéskor 352 versből állt, ezt a második kiadásban (1957-ben) Szabó Lőrinc 370-re bővítette. Az életrajzi versfüzér hét nagyobb ciklusra oszlik, nagyjából követi a költő életének eseményeit, helyszíneit, a mű nagyobb része azonban emlékek, benyomások, reflexiók laza egymásutánja, az emberi, költői élet legfontosabbnak tartott kérdéseit és válaszait mérlegeli a költő, miközben a mindennapok apró és jelentéktelen tüneteit ugyanolyan érző hozzáhajolással vizsgálja.

A versforma neve lehet talán „tücsök”. Ez a tizennyolc soros, ötös jambusban, páros rímben írott vers távoli rokona a szonettnak, amely az európai (és a XIX. század végétől a magyar) költészet elegáns és kedvelt versformája. A tücsök a magyar „beszélt vers” egyik sikeres megvalósulása, gyakori enjambement-okkal él, hátra- és közbevetésekkel, indulat- és kérdőszavakkal. Mintha a költő nem is verset, hanem prózát alkotna, mintha ott, az olvasó füle hallatára formázná, kínlódva-töprengve a vers mondatait. A rímek némelykor alig érzékelhetőek, néha játékosan keresztrímbe váltanak. A versek lezárása helyenként frappáns, tömör, egy- vagy kétsoros szentencia, mint Shakespeare szonettjeiben (amelyeket Szabó Lőrinc fordított máig ható érvénnyel magyarra!).

Hogy mi történt Balassagyarmat előtt, azt a Tücsökzene első két ciklusa cirpeli el nekünk. Szabó Lőrinc öt és nyolc éves kora között élt Gyarmaton, mozdonyvezető édesapját ekkor helyezte a vasút Miskolcról az Ipoly-parti városba (1905-ben). Ennél azonban fontosabb (a költészet és az olvasó szempontjából), hogy ekkor kerül a gyerek, a későbbi költő, először tudatos kapcsolatba környezetével, ekkor képes először fölfedezni a természetet, megismerni az embereket, és megfogalmazni élményeit, véleményét a világról.

A Tücsökzene versei azonban nem gyerekversek, még ha egy öt-nyolc éves gyerek szemével igyekszik is látni a költő. Szabó Lőrinc természetesen a saját negyvenöt éves szemével-gondolatával láttat, mind a hajdani gyarmati környezetet, mind egykori, öt-nyolc éves önmagát. De még a múló idő, az eltelt negyven év is belefonódik az emlékezésbe. Így minden vers egyszerre lesz hiteles kép a hajdani időkről és a közben elpergett esztendőkről.

Az Idillek az Ipoly körül címet viselő versciklus 44 versből áll (a költő a Tücsökzene verseit külön címmel és folyamatos sorszámmal látta el, a balassagyarmati versek a 30-73. sorszámok valamelyikét viselik). A versek önálló, de nem föltétlenül különálló egészek, alkalmanként két-három vers gondolatilag egymáshoz tartozik, hol a történet „színét és visszáját”, hol a konkrét eseményt és az „általános tanulságot” foglalja magába.

A gyarmati tücskök egy része szorosan és közvetlenül kötődik a helyhez: Balassagyarmathoz, a város ilyen-olyan színtereihez, – azokhoz persze, amelyeket az öt-nyolc éves gyerek azonosítani képes: a lakóházhoz, a kerthez, az utcához, amelyben a házuk áll, és amely lefut az Ipolyhoz. A folyóhoz, amely a nevét adja a ciklusnak, és amely mindvégig a gyermeki lélek és élmény középpontjában áll. De a piac, az iskola, a rétek, a fahíd mind meg-megjelenik az idillek között.

