Folytatás…

  

   Feláll, kihúzzamagát, majd keményen.

    A színház direktora jóvá mer hagyni megszégyenítő procedú­rákat ellenem? (Mély gúnnyal.) Mi is ennek az új kitalációnak a neve? Színházi Törvényszék. Szép, hangzatos, nem mondom. (Szünet; komoran.) Milyen nevetséges! Most húsz-hu­szonöt pályatársam, kik a halálomat kívánják, legszívesebben mérget itatnának velem, összeül vitatkozni, hogy fél havi vagy negyedhavi fizetésemet vonják-e le megszégyenítésemül. (Ironikusan.) Ki  kellene  bővíteni  ennek  a színházi törvényszékek a hatáskör­ét. Hát miféle törvénykező testület az, amelyik halálos ítéletet nem hozhat? Ha törvényszék, akkor legyen tör­vényszék!

    Fáradtan leül, majd csendesen.

    Nevetséges vagy, hagyd már abba. Ha képes vagy még egy csepp önuralomra, ne törődj többé szánalomra méltó, szegény, kiszolgáltatott pályatársaiddal. Ellened fordultak, na és? (Tü­relmetlenül.) Fejezzük már be végre! Annyi történik, hogy szegénykék megpróbálnak megalázni, de magukat alázzák meg ezzel a szerencsétlen tárgyalással. (Hirtelen elhallgat, majd éle­sen.) Nem annyi történik! Annyi történik, hogy a magyar színját­szásnak befellegzett. És Jászai Mari pályájának is. És életének!… Ezerszer támadtam meg őket keményebben, de csak most mernek visszaütni. Ki az, akinek már vissza lehet ütni? (Gunyo­rosan.) Trónfosztott színészkirálynő?… Meg akarnak alázni, mert sejtik, hogy nem élem túl.

    Letérdepel; előbb halkan, majd egyrehangosabban.

    Legnagyobb kertésze a nemes emberi léleknek, Shakespeare! Vajon te nem azért hagytad abba hivatásod gyakorlását oly ha­mar, s vonultál vissza Stratfordodba önkéntes száműzetésbe, mert felismerted, hogy reménytelen szép, nagy küzdelmed?… Eltelt néhány évszázad, hatalmas erejű drámáidat milliárdok nézték meg, és azok a milliárdok megmaradtak olyanoknak, mint amilyenek a veled való találkozásuk előtt voltak: szánalmasak­nak, kiszolgáltatottaknak, zsarnok- vagy szolgalelkűeknek… És tudod… Ha te most kezdenéd, vagy ha csak most fedeznének fel: ha óriási, megér­demelt kultuszod nem állna a hátad mögött, téged is visszautasí­tanának, nem játszanák egyetlen darabodat se, mint ahogy annak idején, három évszázaddal ezelőtt se lettek volna esélyeid, ha a direktor, kinek benyújtottad darabjaidat, nem minden idők leg­jobb színidirektora lett volna, te magad, William Shakespeare. Drámaszerzőként beálltál direktornak: zse­­ni­ális ötlet volt, ilyen zseniális ötlet egyetlen darabodban sincs, ennek az ötletnek köszönheted, hogy vagy. Ki hallana ma Shakespeare drámaszer­zőről, ha Shakespeare direktor úr annak idején nem segíti szín­padra műveit?!… Te már akkor is tudtad, hogy a drámaírás leg­nagyobb ellensége a színház? Követte példádat drámaszerző utódaid közül egy Moličre nevű francia és egy Szigligeti nevű magyar, ők is beálltak direktornak, hogy darabjaikat műsorra tűzhessék. De javult is valamelyest a helyzet a te korod óta, ha nem is lényegesen. Két franciának, Corneille és Racine a nevük, eredeti, öntörvényű alkotókként sikerült magukat elfogadtatni – szerencsés véletlenek közrejátszása folytán – a direktorokkal, egy németnek is sikerült, Schiller a neve, egy norvégnak is, Ib­sen nevűnek, és tudd meg, hogy két zseniális magyar is akadt, Katona József és Madách Imre, akik a színház kemény szavának, hogy elhivatott létükre hivatalnokká alázkodjanak, nem enge­delmeskedtek, és zseniális darabokat írtak… No, nem oly sokat, mint ha a színház támogatta volna őket… De a fontos az, hogy már játsszuk őket, sikerült tehát nálunk is két elhivatott drámaszer­zőt rákényszeríteni a színházra. Szomorúan teszem hozzá, hogy csak haláluk után. Hej, ha megérhették volna szegények első be­mutatójukat… Biztató dolgokat akartam mondani neked, William Shakespeare, drámaszerzők legnagyobbja; gondolom, sikerült… És elsősorban önmagamat megnyugtatni, sőt meg­győzni önmagamat, hogy hivatásomat van értelme tovább foly­tatnom.

