“Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyarokat, fizess nekik bőségesen, mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed, vezesd vissza újra szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elveszett világába s mondd meg a búzának, hogy kétszeresre nőjön számukra, tanítsd meg a madarat nekik dalolni, törüld le a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról, ne engedj egyet is elveszni közülük, aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon, virágozzanak ki nagy magyar erények, és erdők fái, szűnjön meg minden igaztalanság és áldás fakadjon számunkra minden elejtett vércseppből és verejtékből. Értük legyen minden gyötrődésem, és elviselni négy embernek is sok szenvedésem……. Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ…” Egy ember utolsó kívánsága, aki Madridban, egy klinikán feküdt betegen. Testét gyötörte a kór, lelkét a honvágy kínozta. A Hargita után vágyódott, látni akarta „Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budavárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, a bükkösöket, a villámló nyíreseket,” de nem láthatta, csak elképzelte őket. Érezte, hogy szíve valamelyest megkönnyebbül. Visszagondolt életére. Először pap volt, Isten embere, de szerette a népét és szolgálni akarta. Feszítette a küldetéstudat, hogy hangját hallassa és kimondja, amit a világról gondol. Döntött. Kilépett a papi kötelékből, családot alapított és újságíró lett. Írni kezdett a népről, melyet szeretett, a földről, amelyből született és kimondta azt, amit sokan nem mertek. Műveit a kommunista rendszerek betiltották. Ezután politikai pályára lépett, és a politika világában is hangoztatta azon véleményét, melyek műveiben is fellelhetők. Menekülnie kellett. Fájdalmasan magára maradt élete alkonyán. „ A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt szerencsétlen magyarok… Itt vívódom egyedül, elhagyottan a kopár hegyek tövében…” Vágyott az anyaföld melegségére, melyről elűzték. Remélte, legalább halálában visszatérhet oda. Amikor keze írásra nem mozdul, amikor szavát már nem emelheti fel az igazság védelmében, akkor talán megbocsájtanak neki és visszafogadják. „ … Lehet rájuk számítani?” Azokra akik „ …eddig még jó szót is alig hajítottak felém.” Vajon az ember, aki halálában is üldözött tudja-e, hogy bár sok víz lefolyt a Küküllőn azóta, a világ sorsa nem sokat változott.

Magyar Irodalmi Lap