A versek másik részét azok az emlékek hordozzák, amelyeket a Gyarmaton élő Szabó Lőrinc megőrzött ugyan, amelyek legtöbbjének azonban nincs közvetlen kapcsolata gyarmati helyszínekkel, de van a történés idejével (a Gyarmaton töltött három évvel). A kétféle megközelítés (a helyszín és az idő) alkalmanként egybemosódik, máskor jól megkülönböztethetően különválik. A múló idő érzékeltetésére a költő a négy évszakhoz illetve egy iskolai tanévhez igazította verseit. Olvashatunk továbbá néhány hosszabb, több versre terjedő, epizódszerű betétet, akkor és ott történteket: az otthoni asztaltáncoltatásról, az Ipoly beszakadt jegéről, a lányok durva kigúnyolásáról, egy gyémántról és egy bicikliről. Ezek az események emlékként megmaradtak a gyermekben, illetve a negyvenöt éves költőben. De mindezeket a szigetként kiemelkedő „betétverseket” az Ipoly parti táj és a természet varázsa fogja egységbe és őrzi meg majd’ fél évszázad távolából.

„Balassagyarmat – óh, hogy szeretem! / Legszebb ott volt fiatal életem”, – ennél szebb emlékindítást aligha kaphat város. Az emlékező persze már a meglett férfi, aki pontosít és értelmez: „ott nem bántott talán még semmi se, / s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe”. És ha lehet fokozni, akkor fokoz a költő (a gyerek): „Nekem a / folyó tetszett legjobban, az Ipoly”. Az Ipoly – ugye, a balassagyarmatiak megbocsátanak?! – azért akkora folyó nyugalmi állapotban, amely gyermek számára is jól megszemlélhető és meglábalható, amely egyformán kínál játékot és szórakozást, fenyeget veszéllyel, és amelyhez kézzelfoghatóan tartozik a füzes part és a kanyarulatok. A folyó veszedelmét az örvény szó hordozta, de „örvény volt nekem a világ s titok”, a gyermeki mesevilágnak a része volt a távolból, de azért elérhető közelben. (30. Balassagyarmat)

A beköszöntő vers a város nevével indul, kiszalad (mint a gyermek Szabó Lőrinc is annyiszor) az Ipoly-partra, és végül a szülői házzal fejeződik be, amely mégis csak életének kerete lesz: a Templom utca 10.

A Templom utca ma Szabó Lőrinc nevét viseli, a 10. számon emléktábla. A ház, a lakás, a kert egyetlen, sokelemes építőjáték: „Csak rágondolok. / Zár, kapu enged, árnyként suhogok… / Tornác épül, derékszögben törik, / vadszöllő rakja föl hullt díszeit, / hátul, a kertben, ébred a liliom”. Tárgyak ezek (még ha növények is!), amelyek életre kelnek, a gyermeknek a világot jelentik. Az emlékező felnőtt már a logikával bajlódik, – valójában önmagával folytat párbeszédet: „Állj, ki vagy?! / – Az Egyedüli Jelen. – A tudat? – / Az Idők Együtt. – Mehetsz!” Végül megállapítja: „Mint a víz, / fut s áll a tükröd, Templom utca 10!” A házban ma imaház működik, – zár, kapu nem enged az érdeklődő kopogtatásának. (31. Templom utca 10)

A gyermek tárgyakra emlékezik, esetleg szituációkra, állóképekre, – ezekben nem volt hiány: „a bóbitás nádszálnak kicsi volt a ház”, látta „télen a farkasok nyomát a hóban”, a verszáró felkiáltás már persze összegez: „életem, / be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!” (32. Csak ami Volt)

A személyekhez és a tárgyakhoz a gyermeket egyaránt érzelmek fűzik, a legemlékezetesebb érzés: a félelem. A gonosz indulatokról és hordozóikról, a babonákról szinte dantei sorokat kovácsol Szabó Lőrinc: „Voltak nevek, katlanként kondulók, / voltak fiúk, pokolra indulók, / voltak szomszédok, vad haramiák, / lapátkezű, lapátnyelvű kofák, / voltak vasvillák, rettenetesek, / voltak verő, görcsbehúzó szemek”, ilyen előzményekhez képest talán kissé engedékenyen foglal össze a költemény záró sorában: „minden egyszerre rend és zűrzavar”. (33. Napfény és vihar)

