Folytatás… 

  

M Á S O D I K   R É S Z

Néhány órával később. Fel-alá sétál; diadalmasan.

   Törpék az óriás ellen! Fél évtizede sincs, hogy tanúi voltatok az én hatalmas győzelmemnek Keglevich intendáns úr és Festetich direktor úr ellen, kik előtt ti porig hajtottátok fejeteket! Ha ők nem voltak méltó ellenfelei Jászai Marinak, ti lesztek azok?! Jászai, persze, akkor olyan fegyvert használt, melyhez soha többé nem nyúl, mert nagyon megviselte az ő gyenge ideg­zetét ennek a fegyvernek a forgatása. De azt tette, amit akkor győzelme érdekében meg kellett tennie: hogy az ország közvé­leményét ellenségei ellen fordítsa, felmondott a Nemzeti Szín­háznak. Most is mozgósítsam az ország közvéleményét ellene­tek? Nem teszem: nem lenne méltó hozzám, most már nagyobb vagyok, erősebb, hatalmasabb! (Szünet; nevet.) Az felejthe­tetlen, ahogy a közvélemény fogadta felmondásom hírét! Fensé­ges küzdelem kezdődött el! Keglevich gróf úr őfőméltóságáról, mindenható intendánsunkról, leghatalmasabb ellenfelemről már küzdelmünk kezdetének másnapján azt olvastam a lapokban, hogy az utókor majd egyéb feljegyzésre méltó cselekedetére nem talál, csak arra a szégyenletesre, hogy ő volt az, aki Jászai Marit, színháza díszét, a méltán világhírű tra­gikát elűzte a Nemzeti Színházból. (Féktelen vidámsággal.) S ahogyan a közönség tüntetett a búcsúelőadásomon! A taps és az engem éltető kiáltások zaja miatt az előadást lépten-nyomon félbe kellett szakítani! A felvonásközöket is végigtapsolták, vé­gigéljenezték. A színpad és az öltözőm csupa virág volt. És ami­kor nem engem éljeneztek, akkor a színház vezetőit gyalázták. A színházat és környékét megtömték rendőrökkel: vigyázzanak, nehogy meglincselje Jászai Mari ellenségeit a tüntető tömeg, nehogy tégláira szedhesse szét az épületet, melyből Jászait kiül­dözték! Az utcán ráadásul lovas rendőrök állottak készenlétben! Így féltek Jászai Maritól, amikor taktikából otthagyta a Nemzeti Színházat! A belügyminiszter Keglevich könyörgésére még vi­dékről is rendelt fel rendőröket egyetlen személy, Jászai Mari ellen! Én meg rádöbbentem, hogy komédiásnő létemre Hatal­mam van! A tragika életében először méltónak érezte magát Élektrájához, Médeiájához, nagy tragikus hőseihez!… Milyen cikkeket írtam én is, s miket nyilatkoztam! Győzelmi mámo­romban! Legnagyobb sikere a Budapesti Napló-ban megjelent nyílt levelemnek volt! Meg kellett írnom azt a cikket, mert Keglevich azzal vádolt, hogy anyagi okokból hagytam ott a szín­házat. Hát meg kellett védenem magam! Meg is védtem! Meg­tudhatták abból, hogy én csak méltó szerepeket és nem több pénzt kértem a színház vezetőitől. És hogy kérve kértem, változ­tassanak a színházat lealacsonyító műsorpolitikán. Válaszuk e könyörgésemre? Megfenyegettettem az intendáns és a direktor által, hogy a következő évadra csak az esetben szerződtetnek, ha őket színházmentő javaslataimmal többé nem háborgatom! Így akartak engem megalázni! Hát hogy tűrhettem volna?! Hogy mennyi szépet és jót le nem írtak rólam az újságok, hogy küzdelmemben segítsenek! Még az országház is tárgyalta az én ügyemet. Egyik képviselő a másik után emelkedett szólásra, és követelte az en­gem és ezáltal a kulturális életünket ért nagy sérelem orvoslását. Régi szép idők! Szegény Festetich direktor úr! Neki bizony mennie kellett a miattam kitört nagy felháborodás csillapítására. (Felnevet.) Festetich gróf úr mint a nagyobb hatalommal bíró Jászai Mari áldozata. (Szünet; keserűen.) Hatalmam! A mai nap nagy attrakciója: nyilvános megszégyeníttetésem, megbírságoltatásom szánandó, de irigykedő, gyűlölködő pálya­társaim által mintha azt bizonyítaná, hogy hatalmam veszély­ben van. (Ismét vidáman.) Annak idején: győzelmem nagy napjaiban Festetich direktor után Keglevich intendáns urat is menesztették volna, ha akarom, ha követelem. De úgy ellágyított a nagy öröm, hogy visszatérhetek végre az én Nemzetimbe, haza, hogy ővele már nem törődtem, bántam is én, hogy Keglevich marad: megszégyenítetten, ártalmatlanul, hatal­mát, tekintélyét elveszítvén a küzdelmünkben. (Kiáltva.) Hos­szas, de izgalmas, örömteljes, lázas, csodálatos küzdelmem: Já­szai Mari plusz egész nemzete a színház urai ellen! Hatalmam, erőm tudatában, legyőzhetetlenségem tudatában hogy is hatha­tott volna meg, hogy maga a miniszterelnök kér, könyörög, hogy menjek vissza a Nemzetibe. Mintha az ország sorsa függött volna a döntésemtől, úgy könyörgött a miniszterelnök, megalázkodván előttem! (Ironikusan.) A kárpótláshoz tar­tozott az is, hogy örökös tagként vettek vissza. Úgyhogy most a Nemzeti Színház Törvényszéke egy örökös tagot kísérel meg lehetetlenné tenni.

