Levél Kazinczy Ferencné gróf Török Zsófiától
Bevallom, hogy Kazinczy földi boldogságom, a büszkeségem volt, finom lelkét senki sem tudta oly híven ismerni, úgy értékelni, mint én. Eszembe jut egy kedves történet, ő maga mesélte nekem. Egy szép március végi napon, amikor gyermekként Sárospatakra szekerezett, különös élmény érte. A tavaszi melegben kiszáradt földút mély barázdái nagyokat rántottak a fogaton ülőkön, a kocsis mégis elszundított a bakon, megszokta már, miként a lovak is: ismerték a járást. Jólesett az utazás ilyen szép időben, enyhe szellő lengedezett, a levegőt a virágzó fák édeskés illata töltötte meg. A távolban hegyek magasodtak, büszkén mutatták új, zöld erdőruhájukat; a közelben, fák s bokrok ölelésében egy szelíd emelkedésű domb terült el csendesen. Ferenc a kies tájat nézte és a szép halmot, s lelkében megfogant egy érzés, egy gondolat, egy kötődés… Ezután mindig hosszan bámulta a kis dombot, később megkérte a kocsist, hogy lassan hajtson, így több ideje maradt a szemlélődésre. A kis Kazinczy képzeletében megelevenedett a szép halom: nagy, sokszobás házat látott rajta, gazdag kertet és csacsogó, futkározó gyermekeket, a küszöbön alvó, fehér kutyát, lovakat, nyújtózó macskát.
Kazinczy szenvedett, sokat és méltatlanul, amíg Széphalomra ért. Letartóztatták, hurcolták városokon, országrészeken át hetedfél évig. Csupán két fájdalmas emlékű számot említek: 2387 volt a napok száma, és 542 lépcső vitt fel a kufsteini várba. Ám ő a börtönben is dolgozott, fordított és írt. Írt a csokoládé papírjára, tűvel vagy szeggel. Végtelen türelemmel pontozta ki a betűket, s szurkálta szavait, mondatait. Máskor másmilyen papírt talált, ócska térképek hátoldalát, régi levelet, félig üres könyvlapot. Tintája nem volt, hát cseresznye levébe vagy málnaecetbe mártotta gombostűje fokát, vagy vérével keverte vasak rozsdáját: ez volt a tintája. Hazatért végül, fáradtan, megtört testtel, de erős lélekkel, talán erősebben, mint ahogy elment.
Én apró gyermekként ismertem meg Kazinczyt, akkor még csak egy kedves, bájos-dundi arc voltam számára: a kis Sophie. Hányszor rengetett az egyik térdén, a másikon húgomat. Hét esztendős voltam akkor, Ferenc pedig huszonhét. Aztán ifjú nőként találtam meg őt újra. Feleségül kért, igent mondtam, s együtt szőttük tovább Széphalom sorsának fonalát. Itt születtek gyermekeink, szebbnél-szebb apróságok, tündérlányok és angyalfiak: Iphigenia (Fizsi), az első tündér, törékeny, rövid életű apróság; Eugenia (Zseni), táncos lábú kislány, szépséges ívű szemöldökkel, nagy, sötét szemekkel s gyönyörű szájjal; Thalia, csodaszép gyermek; Emil, magas homlokú, hosszú orrú fiúcska, szája, mint az apjáé; Antonius (Antal), játékos kedvű, fekete hajú, fekete szemű fickó; Iphigenia (őt is Fizsinek becéztük), gyengécske, kék szemű lányka; Bálint, a bogárszemű, ki szívesen, örömmel tanult; és Lajos: a kis Laló, csupa tűz legény, arca s termete olyan, akár az édesanyjáé, az enyém.
Hová lett volna a mi életünk, amelyet 27 éven át a hajótöréshez hasonló fenyegető hullámok üldöztek; sokszor volt közel az elmerüléshez, de pillantás Istenhez, s szeretetünk annál szilárdabban összeláncolódott. Sajnos szegények voltunk, de végtelenül gazdagok önmagunk által. Köszönöm a Teremtőnek, hogy 28 éven át, amelyekben többnyire gondokkal küzdött, megtartotta nekem; milyen jó, hogy én jutottam osztályrészéül neki, én, aki oly szívesen hoztam áldozatot érte, oly szívesen megosztottam gondjait. Nagy volt Kazinczy, nem átlag lény, neve, a becsületessége halhatatlan; egyetlen vigaszom, hogy odafent elnyeri jutalmát!
Magyar Irodalmi Lap