Sokféle nép a 43. sz. vers címe, a tarka sokaság a gyereknek élmény és korai tapasztalat az életből, a városnak természetes közeg. Balassagyarmat megyeszékhely, gyűjtőmedencéje Nógrád lakosságának, mint vasúti átszállóhely is volt némelyes „idegenforgalma”. Nem is akármilyen! „Sokféle népet láttam. Dáridó / a magyarnak! A vásáros zsidó / titokzatos volt, göndör pájeszét / csúfolták, és nevették az eszét. / A város végén sátoros cigány . / ””Vigyázz, még ellop!”” – mondta az anyám”,… „Nagy, nyurga, szelíd / drótostót lépegetett halina- / nadrágjában… messze föld fia…/ De legérdekesebb a köszörűs / szerszáma volt, a korong”. Vagyis a sokféle nép mellett sokféle táj, életmód és munkaeszköz találkozott Gyarmaton, közülük az ifjú Szabó Lőrinc – Lencike – bővíthette ismereteit a világról.

A három év alatt (1905 és 1908 között) háromszor váltotta évszakait az esztendő, az emlékező költő leginkább a tél sokárnyalatú fehérségére és a tavaszi Ipoly-partra gondol vissza csodálattal.

Szabó Lőrinc ügyesen rajzolt, az ifjú „homo faber” számára gyönyörűség volt a meleg szobában kitekinteni a tél színeire, formáira. Mintha festő szemével látná a világot: „A tél rajzolt. Száz fehér-fekete / vázlatán a bokrok szerkezete / s a nagy fák sok törékeny ág-boga / oly gyönyörű volt, hó és zuzmara / olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt”. Nem is sikerült a sajátos hangulatú – tudatosan talán először megfigyelt – telet színekbe foglalnia. Ellenben valami különös, új elem szólal meg az idillikusnak induló, téli vers végén, a lehetséges veszély és félelem ezúttal szociális színezetet ölt: „volt szenünk, fánk, / mégis borzadtam tőle: emberek / fagytak meg télen s éhes verebek”. Talán szülei beszélgetéséből értesült a megfagyott útonjárókról, hajléktalanokról, maga pedig rémülten láthatta a fára dermedt és élettelenül a földre hulló kerti madarakat. (44. A tél rajzai)

A tavasz a természet csodálatos megújulását jelentette a gyermek számára. Mintha színekből és fűzágból font ódát hallanánk: „Ipoly füzei, karcsú szép füzek, / s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, / tele friss hajtásokkal, szeretem / nézni: sok forgó leveleteken, / mely kócos fürtökben a vízig ér, / hogy villózik egymásba zöld-fehér- / szürke fényetek”. És néhány sorral lejjebb a gyermekkorra és a múló életre emlékező, megindító szavak: „Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, / szeretlek, csöndes szomorúfüzek”. (50. Ipoly füzei)

Panasz, büszkélkedés, – inkább az utóbbi szól a Képekben és mintákban című versből (az 56. számú): „Ha nem volt valamim, csináltam én, / lapdát, szekeret. Papírból edény, / kistányér, korsó, lábas, fazekak: / kinyírtam, összeraktam, kanalat / tettem beléjük, ragasztottam fület / az oldalukra, szánkót, tűzhelyet, / mindent gyártottam”. Zavarba ejtő a tárgyak tobzódása, a gyermek kézügyessége, és a vágy, hogy mindezt ő maga hozza létre és helyezze el környezetében. „Amit lerajzolok, az már az enyém” – állapítja meg, így a tudatos alkotók beszélnek! Ez a kézügyesség hamarosan nagy segítségére lesz!