    Megáll, tekintete megkeményedik; ellenségesen.

    Biztosan a magánéletem állítják pellengérre elsőnek azon a szánalmas törvényszékesdin! Mert nem az én diadalmas művé­szetem a fontos, hanem a jelentéktelen magánéletem! A magán­életem nem méltó a művészet papnőjéhez! Ez a vád elhangzik! Nem méltó?! A tietek méltó, persze, hiszen ti nem hagyjátok ott férjeteket, szeretőtöket, csak megcsaljátok… És titokban, minden feltűnés nélkül.

    Beleveti magát az egyik karosszékbe, majd szertelenül.

    Tudjátok mit, drágaságaim?! Nem bántam meg semmit, és nincs szégyellnivalóm! Ez a lényeg! Mi szégyellnivalóm volna? Hogy Feszty Árpád a Jókai-lány szép hozományáért hagyott ott, azt ki szégyellje? Ő szégyellheti, de én nem. És Plesch Já­nos, utolsó „nagy szerelmem”, a nálamnál húsz évvel fiatalabb aranyifjú?! Nem szégyellem, hogy szerettem. Pedig akkor hagyott faképnél, amikor rájött, hogy nem vagyok aranytojást és grófi címeket tojó csodatyúk. Mentségemre hozzam fel, hogy én őszin­tén és bolondul – igen, bolondul! – szerettem, s elhittem neki, hogy ő is őszintén szeret? Nem hozok fel mentségemre semmit. Ennyit mondok: amíg tartott, szép volt. Kívánom az ilyen nagy szerelmet – amilyenre én képes voltam ötvenesztendősen – minden fél évszázados asszonynak. Ennyit erről a kérdésről. (Szünet; kacagásban tör ki.) Azok közül, akiket én hagytam ott, kiket fogtok felemlegetni? Kassai Vidor művész urat, első nagy férfiáldozatomat, egyetlen törvényes élettársa­mat… Elhagytam szegénykét, és miért is ne vádolnátok e nemte­len tettemért! (Csúfondárosan.) Szegény, elfeledett művésztársa­tok végre eszetekbe jut, na nem azért, hogy segítségeteket fel­ajánljátok neki, dehogy, világért sem, csupán azért, mert jó alka­lom lesz a „jobb sorsra” érdemesült első és utolsó férjemuram szerencsétlen magánéletén való sajnálkozás annak bizonyítására, hogy Jászai Mari már akkor – huszon-egynéhány évesen – kimu­tatta a foga fehérjét, s mily kíméletlenül és kegyetlenséggel.

    Feláll, sétálni kezdfel-alá.