    Feláll, előrejön; nagyon nyugodtan, határozottan.

    Egyetlen gondom, hogy holnap este fel kell lépnem a Stuart Máriá-ban; rég nem játszottuk, át kell vennem a szöveget.

    Fölveszi a földről a szövegkönyvet, leül, megpróbálelmé­lyedni benne. Felnéz, majd nagyon gyámoltalanul.

    Stuart Mária az egyik kedvenc szerepem… Azt hiszem, jól alakítom. A kritika szerint nagyon jól. A kritika szerint har­mincnak sem látszom ebben a szerepben. Talán ezért örülök olyan nagyon annak, hogy még játszhatom ezt a szerepet. A kü­lönös csak az, hogy Mária királynő ellenfelével, Erzsébet király­nővel érzek együtt. Itt a szobámban, persze, a színpadon nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Szeretem Erzsébet királynőt, és mindent megbocsátok neki, mert szinte olyan rette­netes, rémregénybe illő gyermek- és ifjúkora volt, mint nekem, nemegyszer hajszálon függött az élete, miként az enyém is. Má­ria királynő viszont mesebeli kastélyok úrnőjeként nőtt fel, min­dent tálcán kapott, a koronáját is. Hát melyikükkel érezhetnék együtt? (Szünet, majd felnevet.) Melyikükkel? Attól függ, melyik Stuart Máriára és melyik Tudor Erzsébetre gondolunk! Merthogy vannak a drámabéliek és vannak a történelmiek… Ó, én elkövettem azt a hibát, amikor megtudtam, hogy Schiller nagy drámája Stuart Máriáját fogom alakítani, elkövettem azt a jóvátehetetlen hibát, hogy tanulmányozni kezdtem a skót királyasszony valódi történetét, és megismertem azt a Mária királynőt, akit mindig el kell felejtenem, valahányszor a Schiller-darabban fellépek.(Szünet; nagyon komolyan.) Írjak-e én drámát a valódi Stuart Máriáról? Arról, aki nem akart alakoskodni, nem akart hazudni… Nem akart cselekvő részese lenni annak a nagy hazugságnak, annak a hatalmas szélhámosságnak, hogy beavatatlan is uralkodhat Isten kegyelméből… Egyetlen kérdés volt fontos számára: Isten kiválasztja-e őt szakrális uralkodónak… Várva várta, hogy Isten jelt adjon… Ki akarta érdemelni Isten arcának megpillantását… Az Igazság látását… Mit tekintett királyhoz méltó feladatnak?! Hogy felébressze kora, az újkor eleje káprázataival megrontott embert bódultságából! Megsegítse a megvilágosodás útjait reménytelenül keresőket!