Az általános iskolát Balassagyarmaton kezdte Szabó Lőrinc. „A betűket már tudtam…” – állapítja meg rögtön, fölény és bizalmatlanság persze volt benne bőven, de hát melyik hatévesben nincs! Aztán „jó viseletemért / óra végén a néni megdicsért”. A „néni” Kacskovics Márta tanítónő (akinek a nevét a híressé vált tanítvány megőrzi évtizedek távolából is), hamar felismeri Lencike rajzoló és formázó tehetségét. Megkéri, fessen az iskolai kiállításra (a vizsgára) színes képeket, hajtogasson papírtárgyakat. „Egész nap boldogan / gyártottam tükröt, asztalt, számtalan / virágot és mozsarat, fazekat”. Aztán, óh, balsors, „késő délután / kiderült, nincs több színes ceruzám. / Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz?” Móricz Zsigmond Hét krajcárja jut az olvasó eszébe, Gyarmaton a megoldás nem olyan tragikus és szívszorító, mint volt Tiszacsécsén: „Fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: / ki a kertbe… Szirmokat / hoztam, levelet, ami volt, virág, /… bedörzsöltem a zöld, / piros, sárga s egyéb nedveket a / papírba, képekbe”. Az ifjú mesterember korai találékonysága mellett az ígéret föltétlen beváltása teszi emlékezetessé ezt a két-három részes iskolai versemléket. Jutalmul „a nénitől” egy porcelánkutyát kapott ajándékba, amelyet húsz évig őrzött. „Akkor eltört. Ez a története”. – Megmosolyogtatóan szívszorító elégiát hallgatunk. (61-63. Elemi, Kiállítás előtt, Porcellánkutya)

Az öt-nyolc éves gyermek képességeinek kibontakoztatásában persze a szülők, a tágabb családi környezet is részt vesz. A betűket Szabó Lőrinc ismerte már iskolás kora előtt, e tudása birtokába nyilván szülei segítségével jutott. Hamarosan a számokat is megismerte, bár „húszig már számoltam” – szögezi le gyermekéveire emlékezve. „Egy nap apám / elővett, és… megtanított / a titokra, tízesek, százasok / hogy nőnek föl egymáson ezerig. / „De a millió! Ezek csak kicsik!”” – aztán apja biciklit ígér Lőrincnek, háromkerekűt, ha megérti „a magas Milliót”. És akkor „a számok épülete / …hirtelen / csak elém állt, tisztán, értelmesen/ …és tetejéről a magas Millió / leszállt értem.” A millió megvan, a háromkerekűből nem lett semmi, a gyarmati mozdonyvezetőnek nem tellett gyermekbiciklire. (65-66. A magas Millió, Zuhanás)

Édesanyjától egészen mást tanult. „Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú / szövegeket. A megfagyott fiú / szívszaggató volt, s édes-kedves a / fekete tóban fürdő kis kacsa. / De a legjobban az tetszett, ahogy / a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott, / mikor azt énekelte”. Édesanyja családjában úgy tartották számon, hogy a Panyickiak rokonságban állnak a lengyel királyi családdal, ezért különös rokonszenv fűzte őket a lengyelekhez, s a Lengyel Himnuszt (így, nagybetűvel írja Szabó Lőrinc) imaként énekelték a családban (Szabó Lőrinc édesanyja Panyicki Ilona). A vidám kedvű asszony nem csak énekelt, de táncolt is „violáinak”, ahogy gyermekeit nevezte, „hisz még friss volt, fiatal”. „Fehér / liliomszál, dudolta, és kacér / rémülettel ugorva már is ott / volt a Tiszában, megtámaszkodott, / a szöveg szerint, ezüst semmivel / mosdott és arany nem-tudom-mivel”. A játék végén pedig „forgott velünk, és sírt, és nevetett”. (41-42. Anyám dalolt, Fehér liliomszál)

Talán még olvasni sem tudott, – aztán hamar megtanult, – amikor azt a bizonyos első meséskönyvet kapta. „Kép, szöveg / minden zegzugot benépesített / …megmutatott, mindent, amit Lehet, / ami csak Volt s Van. Isten-hitemet / kezdte volna ki a kétely, hogy a / hétfejű sárkány s bármilyen csoda / csak kitalálás”. Mese és valóság szereplőit a képeskönyvben hamar megismerte, s bizonyosan sokáig érezte őket hitelesnek, közeli barátnak és ólálkodó ellenségnek. A meséskönyvben „valóságosan” láthatta őket. (38. Mesék és veszélyek)

A családi légkör, az ajándékba kapott mesekönyv, a vonzóan szelíd és változatos természeti környezet mind hozzásegíti a szépség iránt fogékony gyereket, hogy érzéseit, gondolatait is megfogalmazza. De lehet, hogy ezt a föltételezést csak negyven évvel később, a beérkezett (vagy éppen a válsággal küszködő) költő sugallja az olvasónak?