    Én megengedem magamnak a luxust, hogy nem titkolok el semmit sem önmagam, sem mások előtt. Reviczky Gyula szá­mára valóban én jelentettem a szerelmet – elhagytam, Feszty Árpádkám az én számomra jelentette a szerelmet – elhagyott. Reviczky elhagyását halálom órájában sem fogom megbocsátani magamnak. Fesztynek megbocsátottam. (Inge­rül­ten.) Mindezekkel: Reviczky és Feszty sze­relme, miegymás, én nem akarom elte­relni a figyelmet a Kassai Vidor ellen elkövetett bűneimről!

    Megáll, hosszabb ideig áll mozdulatlanul, majd csendesen.

    Az az igazság, hogy nagyra becsültelek valamikor, Kassai Vi­dor. Igaz szerelemmel szerettelek… Ezt persze ma már nem hinné el senki. Talán te sem. Hacsak nem őrzöd azt a száz szerelmes levelet, melyeket – szégyen, nem szégyen – szívből jövő szavaimmal fogalmaztam meg számodra. Azokban én nem hazudhattam, hiszen én akkor még azt sem tudtam, mi a hazugság… Azután mi történt? Kiábrándultam be­lőled, mert megmérettél, és híjával találtattál. Többek között, mert hamarosan rájöttem, hogy te nem igaz szerelemmel szeretsz engem. S mert elgondolkoztam azon is, hogyan lehetséges az, hogy te sohasem, egyetlen alkalommal sem – pedig hányszor szorultam volna rá – hoztál áldozatot értem. A legeslegkisebb áldozatra sem voltál képes, ha segítségre volt szükségem. (Töpreng, majd tréfásan.) Különben te, Vidor lelkem, ha nem ábrándulok ki belőled, sose fejlődtem volna nagy színésznővé. Ugyanis te nem tartottál engem valami nagy tehetségnek, s a szerelmes asszony mindent elhisz az ő urának. Ha irántad érzett szerelmem tartósabbnak bizonyul, bizony én nem hagytalak volna magadra Kolozsváron a Nemzeti Színház hívására: ott maradtam volna melletted akár cselédként is. Tehát köszönöm, hogy idejében kiábrándítottál magadból. Nem is követtél el te sok vétket ellenem, néhányat azért szívesen felhánytorgatok: fukar voltál, csepp önkritikai érzéked sem volt, feleségre nem is volt soha szükséged, csak szeretőre. Papír szerint hitvesed, a valóságban olcsó szeretőd voltam néhány évig, ennyi… (Hirtelen elérzékenyül.) Hát jó, minek ne vallanám be, hogy abban az időszakban, amikor kivetettem rád a hálómat, én oly nyomorult lelkiállapotban voltam: oly kilátástalannak láttam a jövőt, s annyira senkinek éreztem ma­gam, hogy ha akkor eltaszítasz magadtól, én bizony a legelkese­redettebb lépésre szántam volna el magam. Lám, beismerem, hogy neked köszönhetem, hogy húszévesen nem mentem a Du­nának… Világéletedben szófukar voltál, sose mondtad el, te mi­lyennek láttál… Hogy szánalomból engedted volna magadhoz a pokolból felszínre kapaszkodott szerencsétlen teremtést? Nem hiszem, nem olyan vagy, szánalomra nem lettél volna képes, tehát nem szánnivalónak láthattál. Hogy szégyellted magad a múltam miatt, ezt is tudom. Te annyira kényes voltál erkölcsi tisztaságodra, te egy kuplerájba a világ minden kincséért be nem léptél volna, legénykorodban sem… Hát akkor, hát akkor te, édes Vidorom, te, te szépnek láttál engem, és szerelmes voltál belém. Most jövök rá, milyen erős küzdelmet vívhattál magad­dal, hogy elfogadtathasd naponta tisztára söpört lelkeddel a ret­tenetes tényt, hogy nem zárdából frissen szabadult szűz liliom­szál, hanem egy „viharos múltú”, tövises rózsa a választottad. Hogy én ezt csak most ismertem fel, hogy te engem legyőzhetet­lennek bizonyuló szerelemmel szerettél vőlegény korodban, hát ez bizony elég nagy kár… Egészen jókedvre derített ez a felismerés! Sőt egészen elérzékenyültem. Meg is fogom ne­ked írni, hogy mennyit köszönhetek neked, sőt híresz­telni is fogom: hadd tudja meg a világ, hogy te milyen nemes lelkű férfiú vagy. Igazán kár, hogy olyan korán kiábrándítottál magadból, igazán kár, hogy nemes arcodat a zord, önző, komisz férfi álarcával eltakartad, hiszen ha nem ábrándulok ki belőled, legalábbis nem olyan hamar, hónapok alatt, akkor én gyerme­keket szültem volna neked, s akkor én most nem érezném ma­gam oly rettenetesen egyedül. Ellenségeim nyilai úgy pattan­nának le az anyaság páncéljáról! Ki törődne akkor oly kicsiny­ségekkel, mint ez a „törvényszé­kes­di”? Időm se lenne rá. Oly igazán jó anya lettem volna. Amilyen gyarló nevelő volt az apám, oly lehetetlent nem ismerő, gon­dos, áldozatkész szülő lett volna énbelőlem. (Elkomo­rodik.) Minden bizonnyal elhanyagol­tam volna szegénykéket. Mikor lett volna nekem időm velük foglalkozni? Eggyel több okom volna lelkiismeret-furdalásra, ha gyermekeim lennének. Az az igazság – rettenetes igazság –, hogy csak a Színházért vagyok képes önfel­áldozásra. És mi­képpen önfeláldo­zásra, mások feláldozására is. A házasságomat is ér­te ál­doztam fel, nézd el ezt nekem, Kassai Vidor, egyetlen törvé­nyes élet­társam és első igaz szerelmem. Én voltam képtelen a házaséletre és nem te! Oly nehéz beismerni, de mindig benned kerestem a hibát. Talán igaz­­sá­gos lenne, ha el­mennék hozzád, hogy megkövesselek… Nem megyek, persze.