…  Vissza akarta vezetni népét  a régi hagyományok útjára… A szakrális élet útjára… Istenhez akarta visszavezetni őket… Nem csoda tehát, hogy nem tudott úgy ural­kodni, mint Erzsébet… Képtelenné vált úgy uralkodni… Ó, min­dennek  hiteles magyarázatát bizonnyal nem is tudta… De szakrális fejedelem akart lenni, aki  Híd az Ég és a Föld között… Tragédiája: nem vált szakrális fejedelemmé, de csak szakrális fejedelemként tudott volna  uralkodni… Ha a Föld csodás káprázatai elfedték volna az ő látása elől is a valódi fényt: az Ég fényét, s az Eget képes lett volna megtagadni, akkor úgy élt volna ő is, mint a többi diktátor: jelentéktelen földi sikerekre cserélve fel az örökkévalóságot… De az örökkévalóságra függesztvén tekintetét, vereségében is diadalmaskodott: vereségében nem meg­sem­misült, hanem belépett az örökkévalóság kapuján… Kiállta a legnagyobb próbát…Mit sugalmaz a történelmi Stuart Mária tragédiája? Nem többet, nem kevesebbet, mint azt, hogy csak az győzedelmeskedhet, aki nem győzedelmeskedik… Félelmetes, nem?! Vereségében diadalmaskodott: nem meg­sem­misült, hanem belépett az örökkévalóság kapuján. (Szünet; csendesen.) Vissza a földre, Jászai Mari…  Stuart Mária és Tudor Erzsébet királyok voltak, te csak komédiásnő vagy. (Szünet; öniróniával.)  Ó, az Erzsébet királynő sorsával talán mégis joggal  vetem egybe az enyémet. A magunk pályáján mindketten feljutottunk a csúcsra, mindket­ten megtudhattuk, hogy a csúcson sem az örök boldogság várja a harcost. A megkínzott gyermek, a megtiport lelkű kamasz felkí­sért minket oda is? (Hosszú szünet, majd szomorú mosollyal.) Az untig ismételt vigasz: szerencséd, Jászai Mari, hogy a pokol fenekén kezdted, hisz azért vagy a legerősebb a szánalmas magadfajták közül, mert emberfeletti erőre volt szükséged a pokol fenekéről a világos­ságra fölkapaszkodni… Nem sikerült még elfelejtened, ugye, a Szemere nevű kis falut, ahova dajkának küldött apád, de ahol robotra kényszerítettek, ami egy felnőttet is megviselt volna. (Akadozva, egyre gyámoltalanabbul.) Hogy folyt a kapa nyelén végig a vér a kezemből… Milyen jövő felé kergettek? Tíz­éves koromban már loptam: kiscseléd voltam Győrött, kegyetle­nül bántak velem, én bosszúból loptam gazdáimtól egy forintot… Még egyszer próbáltam lopni… Nem sikerült, nem volt erőm hozzá… Miután kijártam a hat elemit, egy kiskocsmába adtak szolgálónak… Azután még vagy öt helyen szolgáltam… A bécsi helyemen, a vackomon éjjel a patkányok belerágtak a ha­jamba… Az arcomba is belekaptak, nemegyszer erre ébredtem… Aztán egy pesti sörcsarnokba kerültem… Onnan is hamar szél­nek eresztettek. Fogalmam sincs, miért küldtek el mindenün­nen, miért nem feleltem meg cselédnek… A Zrínyi-házban is szol­gáltam, ott