Emlékezetem szerint Bartók Béla mondta (?), írta (?), hogy ő is „kezet fogott” Liszt Ferenccel.

És Illyés Gyula is írt hasonlót, éppen Petőfi Sándorral kapcsolatban. Mindketten olyasmiről szóltak, ami közvetett kézfogást jelentett a nagy elődökkel. Bartók az idős tanára közvetítésével, aki még találkozott és kezet fogott Liszttel, parolázhatott nagy elődjével. Miként Illyés hasonlóan, több közvetítővel, szintén „kezet foghatott” Petőfivel. Mostanra úgy tűnik, hogy magam is három „közvetítő” nyomán, hasonló kézérintés tulajdonosa lettem. Ha meggondoljuk, hogy kezet fogtam azzal az idős 77 éves úrral, – ifjú. Kiss Pállal –, akinek az édesapja Szibériában kezet fogott azzal az öreg, nyolcvanon túli magyarral, aki valahol Barguzin közelében – vagy Csitában? – kórházban találkozott, beszélt és kezet fogott Petőfivel, akkor e parolázó láncba magam is belekerültem. Nem kis megtiszteltetés ez. S talán ez a véletlen-csoda akkor kezdődött, amikor – Szilveszterkor születtem – vagy amikor az idős Vinokur, moszkvai mérnök – máig sem tudom, hogy miért – az én nevemre címezte Petőfivel kapcsolatos levelét, melyben arról írt, hogy gyermekkorában Barguzinban élt és emlékszik arra a temető sarkában lévő sírra, amelyen a fejfára Alekszander Petrovics magyar őrnagy neve volt fölírva. Ezután többen is írtak a Népszavába annak idején 1988-89-ben Petőfi sírhelyével kapcsolatban, ám a levél Moszkvából az én nevemre érkezett (Kérésemre Szatmári Gábor fordította magyarra.) Ezután s ennek hatására is keresett meg illetékeseket a mozgékony Kéri Edit, majd így került a képbe az önzetlen kazánkovács, pontosabban a vállalkozó Morvai Ferenc De kezdjük ezt a sajátos emlékezést is az elején, mielőtt elmondanám idős és ifjú Kiss Pál történetét.

Baráti beszélgetés keretében, ahol jelen volt Dr. Holzmann László és Szatmári József barátom is, a 77 éves ifjú Kiss Pál balatonkenesei lakós előadta az alábbiakat. De mielőtt szavaira rátérnénk, jelezzük, hogy jelen volt még Balatonkeneséről Istenes Ferenc, mint ifj. Kiss Pál kísérője. Valamint máris mondjuk meg, hogy e sorok írója rögtön beszélt Kiszely Istvánnal, aki tehát tud a dologról és helyeselte e történet közreadását, mondván, jó, hogy megírom, eggyel több tanunk van. Lássuk előbb a névrokonok sorát, akik közül ketten is továbbíthatták nekem, nekünk Petőfi kézfogását. Ugyanis az eseménysorozat lényege és magva nem más, mint hogy ifjú Kiss Pál apja, id. Kiss Pál, mint az első világháborúban korán fogságba esett és messzire került hadifogoly, Szibériában találkozott olyan, az 1848-as levert szabadságharc után elhurcolt magyarokkal, akik ott ragadtak és családot alapítottak. Nem tudni, hogy miért nem jöttek haza? Talán az irdatlan messzeség vagy más okok miatt is? Erről nem tudunk jelenleg többet. (Megjegyzem, az én szülőfalumban is maradt és meg is nősült egy első világháborús orosz fogoly, aki szintén családot alapított.) Oroszországban a véletlen erdőbeli találkozásból beszélgetés kerekedett és az akkor már idős, nyolcvan feletti magyarok közvetítették a történetet, valamint a nagy költő kézfogását.

Azonban mivel az egész történet érdekes, rakjuk össze az elmondottak nyomán az eseményeket, hogy megközelítőleg kialakuljon az a kép, ami miatt e sorok papírra kerülnek. Ifjú Kiss Pál kézírással is leírta az emlegetett történéseket, noha kissé előre és hátra is kacskaringózott, illetve ennek fontosabb részeit le is gépelték, mégse tudjuk pontosan, hogy mennyi az igazság és mennyi a legenda a történetből, azonban a nevek és események mind valódiaknak látszanak s aligha gondolható, hogy az utókor kedvéért hazudtak volna a szereplők a maguk idejében, netán azért, hogy most mi hivatkozhassunk rájuk. Maga a téma pedig

magyar közérdek, és akkor is foglalkozni kell vele, ha ezzel, – ki tudja mennyi? – kockázatot is vállalunk. De a kockázat csak lehetőség, s legalább akkora az igazság lehetősége.