    Leül; hosszú szünet, majd csendesen.

    Vezeklésképpen én Cenkre, Széchenyi István sírjához zarán­dokolok, ha tehetem. Ő az egyetlen, akinek emléke előtt meg­alázkodik az én megalázhatatlan lelkem… Ő Legnagyobb volt a legnagyobbak között. Ő volt a szakrális feje­delem a szegény méltatlan királyok, Ferenc és Ferdinánd he­lyett? Szakrális fejedelem királyi szék nélkül?… Nem is olyan ritka dolog a világtörténelemben… Szókratészt is mint szakrális fejedelmet kínáltatták meg a méregpohárral olyanok, akik a szakralitást felfogni sem voltak képesek… Szakrális fejde­lem… (Vidáman.) Ó, volt és van magyar szakrális fejedelem… A Szent Koro­nánk… Hogy is vált azzá? A Szent Korona a szakrális uralkodó jogutódja… Vagy a Szent Korona maga a szakrális fejede­lem? Ami a Szent  Korona tana szerint a Szent Koronáé, az bizony régen a szakrális uralkodóé volt. Akit még illetett a felségjogok összes­sége… Ó, a szakrális fejedelem képes volt méltó­képpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világ­gal… (Felkacag.) Szakrális fejedelmekről, szakrali­tás­ról igen gyakran elmélkedem, hát nem csoda, hogy túl sokat követelek embertársaimtól?… Még Kassai Vidortól is… Egy kiszolgáltatott vidéki színésztől képes lettem volna elvárni, hogy erős és önfeláldozó legyen, megfélemlíthetetlen legyen, legyőzhetetlen legyen…

    Feláll; határozottan.