ismerkedtem össze egy bűvész házaspárral… Ezek elvittek magukkal – cselédnek. Amikor ők felmondtak nekem, akkor tört ki a háború… Én tizenhat esztendős voltam már, egy magyar markotányos vett magához… Ezer meg ezer katona közt védtelen… Hogy miképpen történhetett, hogy nem erőszakoltak meg ezeren? Na, nem lebegett dicsfény a fejem fölött… Védekezni se tudtam volna… Engem Solymosi Károly őrmester mentett meg – a többiektől… Ő maga, persze, megerőszakolt. Oly iszo­nyúan fájt, hogy nehezen fogtam fel, mi is történik velem… Ez volt az én nászéjszakám… Ami még történt a háborúban… Az ütközetek… A sebesült katonák. Vizet, vizet, vizet… – esdekel­tek. Hordtam nekik a vizet golyózáporban… És széthasogattam az ingemet meg az alsószoknyámat, és kötöztem a sebesülteket… A golyók kikerültek. Százan haltak meg körülöttem, engem a golyók nem bántottak… A nagy futás… Mindenki futott… A vé­gén rám kérdeztek, mit szeretnék jobban: érdemkeresztet vagy pénzt… Háromszáz forintot kaptam, nagy pénz volt az akkor. Ki lehetett belőle ruházkodni. (Felemeli a hangját.) A színház mennyivel tisztességesebb hely, mint a katonai tábor? Színész­életem első napján megerőszakolt egy „tisztes” színigazgató egy piszkos ruhatárban… Sikoltani se mertem, annyira féltem, hogy elkerget a társulattól… Még nem voltam Jászai Mari, az ünnepelt, irigyelt és rettegett, de már legalább egy éve színésznő voltam, amikor kénytelen-kelletlen szeretője lettem egy undok, adósság­leveleimmel zsaroló ügyvédbojtárnak… Aztán saját akaratomból kitartottja lettem Balázsy kegyelmes úrnak, mert a színház, mely a munkámat elfogadta, egyáltalán nem fizetett gázsit. Mindeze­kért én nem ítélem el magam, mindezek nem is velem történtek meg, az a tudatlan, naiv, szerencsétlen, kiszolgáltatott lány még nem én voltam. Én még nem is születtem meg. Én a születése­met az öntudatosodásom napjától számítom. (Felnevet.) Jászai Mari ezért fiatalabb húsz évvel, mint a vele egy esztendőben született szerencsések. (Csendesen.) És ezzel gyermek- és ifjúko­rom kérdése le is legyen zárva. (Ismét megpróbál belemerülni a szövegkönyvbe, de fél perc múlva becsukja, félredobja; vidá­man.) Stuart Mária, milyen fenséges és gyönyörűséges leszek én a te bőrödben holnap este! Sose voltam igazán szép, de a szín­padon gyönyörű széppé válok, ha kell. (Kacéran.) Míg nem ve­szik el tőlem ezt a szerepet, addig elhiszem, hogy még szép, hogy még fiatal vagyok. Na, nem az életben, hanem a színpadon.

