Levél ifjabb Wesselényi Miklóstól
Kazinczyban szenvedélyes lobogással, már-már eget simogató lánggal égett a hazaszeretet. Lángolt benne, s hajtotta őt előre, a változtató tenni akarásba. Ha nemzedékem politikai örökségéről beszélünk, a hagyományról, melyet követnünk kell, melyet követnünk érdemes, akkor nem szabad elfeledkeznünk Kazinczyról. Minta volt ő számunkra a nyelv politikai vonatkozásainak ítéletében is. Tudta ő, hogy a számosabb rész nyelvének, a magyarnak kell a hivatalos nyelvnek lennie. Mert ha a magyar nyelvet hozzuk be, állani fogunk, ha a deák nyelv hozatik vissza, később vagy elébb elöl az idegenek özöne, s nemzetünk zűrzavar lesz.
Kazinczy számára a haza szeretete egyike volt a természet legszentebb érzéseinek, a nemzeti tűz néki szent tűz volt mindig. Ennek heve mozgatta őt íróasztala mellett s a nyelvújítás nagy színpadán. Hitte, hogy a jó ember szereti a hazát, s hogy moralitás nélkül nincs boldogság. Az 1700-as évek végén Kazinczy örömkiáltásokra fakadozott, midőn látta, hogy eltaposott nemzetünk ismét felemeli a porból fejét, és visszavévén nyelvét, ruháját és szokásait, az lesz, amik dicső eleink voltak; egy szabad nemzet. Kazinczyt magyarnak szülte a sors, és ő magyar akart maradni.
A nyelvújítás forrása a hazaszeretet. Kazinczy korán szembesült a magyarság igencsak korlátozott politikai cselekvőképességével, börtönfogságával éveket veszített életéből… Tudta, hogy cselekedni kell, itt és most. Hogy néha sietett? Annak ez volt az oka.
Mondják sokan, hogy Kazinczy világpolgár volt. Ez igaz is talán, de nem úgy, amint azt napnyugaton vélik. Kazinczy európai látókörű, az európai nyelvek s kultúra mintáit követő alkotó volt. De Barátaim! Feledhetjük-e, hogy a mi nagy nyelvújítónk gyakorta anyagi problémákkal küzdve, hét magyar gyermeket nevelve egy szelíd emelkedésű dombon, a kicsiny Széphalmon élt, hazánk szívében, fizikailag az európai nagyvárosoktól távol. Nem gróf volt ő, nem Goethe módjára élt, úri formán, gazdagon. Magyar volt ő ízig-vérig, s úgy európai, hogy Európa számára a nemzetek összhangzatos együttélése volt. Leírta, hogy vigasztalhatatlan lenne, ha Európának minden országa s azok között a mi hazánk, elvesztené a maga existentiáját, dicső létét. Haza és anyanyelv, ez volt Kazinczy eszménye. S én meggyőződéssel állítom, hogy ha nincs Kazinczy és az ő barátai, sorstársai, akkor nincs az 1844. évi II. törvénycikk, mely által államnyelv lett a magyar, s bizonyosan nincs, vagy nem ugyanúgy történik meg a 48-as szent és nemes küzdelem. Így, ezt fejünkben tartva emlékezzünk a nagy Kazinczyra!
Magyar Irodalmi Lap