    Arra születtem, hogy igazságtalan legyek! Mindenkivel szem­ben igazságtalan vagyok… Az én apám tíz helyett dolgozott, kemény ácsmunkát, hogy rengeteg gyermekének előteremthesse a mindennapi kenyeret. Semmiség-e ez? Nem volt rongy ember, nem volt csupán egy megvetésre méltó gyermekkínzó… És hogyan dolgozott?! Örömmel, jó­ked­vűen! Hányszor hallottam fütyülni vagy énekelni a gyalupadja mellett. Máskor soha. Szenvedélye volt a munka! És a legbüsz­kébb ember volt az én apám! És rátarti, zárkózott, nehezen ba­rátkozó! Csak két barátja volt egész Győrben. Nem véletlenül. A rátarti büszke embernek nincs sok barátja. Apám, tőled örököl­tem a munkabírásomat. Köszönöm neked. És a rátartiságomat. Köszönöm neked. (Csendesebben.) A rátarti, súlyos szavú és cselekedetű nagy ember és a szánalomra méltó kis komédiás keveréke volt az én apám. Kár, hogy a nagy embert egyre gyak­rabban legyőzte benned a kis komé­diás, apám. (Szünet; hig­gad­­tan.) Akármennyire szeretném, nem bocsát­hatok meg neked. Talán elővigyázatosságból? Mintha félnék, hogy ha neked megbocsátok, meg­változik az önmagamhoz való viszo­nyom is? Mert az én életem lényege nem más, mint az önma­gammal folytatott szakadatlan küzde­lem. De eb­ben a küzdelemben sohasem a szánalomra méltó Jászai Mari kerekedik felül…

    Leül az íróasztalhoz, könyökével az íróasztalratámaszkodik, majd mély, rendíthetetlennek tűnő nyugalommal.

    Drága, tisztelt, szeretett, becsült pályatársaim, hagyjatok fel a támadásotokkal, mert úgyis hiába: fölénybe velem szemben nem kerülhettek. Hát ellenfelek vagytok ti? Vannak nekem méltóbb ellenfe­leim! Erősek, hatalmasok! És még ők is tartanak tőlem! Éntőlem mi­niszterelnök is kért már bocsánatot, elfelejtettétek? (Büszke mosollyal.) Azt pedig Herczeg Ferenctől tudom, hogy Tisza István miniszterelnök úr őexcellen­ciájának mily nagy fájdalmat okozott, hogy én azt nyi­latkoz­tam: nem lépnék Tisza Istvánnal egy dobogóra. Lám csak, kemé­nyebben meg mertem sérteni a miniszterelnököt, mint Tö­rök Irmát. Tö­rök Irma ezt tudja. Hogyhogy nem vont le következ­tetést abból, hogy Tisza nem idézett törvény elé, és nem is pró­bált kellemetlenkedni?! Tisza tudta, hogy virtusból bántom és igazságtalanul, és persze Török Ir­ma ennek ellenkezőjét tudja: hogy nagy szomorúságomban és igazsá­gosan bántom.

    FeIáll, egyenes tartással jár fel-alá a szobában.

    A természetünkkel, igen, a mi önveszélyes, tragikusan önma­gunk ellen dolgozó magyar természetünkkel kellene  legelőször is megküzdenem! Ama „csodálatos” képességünkre gondolok pél­dául, amellyel nemzeti értékeinket, múltunk nagyjait, né­pünk hősies erőfeszítéseit fitymáljuk, egy legyintéssel elintéz­zük. Vagy ami még szomorúbb, végérvényesen elfelejtjük. Nem ne­künk voltak szent királyaink, István és László, nem nekünk volt Nagy Lajosunk, Mátyás királyunk, Dózsa Györgyünk, Bethlen Gábo­runk, Rákóczi Ferencünk, Zrínyi Miklósunk, Széchenyi Istvánunk?! Az indokolat­lan, méltánytalan magyar kisebbrendűségi érzést, csak ezt tud­nám kiverni a népemből! (Ironikusan.) Mintha nem is a Szent Korona népe lennénk… Tudjuk mi még egyáltalán, hogy mit jelent a Szent Korona misztériumában élni?  (Anekdotázó előadásban.) Az An­jou-kor­szak utá­ni ki­rály­vá­lasz­tás­kor, 1387-ben  az or­szág­gyű­lés tag­jai fel­té­te­le­ket szab­­nak a ki­rály­nak, s ezt mintha már a Szent Korona közjogi tanának azon té­tele alap­ján tennék, hogy a ki­rály sze­mé­lye és a köz­ha­ta­lom egymástól el­vá­laszt­ha­tók. De mi­vel a köz­ha­ta­lom­ban már a ren­dek is ré­sze­sül­nek, kezdik felfogni, érteni, hogy a Szent Koronához ne­kik, a ren­dek­nek éppen azért van közük, mert a Szent Korona jogalany, tulajdonképpen Ő a magyar államhatalom alanya. Rö­vi­de­sen pe­dig olyan kü­lön­le­ges hely­zet ala­kul ki, amely­ben Ma­gyar­or­szág főemberei a hatalmat a ki­rály nél­kül, de a Szent Ko­ro­na nevében gyakorolják. A ki­rályt, Lu­xem­bur­gi Zsig­mon­dot mint es­kü­sze­gőt a ma­gyar ren­dek  le­tar­tóz­tat­ják – és a Szent Ko­ro­na már ekkor alanyává válik egy időre az ál­lam­ha­ta­lom­nak. S ha a Szent Ko­ro­na az ál­lam­ha­ta­lom egye­dü­li ala­nya, az or­szá­gos ta­nács jog­sze­rű­nek tart­ja, hogy a ki­ál­lí­tan­dó ok­le­ve­le­ken a Szent Ko­ro­na pe­csét­je sze­re­pel­jen. E pe­csét kör­ira­ta: Sigillum sacre corone regni Hungariae. Ugyan­ek­kor az esz­ter­go­mi ér­sek fel­ve­szi a Szent Ko­ro­na kan­cel­lár­já­nak cí­mét… Ami­kor né­hány hó­nap múl­va Zsig­mond  ki­rály ki­sza­ba­dul, ak­kor ter­mé­sze­te­sen új­ra gyakorolhatja a királyi hatalmat.