    Feláll, kihúzzamagát, majd teátrálisan.

    Még messze a nap, amelyiken az én Stuart Máriá-m megbu­kik. Pedig ezt a darabot Stuart Mária szépsége élteti. (Szü­net, majd kacéran.) Hogy mit le nem írt rólam legutóbb ez a Lengyel Menyhért. Ilyen szépet még nem írtak ötvenesztendős – harmincnak látszó – színésznőről. Hiú vagyok, nem mondom. Cikke utolsó mondatát – ellenségeim bosszantására – kedvem lenne arasznyi betűkkel óriási plakátra kinyomattatni: Jászai ma, művészete teljességében legérdekesebb tünemé­nye a magyar színészetnek! Hadd olvassák a „törvénykezők”. Úristen! Megint eszem­be jutottak. (Még mindig vidáman.) Hát hiába menekülök a gyermekkoromhoz, a sikereimhez, a dicsére­temhez, még az öndicséretemhez is?! Vissza tehát a vádlottnak fenntartott helyre.

    Az íróasztal mögé áll, fölényesen mosolyog.

    Készen állok, folytathatjuk! Nem felejtettem el, Jászai bírónő, hogy halálos ítéletet is lehet hozni… Vigasztalhatatlan leszek ugyan, ha halálra ítéltetem, mert az értelmetlen halál az én sze­memben nagyon szánalmas dolog… Felemelőnek tartom viszont, és gondolkozás nélkül vállalnám is az értelmes halált: a mártí­romságot. A középkor egyik legnagyobbja, a magyar Margit királylány mártíromságát bizony fenségesnek és értelmesnek tartom, és hiszek önmagamban annyira, hogy ki merjem mon­dani, hogy én is vállaltam volna az ő helyzetében… Volt őbenne is azért egy kevés a színészből: tudta, hogy egy egész nemzet követi figyelemmel ön-agyonsanyargatását, ön-agyonéheztetését. Ka­tarzist akart átéltetni nemzetével. Katarzist, mely maga a tisztítótűz, mely megvilágosítja a láthatatlant, megláttatja az Élő Égi Igazságot, a Legyőzhe­tetlent… Gyönyörűen alakította a szere­pét: akkora fényességű tüzet élesztett áldozatával, hogy annak világánál mindenki – király­atyjától le egészen a legkiszolgálta­tot­tabb katonáig vagy parasztig –, mindenki megláthatta saját lelke megváltásának ösvényét. Mindenki ezt mondta Margit ál­dozatának fenségességén elámulva: a legnagyobb megtette a ma­gáét énérettem, most rajtam a sor, hogy megtegyem a magamét – másokért! És élet- és harci kedvvel teltek meg a kiszáradt lelkek, erővel az ellankadt karok. (Lehajtja a fejét, majd töredelmesen.) Ó, én szánalomra méltó színésznő, mily ügyesen játszom most közönség nélkül is – önmagam megnyugtatására, vigasztalására: az emberiség legnagyobbjait pályatársaim sorába rángatom le… Az előbb Stuart Máriát, most Szent Margitot…

    Hosszú ideig áll mozdulatlanul, majd előrejön; elragadtatással.

