Hű hogy fut nézzenek oda! Csak úgy szedi a lábát! – kiáltottak akik látták, miközben Timót éppen kikerült egy tehenet és már rohant is tovább. Minden lépésnél csillant egyet a kezében tartott szépen ívelt szablya. Micsoda dalia! Ez szinte hihetetlen! És hogy fut! Átugrott egy kidőlt fát és ahogy földet ért, a zsenge fűről mint megannyi csepp gyöngyöző forrásvíz fröccsent széjjel a harmat. Ködös idő volt aznap reggel, alig lehetett látni valamit.

Vágtázás közben hirtelen eszébe jutott egy gyermekkori emléke, amikor a ravaszul mosolygó oszmán-török fiúgyermek vitézi próbára agitálta (persze az egész társalgás törökül zajlott):

– Hé Timót! Egy arany, hogy nem mered leharapni ennek a gilisztának a fejét! Ne viccelj! Te még a disznót is megeszed, biztosan meg sem kottyan egy giliszta!

Erre a fiú felemelte az idegesen mocorgó csúszómászót, szájába vette az egyik végét és összeszorította az álkapcsát, és akkor a giliszta egyik vége a szájában maradt!

– Honnan tudod, hogy az volt a feje mi?! – röhögött a török gyerek.

Nem volt mit tenni, leharapta a másik végét is.

– És honnan tudod, hogy emez volt a feje?! – kérdezte nevetve a szurtos képű kis turbános. Timót mérgében erre bekapta az egész gilisztamaradékot, és a giliszta belsejében éppen emésztődő humusz csikorgott a foga alatt.

 Miközben erre gondolt, nem is érezte a futás okozta izomfáradalmat, pedig úgy futott, mintha nyílvessző elől futna.

 Timótot – bár elkalandozott- ezen emlék egy pillanatra sem zökkentette ki, és szemernyit sem vesztett lendületéből. Régóta nem jutott már eszébe ez a gyermekkori eset, és a régi düh, amit a csúfolódás okozott, csak újult erőt adott neki a futáshoz.  Továbbnyargalás közben a köd ellenére periférikus látómezejében egy csoport katonát észlelt, akik lehorgasztott fővel bandukoltak. Páran közülük megálltak és érdeklődve nézték a sebesen futó magyar hőst, aki után a köd szép göndör hullámokat vetett a levegőben. Timót látni vélte, hogy a katonák pár szót szóltak egymáshoz, aztán feléje legyintettek és búsan vonultak tovább. Ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, hanem rendületlenül szaladt tovább, mintha az élete függne tőle. Függött is! Nem is csak az övé, hanem százötven másik vitézé is Salgó várában!

 A vár igen takaros, már-már túl szép, nem túl nagy, sőt inkább parányi. Alig százötven védő fért el benne. A vulkáni hegy tetején szinte megközelíthetetlen erődítményt építettek a magyarok több száz éve, így Salgó volt a környék egyik utolsó végvára, amely még nem volt török kézen. Lehetetlen volt elfoglalni. A sötét képű szandzsákbég, Kara Hamza mégis ezt vette a fejébe!

 – Az a pimasz Hamza! – csikorgatta fogait futás közben Timót, miközben szélsebesen átbújt egy teve hasa alatt, ami valószínűleg a közeli katonai táborból volt kicsapva a mezőre.  – Abból nem eszik!…Nem kapja meg!…Megkeserüli még a gilisztás esetet is!…Még hogy farönköket vinni a vár alá, hogy azt higgyék, ágyúk!…Pfhö!…De mi van, ha mégis elhiszi a derék százötven!…Oda kell érnem! – elmélkedett a futó, de agyalás közben sem lassított. Futott, ahogy csak a lába bírta!

– Vajon Hamza azóta nem is járt errefelé? – villant át a gyors gondolat, miközben kikapta egy arra járó vízhordó lány kezéből a kulacsot és nagyot húzott belőle csak úgy futás közben.  

 A fecskemama gilisztát vitt a nagyra nyílt csőrű fiókáinak a sziklafalra épült fészekbe, éppen olyat amilyet a gyermek bég a gyermek Timóttal etetett néhány évtizede. De a fecskemama meglepetésében kiejtette a férget a csőréből, mert vitézünk a gravitációt megszégyenítő módon kivont karddal mászott, mit mászott, szinte nyargalt felfelé az ellenség által körülzárt várhegy majdnem függőleges sziklafalán. Nem akart a kapu felé menni, az túl hosszú út.

 Hatalmas szökkenéssel átlódult a falpártázaton és beugrott a várba. Aztán felemelte a tekintetét és látta, hogy a vár teljesen üres. Egy csirke kapirgált csak a várudvaron és egy – az előzőekhez hasonló termetű- gilisztát próbált a csőrével lemészárolni.

Bizony a csirkének hiába mondaná, hogy azok nem is igazi ágyúk, csak kerékre szerelt farönkök, csak hát a köd…

Búsan bandukoltak a lóvá tett várvédők!

– Kapitány ne bánkódjék! – szólt a hadnagy.

– Hogyne bánkódnék, hiszen oda a vár, méghozzá ilyen csúfos csellel! Ki láthatta volna olyan messziről ebben a ködben, hogy a túlerő csak pár fatörzs! Hajajaj!

– Kapitány nézze csak! Az ott nem Timót? Kivont karddal száguld mintha meg lenne veszve! Akkora porfelhőt hagy maga után mint egy egész regiment! Szerencsétlen sosem volt ép eszű! Őt is veri a sors, akár csak minket! Haj, haj! – legyintett – Induljunk tovább! Kara Hamza ez a ravasz bég már megint „gilisztát etetett” a magyarokkal! 

Magyar Irodalmi Lap