    Visszamegy az íróasztalhoz,leül, elkomorodik; csendesen.

    Ha magasztos dolgokról oly sokat elmélkedem, ak­kor mivel magyarázható, hogy nem teszem túl magam egyetlen vállrándítással azon a nevetséges tényen, hogy pályatársaim ellenem mertek fordulni? Nem vagyok elég erős ahhoz a váll­rándításhoz? (Magába mélyed, majd csendesen.) Te, Jászai Mari, nem fogod te önmaga­dat könnyedén és könnyelműen becsapni… Semmiféle Színházi Törvényszék nem fogja küzdőkedvedet szegni, nem bizony. (Szünet; felnevet.) De még jókedvemet se! Mert az is van nekem nagy ritkán: jókedvem… Mint derült égből a villám­csapás, úgy csap le rosszkedvemre az áldott jókedvem, a legvá­ratlanabb pillanatokban. Mint most, amikor a Színházi Törvény­székre emlékezvén, Török Irma nagyságos művésznő utálatos és sértődött arca megjelenik előttem. (Szünet, majd vidá­man.) Egyszer attól lettem rettenetesen vidám, de olyan vidám, hogy órákig hasztalan próbáltam csillapítani kacagásingeremet, hogy egy újságírógyerek gyermekkori fotográfiát kért tőlem. Ka­cagtam, kacagtam… Még akkor is kacagtam, amikor az ifjú ember már rég elmenekült rémületében, kacagtam jóízűen, azt kacag­tam, hogy engem egyetlenegyszer sem fényképeztek le gyermek­koromban, hogy nekem egy vizes kötél a gyerekkori arcképem. S kacagtam, hogy ezek után már csak az hiányzik, hogy egy szép napon megkérdezzék, milyen volt a kedvenc babám, meg hogy melyik volt a kedvenc játékom! (Szünet; csende­sen.) Visszaemlékeztem életem leghosszabb és legjóízűbb kacagására, talán annak reményében, hogy elkacagom magam, de ehelyett Kassai Vidor jutott eszembe. Már másodízben ezen a napon. Kiugrana a bőréből örömében, ha megtudná. (Szünet; hirtelen derűsen.) Életem vidám, örömteljes eseményeire kell most gondolnom, erre van most szükségem. Csak azért is! Ha az embernek el akarják venni az életkedvét, akkor meneküljön leg­szebb emlékei védelmébe, s ne a Kassaijaira gondoljon. Legna­gyobb győzelmeire gondoljon akkor! Azért is! Legnagyobb győ­zelmemet az Élektrával arattam! Akárkik, akárhol játszották abban az időben ezt a csodálatos darabot – Párizsban, Berlinben, Bécsben –, mindenütt megbukott. Én sikerre vittem, több százszor játszottuk telt házak előtt, Európa összes színidirektorainak legnagyobb csodálkozására. Az aranykoszorút, az irigyeltet is az Élektráért kaptam. Bár ne kap­tam volna: annyival több ellenségem lett az aranykoszorú miatt, ahány levele volt szerencsétlen koszorúnak. (Elkomorul.) A leg­furcsább, legkülönösebb, hogy nemcsak a színpadi dicsősége­met, hanem harcomat – még az érte vívott küzdelmemet se bocsátja meg nekem a színésznépség… Képtelenek elnézni ne­kem, hogy mertem felemelt fejjel szembeszegülni azokkal a dik­tátorocskákkal – direktorokkal, intendánsokkal –, akik előtt ők négykézláb csúsztak-másztak, ráadásul nemegyszer le is győz­tem azt, akit ők elfogadtak már szeretett, nélkülözhetetlen zsar­noknak. Hát meg lehet ezt nekem bocsátani? Szegénykék! Nem ismerték fel idejében a törvényt: ha az ember meghajol, beleta­possák a porba: a lehajtott emberi fő úgy vonzza a taposni vágyó csizmát, mint a mágnes a vasat…