    Nem, ó, nem voltam én szánalomra méltó mint színész, bocsá­nat: mint színészkirálynő, és nem lekicsinylendő, nem megve­tendő fegyver a színészet. De Igazi Színházat! Igazi Színházat, mely a világ nyolcadik csodája lesz! Nem teszi be oda lábát hiva­talnok: az elhivatottak színháza lesz! A színészek közül kivá­lasztom a legjobb harmincat-negyvenet. A jókat minden szín­házból a magaméba csalogatom! Majd magam döntöm el, mi kerüljön műsorra. Semmi szemét, akármilyen „modern”. Semmi, csupán azon elévülhetetlen érdemért, hogy nem magyar írta. A középszerű – akkor is, ha francia, angol vagy német – megszűnik ebben a színházban zseniálisnak kikiáltatni. Eredetit akarok!… Ha a színházam méltó lesz terveimhez, akarásomhoz, akkor rá­süt a nap az új drámaíró-tehetségekre is! Madách Imrék, Katona Józsefek fognak darabokat írni! Lesz magyar Shakespeare, ha lesz nagy magyar színjátszás. (Szünet; csendesen.) Álmodozó buta liba. Színházépítő, te… Mindent az első napon elrontanál. Hát tudsz te emberekkel bánni? Hányan nem gyűlölnek téged pályatársaid közül? Sorold csak fel a színészbarátaidat! Színész nélküli színjátszást kellene feltalálnod, ha színházépítő akarsz lenni… Vedd szépen tudomásul, hogy szükségszerű, hogy a Tóth Imrékből legyenek a színházigazgatók. Diplomaták kellenek erre a mesterségre, nem tehetségek… Ki vagy te? Nemhiába Széche­nyi István az eszményképed! A lelketek egyforma. Árvaságra ítélt. Széchenyi az Országgal akarta azt, amit te a Színházzal… Ó, mekkora volt az ő tétje! És milyen kicsi a tied. (Hosszabb szünet, majd erélyesen.) Kicsi volna most a tét?! Kicsi? Ó, nem is annyira ki­csi! Hiszek a színház lehetőségeiben! A színház előkészíthetné a csodát… Megteremthetné magát a szakrális fejedelmet… A színházban az történhetne… Az ember megvilágosodhat­na… A csoda tör­ténne meg: az ember megpillanthatná az Igaz­ságot… Szókra­tészokat, győztes Szókratészokat nevelhetne a Színház… Ráébresztené az Embert arra, hogy nem a pillanatnak kell élnie… Felsza­badulna… Látóvá válna… Látná az Élő Égi Igazságot, a Legyőzhe­tetlent… Látná azt az Igazságot, aki Isten önvédő megnyilatkozása…  Megvilágosodna… Az Embert bizony a Színház megvi­lágosíthatja… S a megvilágosított ember győzedelmeskedik: ön­maga felett és a múlandóság felett… Bizony szent háborút ví­vunk a Színházban… A szakrális beavatások he­lye lesz a szín­ház: sikeres beavatásokon fogunk ámulni… A katarzis maga a tisztítótűz… Mi is történik a történelem azon nagy drámai helyzeteiben, amelyek alapján a legvalódibb királydrámát, a legmagasztosabb tragédiát meg lehetne írni? Ó, e legvalódibb  királydrámát az teszi igazivá, hogy főhőse az adott drámai helyzetben csak akkor győzedelmeskedhet, ha nem győzedelmeskedik… Vereségében diadalmaskodik: nem meg­sem­misül, hanem belép az örökkévalóság kapuján… És e kapu fénye elárasztja a nézőte­ret… És a katarzis ellenállhatatlan erővel sugalmazza, hogy aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pe­dig földi céloknál nagyobbakon tartja tekintetét, az megnyeri… A katarzis a halhatatlanság itala… A katarzis más minőséggé formálja az embert… Azzá, aki megvívja szent háborúját a sátánnal… Vakon lépnek be a szín­házba és látókként távoznak… A szakrális fejedelem is a nézőté­ren születik… Nem a színpadon valósul meg a szakralitás, ha­nem a nézőtéren… És aki a valódi katarzist legmélyebben átéli, megpillantja Teremtőjét… E pillantásba belehal és újjászületik… Áldott legyen a katarzis! Áldott legyen a beavató színház min­den szent rítusa: megvilágosító ereje és hatalma… Mindehhez a Színháznak már csak méltóvá kell válnia! Mindent el kell kö­vetnünk, hogy méltóvá váljon… A színész szent pap legyen és a színésznő szent papnő… Szentet avató szent pap és papnő… Egyetlen kínzó rémálmom,  hogy végül a látszatszínház győzedelmeskedik, mégpedig örök időkre… Nem, nem fog győzedelmeskedni, gondunk lesz rá, hogy ne győzedelmeskedhessen.  (Hosszú szünet, majd suttogva.) A Szín­ház Út… Út, mely vezethet a Mennybe, de vezethet a po­kol­ba is… És azon múlik, hogy hamis papok vagyunk vagy való­diak.

    Sétálni kezd fel-alá, majd leül egy karosszékbe. Hosszú ideig csendben ül, majd felkacag.

