Koravén magzatként patánkkal tiportuk

anyánk szívét, s ô sorshatalmú combjai

jármába törte a Létet, fölpántlikázta

a tej selyemszalagjaival, s elindított –

És mi úgy bömböltünk, hogy a sírás torkunkból

elszabaduló mindenség-kerekében

terpeszbe állt a Teremtô, s mint egy mutatványos,

kinek a csömör vállára galamblott, forgott körbe

            a Porondon, hol a tavasz úgy hatja át a

            rögöt, mint katedrálist a fohász-szította

            várakozás és ágaskodik a fû, mert a

            fény nekisarkantyúzza mennyei tereknek,

            míg lent egymás parttalan mezítelenségébe

            veszejtve ringnak a szeretôk, átnyargal

            fölöttük a reményre fölbujtott kaszáló

            s virágtajték már testük nászgyöngyös izzadása,

            a nyár fölneveli verítékbôl a tengert,

            s az kushadván a horizont-ólban behemót

            állatként, örökké tisztára nyalja magát,

            míg morogva ôrzi az idôt, melynek buja

            gödreiben csemetefává dicsôíti

            az ôsz a káini dorongot –

                                                     itt, hol a tél

            szikrázó szarvascsontvázzá fölélt jövendô,

            acsarkodó ordasok fogain dermesztô

            naplementéjével a vérnek, az eszme tábla

            nyersszalonnaként csüng le a kupolából,

            füstölôdvén az idomítottak léleksorvasztó

            szagán, s a hit koszorúér-gyökereibôl

            hiába feszül ki a háló, nem véd meg egy

            hazát a zuhanástól –

                                             csak deréktól lefelé

           

önfeledt a szabadságunk, félparipasággal

            tombol a manézsban, s nagy ekét vicsorogtat

            a megmaradásért, de a megrepedt homokórából

            dôl a sivatag: örökifjú vágóhidak

            fûrészpora, fölissza jelenbe vajúdott nyomunk.

De a torkunkból feltörô ôsmorajt hangokra

tördeltük, összefûztük mágikus lánccá: önámító

szabadulásunk bölcsôi e láncszemek, bennük

jött világra képzeletünk, mely vastag béklyón

határtalankodik, húsba gyömöszölt legenda

az ember –

                  a csönd lelappadt zabostarisznyáját

ellökjük a szánktól, mert a gerincporlasztó

hallgatás megtermi a maga szégyeneit,

s az ivadékok fejére visszaszáll, ó, nincs

szeplôtelen fogantatás, uralhatatlan

visszfényre karcolt arcunkon csak kopárlik a

kegyelem, ha nagykorúságunkat visszafogni

ráng gyémántzablája az idônek, s a tenyészô

sebek vonalából kivöröslik a fájdalom

országhatára –

                        a szesz csihadni elringatja

világegyetemmé táguló ölében a

ránktestált vereséget, mely föl-fölérez

bennünk megválthatatlanul és elindít

a gyászszalag-kaptatókra –

                                           finom bársonyhalálból

a szemellenzônk, közte koponyánk szûk ege

feszül, a gondolat fényes porladással

szánkázik le róla a semmibe, ezért a vágy:

az ûrt lázadó húsunkkal hordjuk teli,

s midôn csôdörlô erôvel beszakadunk

a ránkkulcsolt combok sóvár abroncsa közé,

a gyönyörfelhôs asszonyszemekbôl kibuggyan

a hold, s mi, teremtés-lázú nyomtatólovak,

szent robotban rójuk a delejes köröket,

fékezhetetlenül, mint évgyûrûk a fában,

s szétmorzsoljuk a halált a szerelem-malomban,

táltosi herénkbôl kirobban a gazdagsugarú

folytatás, létszikrákkal úgy teliragyogja

a rejtelmes folyosót, hogy ürességünk megrendítôn

káprázik belé –

                         aztán: hasat be, mellet ki, fejet föl,

s irány az elmúlás,

                              elegáns galoppban.

Magyar Irodalmi Lap