    Feláll, majd kemény hangon.

    Festetich, Beöthy, Somló direktor urak kibuktak az igazgatói székből – Jászai viszont maradt a Színpadán, s hiába próbálják kedvét szegni, küzdelmét nem hagyja abba! Tóth Imre direktor úr is menni fog – a jelentéktelenségbe. Jászai vi­szont megingathatatlan a hitében és harci kedvében! Erős még, sőt pártja is van: ezen ország színházba járó népe. A megalázá­somra megrendezett komédia?! Megválaszolok én nekik! Talán még meg is bocsátok nekik! Nem lesz könnyű, nem vagyok hoz­zászokva a megbocsátásokhoz… Először történt meg, hogy nyíltan fordultatok ellenem, drága pályatársaim… Nyíltan! Ez azért becsü­lendő. Méltó vá­laszképpen nem gyűlölettel vagy megvetéssel nézek majd rátok a holnapi napon, hanem megbocsátó szeretettel.

    Leül egy karosszékbe; egyre nagyobb elragadta­tással.

    Az én annyiszor átkozott csodálatos betegségemet, azt miért nem veszem életem e nehéz órájában számításba?!… Alkotók, nagyra születettek, ember­feletti küzdelmet vállalók betegsége! Ó, nem oly könnyű felis­merni ezt a csodálatos betegséget, mely tulajdonképpen nem is betegség. Kicsi még ennek a betegségnek a megértéséhez, hatal­mas titkaihoz az orvostudomány. A szerencsétlen gyógyászok a titokzatos betegség ismérveit félremagyarázván, hol szívbajosok­nak, hol asztmásoknak meg mit tudom én, milyen gyógyíthatat­lan testi betegségben szenvedőnek, hol meg elmebajosnak tekin­tették e betegséggel megáldottakat. Ó, együgyű orvosok! Ma sem tudnak sokkal többet a betegségről, mely nem betegség, de annyit végre nyilatkozni mertek, hogy valóban van egy titokzatos­sága folytán kiismerhetetlen álbetegség, ami se nem testi, se nem elmebaj, és éppen keresik az elnevezését. Ó, áldott, csodálatos, titokzatos betegségem! Hányan kigúnyolhattak miatta a hátam mögött, hisz nevetségesnek tarthatja valóban nem szívderítő tüneteit, ki nem áldatik meg vele. Fiatalságomban én is, tudat­lan, együgyű színésznőcske, mily alávaló fölénnyel mosolyog­tam meg e betegség kiválasztottait, hisz hogyan is láthattam volna túl a látszaton: képes voltam kikacagni, kigúnyolni őket, sőt – mert nem haltak bele szenvedésükbe – meg is vetettem őket, mint rossz komédiásokat. Hát mennyit érthettem én meg? Hogy vannak, akik halálra sápadnak, szívükhöz kapnak, s az orvos legyint, hogy semmi bajuk, másokról csurog a verejték, de másnap nagyobb fizikai erőkifejtésre képesek, mint a legegészsé­gesebb fiatalok… Meg sem magyarázták, de ha reggeltől estig magyarázták volna, akkor sem értettem volna meg, hogy mi van a titok mögött. Hogy nem hisztéria, nem „színjátszás” van a ti­tokzatos tünetek mögött. De hát ki lehetett volna képes megma­gyarázni?! Ma ki lenne képes megmagyarázni?!