    Somló Sándor, a drága, ő érezte hivatottnak magát színjátszá­sunk megmentésére! Igen, igen. S hogy mivel indokolta elhiva­tottságát? Egy rossz viccel: hogy Shakespeare is drámaíró és di­rektor volt egy személyben, s ő, Somló is drámaíró és direktor egy személyben. (Jókedvűen.) Ó, én nagyon szerettem ezt a Som­lót. Főképpen mielőtt kinevezték!… Hogy ez Senki korában milyen szép, hűséges szemekkel tudott kérel­mezni, milyen tapintatosan tudott kilincselni… Mennyi megvál­tói fájdalom volt   min­dig a szemében olyankor, ha előadatásra váró darab volt a tarsolyában. És milyen hálásan tudott nézni, ha kegyeskedtem elolvasni új remekművét. (Jókedvűen kacag.) És én olyan szeretetre méltóan közöltem vele, hozzám méltó tapin­tatlansággal, hogy nem ajánlom előadásra. Ó, hogy köszönte becses őszinteségemet. Hogy ő megsértődött volna? Hát sértő­désképtelensége volt legbecsesebb jellemvonása. E jellemvoná­sáért nevezték ki később igazgatónak. (Még mindig vidáman.) Előkelő hangzású neve volt a darabjának, melyben direktorsága idején megengedtetett játszanom: Fra Girolamo. Az volt a veszte különben, hogy ennek a darabjának – ki hitte volna rajta kívül? – sikere lett. A siker hiúvá tette. És önteltté. És boldoggá. És elé­gedetté. Öntelten, boldogan és elégedetten vezette a színházat is. A sikeres, elégedett ember pózában csodálatra méltó volt. S mily méltósággal tudta viselni a meg nem érdemelt sikert e minden drámaírók leg­boldogabbika. Szerintem sajnálkozva gondolt Shakespeare-re is, hogy szegény kolléga, sajnos, életében nem vihette sokra. (Magába mélyed, majd csendesen.) Shakespeare nem vitte sokra? Írják ugyan, hogy megfáradt emberként vonult vissza a színházi világból. (Szünet; felkiált.) Ó, az ő lelkében ütközött meg a menny és a pokol! Hogy az összeütközésből milyen megvilágo­sító villámok csaptak ki!… Shakespeare időnap előtt visszavo­nult, de élt, alkotott, szenvedett és boldog volt egymilliárd évet.

    Elégedetten mosolyog, a heverőhöz megy, ledől; rövid szünetután nyugodtan.

    Somló Sándor drámaszerző és direktor úr, nézd el nekem, hogy e méltánytalan összehasonlításra éppen téged választotta­lak ki. Százak a hozzád hasonlók közül, a meg nem érdemelten sikeresek és sikerüket boldogan viselők közül minden bizonnyal jobban megérdemelték volna, hogy a legnagyobbal való összeha­sonlítás áldozati alanyai legyenek. (Felnevet.) Bocsásd meg ne­kem, hogy legrosszabbkor jutottál eszembe. Ilyen vagyok én, kötekedő természetű, könyörtelen, igazságtalan. Ha mindezek ellenére néha fején találom a szöget, ez nem az én érdemem. (Hosszabb ideig csend; hirtelen felül, élesen.) Megérdemelsz te minden rosszat, Somló direktor úr. Irántad való gyűlöletemet, megvetésemet én nem titkoltam direktor korodban sem. Intrikál­tál ellenem – gyűlöletemre és nyílt támadásaimra válaszul –, mint egy tehetségtelen komédiásnő. Mindent elkövettél, hogy pályatársaim meggyűlöljenek engem. Nahát, a mag, amit akkor elvetettél, kibújt, s akkora bokorrá nőtt, hogy eltakar. (Hosszabb szünet, majd gyűlölettel.) Képes voltam megalázkodni mi­attad! Apponyi Albert kultuszminiszter úrnak alázatos, könyörgő hangú, de ügyesen érvelő levelet írtam – leváltásod érdekében. Utána pedig ellened és a színház érdekében oly nem­telen fegyverhez nyúltam, hogy beteg lettem az önutálattól: fel­mentem a miniszterelnökségre Vészihez, hogy mint szabadkő­művest bevádoljalak. A színház érdekében követtem el ezt az aljasságot, de a mai napig nem voltam képes megbocsátani magamnak.

    Feltápászkodik a heverőről; csendesen.

    Eszembe juttattad, Somló, hogy mit vállaltam el én ma mások, arra érdemtelenek helyett. A bíráskodást önmagam felett. Vissza is állok a vádlott helyére. És nemcsak jelképesen. Vállalom ennek a bíráskodásnak a végeredményét – ha halálos ítélet lesz a vége, akkor is. Túl nagy a Tét, a Szín­ház… Hogy a Színház Isten angyalaié legyen és ne a sátán szol­gáié.

    Sötét, majd függöny.

Folytatjuk…

Magyar Irodalmi Lap