Hogy miként építkezik egy a világra rácsodálkozó és abból magának minél többet fölfedezni akaró gyerek, arról a gyarmati évek két különös verse sokat elárul. A szem örömei a látásról, ma inkább úgy mondanánk: a rácsodálkozásról vall. Ismét a tárgyak rengetegét vezeti elő a költő, a színeket és a formákat, a különböző anyagokat, amelyek együttesen a világ gazdagságát és végtelenségét sugallják. És a látványhoz (véletlenül, tudatosan?) a tapintás, a kézzel való megérintés öröme, izgalma is járul. „Szerettem a szép, sima köveket, / nyulak szőrét, a selymes füveket, / jó agyagot, fűzgaly fehér húsát, / …elnézni, a halak hogy kergetik / egymást a vízben, hogy játszik a nap / az Ipoly tükrén s a tükör alatt”. De szerepel ebben az élményfüzérben fecskefű és kutyatej, napraforgó és „aranyzöld gyíkok lüktető hasa”, gőz és felhők, lepkék és pókok. A gyerek legjobban az öntudatlan szemlélődés idejét szerette: „azokat a perceket, / amikor nem tudtam, hogy mit teszek”. (67. A szem örömei)

Talán még bravúrosabb (ha ugyan a „bravúr” költői érték?!) az előbbi költemény párverse, a Hangok című. „Hangok játéka is vonzott: ahogy / egy sereg galamb alásuhogott, / szárnyaik édes püpögése a / leszállás előtt, tücsökszó, puha / méhzümmögés, … „kotlóstyúk kottya, s az a méla mú, / a teheneké, hars kukurikú / hajnal előtt, tavi békazene: / perdülő um, mord kvarty, víg brekeke”. A bravúrt leginkább az állathangok emberi megszólaltatása jelenti. De még a fülsértő, kemény géphangok is beleférnek ebbe a szimfóniába: „mozdony robaja, / nehéz reszelők rekedt sikolya, / villámropogás, s őszi légen át / láthatatlan jajongó vadlibák, / s ezer egyéb hang”. Ráadásul a hangok „bár elzengtek”, az emberi fül, az emlékezet mégis képes megőrizni és fölidézni őket, „húnyt szemmel ma is össze lehet / raknom belőlük a fél-életet”. Azért itt már – lássuk be! – a költő építkezik! (68. Hangok)

Az idő pedig telt, a gyereknek az a három év három karácsonyt jelent, amelyeket aztán egybemos az emlékezet, a megújuló és egymást háromszor váltó évszakokat, a család változatos, mégis ismétlődőnek tűnő napjait. A felnőtt költő pedig már kezdi kiemelni a fejét a gyermekkor balassagyarmati helyszínei közül, és azt a három évet megtoldja a következő negyvennel. Hányszor megteszi még majd életében, költészetében! „Nap napra telt, év évre: rengeteg / hátán, ahogy a kontinenseket, / vitt a forgó Föld, róva régi s új / köreit”. A kozmikus távlat aztán visszaszelídül a kisvárosi-kisvilági valóságba: „Így tűnt s jött minden ismétlődve, ma, / tegnap, holnap, játék és iskola”. És már szinte búcsúzik a gyermektől, önmagától: „mindig más és mindig ugyanaz a / forgó körhinta, nappal, éjszaka: / Így repült a Mindenség ütemén / a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én”. (69. Nap napra telt)

Még egy váratlan, nyári áradás, amely egészen a kertkapuig szaladt, még egy éber álom a rét csendjében, a folyó morajában – a verset Szabó Lőrinc előadásában máig élvezhetik a rádióhallgatók. (71. Utcai árvíz, 72. A rét meghal) 1908-ban aztán vége lett az idilleknek az Ipoly körül, a család Debrecenbe költözött, ahol Szabó Lőrinc tíz évet töltött. A gyermek számára megkezdődtek az „érlelő diákévek”.

Lukáts János

2009. szeptember 13.

Magyar Irodalmi Lap