… Hát hogyan is lehettem volna képes felfogni, hogy a legnemesebb küzdelem­nek, melyben az ember jobbik énje rosszabbik énjét próbálja halálos szorítással megsemmisíteni, e gigászi belső küzdelemnek külső jelei azok a nevetséges rosszullétek. Igen, tudatlan korom­ban a lélekben lezajló legnagyszerűbb küzdelmet nevettem ki… És nevetném ki még ma is talán, ha nem áldatom meg én is e titokzatos betegséggel, melynek külső tünetei, legfőképpen az asztmásokéhoz hasonló rohamaim, jaj de keményen megviselnek… Míg testi betegségnek hittem, mennyi ideig és mennyi pénzért kezelték eredménytelenül a világ legrangosabb fürdőhelyein és szanatóriumaiban. (Boldog nevetéssel.) Kemény harcaimnak köszönhetem különben, hogy én is meg­kaptam e szent betegséget, hisz kilátástalannak tűnő nagy har­caim vállalása előtt előbb önmagammal kellett megküzdenem, önmagamat kellett legyőznöm. Lelkemben lezajló nagy, felemelő csaták szánalmas jelei: elviselhetetlen, asztmásokéhoz hasonló fulladásos rohamaim, ó, már csak kikacaglak titeket, hisz tudom, hogy ártalmatlanok vagytok, a lelkemben folyik a nagy küzde­lem, ti csak jámbor hírnökök vagytok! (Továbbra is elragadtatás­sal.) A magamfajta csak egyet tehet: akaraterővel tűri a betegsége okozta kínokat, és nem átkozza álbetegségét, hanem áldja, tűri és áldja!… Áldom azért is, legelsősorban e nehéz órámban azért áldom, mert védelmet nyújt a gyalázatos öngyilkosság ellen… Melynek gondolata, töre­delmesen bevallom, megkörnyékezett engem ezen a napon, me­lyen színházam: igazi otthonom: mindenem ellenem fordult. (Vidáman.) Az viszont könnyen megérthető, kevés szó­val megmagyarázható, hogy e csodálatos betegség kiválasztottja miért nem lenne soha képes önkezével véget vetni életének. (Diadalmasan.) Íme az én egyszerű, de világos magyarázatom: a testi fájdalom, amit az önmagát belső harccal legyőzhetetlenné erősítő harcos ember érez – Isten szent adománya ez a fájdalom! –, e sokszor elviselhetetlennek tűnő fájdalom a Jászai Marikat lelkük földi burka, sebezhető, szánandó testük gyenge, igen könnyen megsemmisülhető voltára figyelmezteti, s így halálfé­lelmet: halál félelmét, élet szeretetét, tehát életkedvet vált ki! Megbecsülhetetlen gyógyír ez! (Felnevet.) Elismerem, elsősorban hitemre, megérzéseimre és személyes tapasztalata­imra hivatkozhatok ez „elméletem” igazolásában! De a tudósok majd igazolni fogják tudományosan. Mi más lenne a dolguk?! (Diadalittasan.) A legrettenetesebbel szemben védett vagyok hát! Engesztelhetetlen, halálomat kívánó pályatársaim, hiába kezdté­tek el a harcot ellenem… Esély nélküli a harcotok! (Elterpeszkedik a karosszékben, elengedi magát, szemét lehunyja, elmosolyodik.) Ó, Istenem, ha szegény pályatársaim tudnák, hogy mennyire féltem, mennyire féltem Szókratész mé­regpoharától… Mekkora biztonságban érzem most magam, s mi­lyen erősnek, legyőzhetetlennek… Szánalmas estém volt, nem tagadom… Egér táncolt az asztalomon, s én oroszlántól reszket­tem… Ó, dehogyis gyűlölöm őket. Miért gyűlölném?

Folytatjuk…

Magyar Irodalmi Lap