Min­den oro­szok utol­só cár­já­nak és egész csa­lád­já­nak 1918-ban Jekatyerinburgban vég­re­haj­tott bar­bár le­gyil­ko­lá­sa, mely a szov­jet for­ra­da­lom és a vörös–fehér pol­gár­há­bo­rú rém­tet­tei közt is pár­ját rit­kí­tot­ta, egy­szer­re volt vég és kez­det. Edvard Radzinszkij orosz tör­té­net­író Az utol­só cár. II. Mik­lós éle­te és ha­lá­la cí­mű, az Eu­ró­pa ki­adó­nál meg­je­lent köny­vé­ben in­kább az előb­bit hang­sú­lyoz­za: az orosz tör­té­nel­met több mint há­rom­száz esz­ten­dőn át meg­ha­tá­ro­zó Romanov di­nasz­tia ször­nyű vég­ze­tét, ame­lyet egy vé­res kor­szak és egy iszo­nyú tö­meg­gyil­kos­ság ku­ta­tó-nyo­mo­zó­ja­ként min­den rész­le­té­ben tény­sze­rű hi­te­les­ség­gel – do­ku­men­tu­mok és szem­ta­núk ta­nú­ság­té­tel­ének fé­nyé­ben –, ugyan­ak­kor re­gény­sze­rű­en iz­gal­mas el­be­szé­lé­sé­ben idéz fel, a vö­rös és fe­ke­te kró­ni­ká­ba mind­un­ta­lan be­le­sző­ve lí­rai és drá­mai ér­ze­lem­nyil­vá­ní­tá­sa­it a kö­zel­gő rém­tet­tet il­le­tő­en. A szer­ző nem ide­a­li­zál­ja sem a cá­ri ön­kény­ural­mat, sem a fen­sé­ges hi­va­tá­sá­ra al­kal­mat­lan II. Mik­lós sze­ren­csét­len or­szág­lá­sát, ám nem hall­gat­ja el rész­vét­ét sem a már­tír­sors­ra ju­tott cár­csa­lád iránt és fel­há­bo­ro­dá­sát ama vé­reng­zés fe­le­lő­sei – köz­tük el­ső­sor­ban ma­ga Le­nin – el­len, amely­nek a min­den ha­tal­má­tól és sze­mé­lyi sza­bad­sá­gá­tól meg­fosz­tott volt fe­je­de­lem mel­lett an­nak sem­mi­lyen bűn­ben el nem ma­rasz­tal­ha­tó hoz­zá­tar­to­zói, köz­tük pár­éves kis­gyer­me­kek is ál­do­za­tul es­tek. A go­lyó­val, szu­ron­­nyal és pus­ka­tus­sal el­kö­ve­tett mé­szár­lás horrorisztikus je­le­ne­tei még nap­ja­ink erő­sza­kos hí­rek­hez és ké­pek­hez edző­dött em­be­rét is meg­vi­se­lik. Ol­va­sá­suk köz­ben ta­lán né­me­lyek­nek eszé­be jut, hogy Jekatyerinburgtól a Gulagig majd­nem olyan egye­nes út ve­ze­tett, mint Le­nin­től Sztá­li­nig.
Le­het a szov­jet „kon­cent­rá­ci­ós uni­ver­zum­ról” Szolzsenyicin há­rom­kö­te­tes, két­ezer ol­da­las Gulag-szigetvilága után újat, töb­bet ír­ni? Anne Applebaum ame­ri­kai új­ság­író­nő min­den­eset­re meg­kí­sé­rel­te A Gulag tör­té­ne­te cí­mű, szin­tén az Eu­ró­pa gon­do­zá­sá­ban nap­vi­lá­got lá­tott két­kö­te­tes mű­vé­ben. Míg a No­bel-dí­jas orosz vá­tesz út­tö­rő és kor­szak­for­dí­tó tri­ló­gi­á­já­ban a hír­adás, a val­lo­más­te­vés, a ta­nú­ság­té­tel és a fel­rá­zás szán­dé­ká­val és bá­tor­sá­gá­val til­ta­ko­zott egy ak­kor még lé­te­ző va­ló­ság el­len, a most meg­je­lent mo­no­grá­fia szer­ző­je az idő­mú­lás ad­ta tör­té­nel­mi táv­lat le­he­tő­sé­ge­i­vel él, Szolzsenyicin örök­ér­vé­nyű alap­mű­vé­re nagy­ban tá­masz­ko­dó, azt gyak­ran idé­ző és mél­ta­tó, szer­ke­ze­té­ben is sok ha­son­ló­sá­got mu­ta­tó elem­zé­sé­ben. „Csak az ért­het meg ben­nün­ket, aki egy tálbul evett mi­vé­lünk” – idéz­te Szolzsenyicin „hármaskönyve” má­so­dik kö­te­té­nek mot­tó­ja­ként egy rab sza­va­it, ám a mai ku­ta­tó úgy gon­dol­ja, min­den­ki­nek meg kell is­mer­nie és ér­te­nie, már amen­­nyi­re le­het­sé­ges, ezt a sok szem­pont­ból mind­egy­re rej­té­lyes és fel­fog­ha­tat­lan in­fer­nót. A Szov­jet­unió tör­té­ne­tét a for­ra­da­lom­tól az ös­­sze­om­lá­sig vé­gig­kí­sé­rő lá­ge­rek sztá­li­ni „fény­ko­ruk­ban” egy­szer­re vol­tak hi­va­tot­tak szol­gál­ni a la­kos­ság ter­ro­ri­zá­lá­sát és a kom­mu­nis­ta gaz­da­ság­po­li­ti­kát, ugyan­ak­kor milliószám nyel­tek el tel­je­sen ár­tat­lan és ár­tal­mat­lan, apo­li­ti­kus em­be­re­ket, akik­nek rab­szol­ga­mun­ká­ja az óko­ri ke­let bi­ro­dal­mi épít­ke­zé­se­i­nek szín­vo­na­lán tel­je­sí­tett a hu­sza­dik szá­zad­ban. A Gulag te­hát mes­­sze­me­nő­en ir­ra­ci­o­ná­lis, lo­gi­ka­i­lag ab­szurd in­téz­mény­rend­szer volt – an­nál va­ló­sab­bak vol­tak kö­zel har­minc­mil­lió fog­lyá­nak és egyes becs­lé­sek sze­rint a há­rom­mil­li­ót meg­kö­ze­lí­tő ha­lá­los ál­do­za­tá­nak szen­ve­dé­sei. Applebaum egy­aránt ad mak­ro- és mikroleírásokat, tab­ló­kat és port­ré­kat, sta­tisz­ti­ká­kat és fáj­da­lom-anek­do­tá­kat, s még a je­len­re ve­tett kri­ti­kus és ön­kri­ti­kus pil­lan­tás­sal sem ma­rad adós. A té­má­já­ból adó­dó­an amúgy is gyöt­rel­mes ol­vas­mány­nak kü­lö­nö­sen szo­mo­rú, egy­szer­smind azon­ban el­gon­dol­koz­ta­tó, ön­vizs­gá­lat­ra kész­te­tő a be­fe­je­zé­se: ko­runk fe­led­ni lát­szik a Gulagot, az em­be­ri­ség kö­zel­múlt­já­nak e pár­ját rit­kí­tó bor­zal­mát, Oro­szor­szág­ban má­ig nincs ál­do­za­tai em­lé­ké­nek szen­telt nem­ze­ti gyász­hely, mú­ze­um, a nyu­ga­ti­ak ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul ke­ve­seb­bet tud­nak a szov­jet, mint a ná­ci tá­bo­rok­ról. Mi­ért?

Forrás: Polísz, 2007. 101. szám

Magyar Irodalmi Lap