Nehezen olvasható kézírásos emlékezést tartok a kezemben. Ifjú Kiss Pál leírja, hogy édesapja, idős Kiss Pál 1914-ben bevonult katonának és elég hamar fogságba esett – ha jól olvasom a a kuszált kézírást, Przemysl térségében (?), majd Lembergben elég gyorsan „bevagonirozták”

és irány Szibéria. Hosszú utazás után, amelynek állomásait külön is leírta, Csitába került tiszti lágerbe. (Lássunk az útbaeső helységekből néhányat: Kolozsvár, Dés, Nagybánya, Mármarossziget, Deljatin, Kolomija, Kirovgrád, Harkov, Voronyezs, Kujbisev, Ufa, Omszk, Novoszbirszk, Zima, Irkutszk, Bajkál sk, Ulan Ude, Hilok, Csita, stb. ) Majd éppen Csita közelében találkozott véletlenül olyan idős, már nyolcvan évükön túli öreg magyarokkal, név szerint Csapó Mihállyal és Minarovics Vendellel, – az utóbbi, mint említette, cirkuszban dolgozott –, akik még az 1848-as szabadságharc hadifoglyaiként maradtak Oroszországban s kerültek Szibéria távoli tájára. Ez a két öreg és egy harmadik, akinek a nevét nem tudták, minden esetre nem említették, sok érdekes dolgot mondott el idős Kiss Pálnak, a találkozás megható és örömteli percei után

Elmondták, hogy ők meg egy harmadik öreg magyar találkoztak a Csita közelében lévő antipikai 4-es lágerben Petőfi Sándorral. Ott beszéltek vele a kórházi részlegben. Sovány, gyönge, beesett arcú ember volt, szeme is mélyen ült, de beszélgettek vele és kezet is fogtak. Ez a hely is a 48-49-es hadifoglyok tábora volt. Annyit még tudtak, hogy aztán Petőfi Sándor átkerült Pistjankára. Arról is beszéltek még idős Kiss Pálnak, hogy Petőfi nem Világosnál, hanem Medgyesnél esett fogságba. Bementek Csapó Mihály lakásába, aki Oroszországban megnősült, családja volt, de a szobájában régi, 1848-as zászlót láttak a falra szegezve, és volt ott külön szegen egy ugyancsak 48-as magyar csákó. Tehát a véletlen találkozás után, bent a lakásában folytatódott a beszélgetés. A negyvennyolcas öreg magyar sírt, mert valósággal megrendítette a találkozás, amelyre teljesen véletlenül került sor. A kis erdei faluban fát vágtak is megszomjaztak. A kerítésnél bámészkodó, szomorú tekintetű öregtől kértek vizet. De közben magyarul is szót váltottak. Erre figyelt föl az öregember és elsírta magát a magyar szó hallatán.

A kézzel írott emlékezésből még az érdekesség kedvéért leírunk néhány adatot. Talán lesz módunk a Balatonkenesén lakó ifj. Kiss Pállal ujra személyesen is beszélni, hiszen maga is fogságba került s ha jól vettük ki a szavaiból – a hetvenhetedik évében volt a beszélgetés idején, 2001 szeptemberében – ő maga is hasonló, nagy utat járt be, mint második világháborús hadifogoly. De aztán később nyugatra került, sok mindennel, például hajótervezéssel is foglalkozott, valamint találmányai is voltak. S ha kell, erről is többet megtudunk. Őseik hajdúk voltak mégpedig a Zichyek birtokain. Lássunk egy kis részletet a gépelt írásból.

” Az én nevem Kiss Pál, /Balatonkenese, 1923 június 4./ Címem: B.kenese Fő u. 26….Édesapám: Kiss Pál, 1892 január 11, Balatonfőkajár, Világospuszta / Veszprém m. /

Nagyapám: Kiss József, foglalkozása hajdú, gróf Zichy Nándor gazdaságának vezetője volt Világospusztán. Dédnagyapám szintén hajdú volt Zichy gróf birtokán.

Az 1848-as szabadságharc elvesztése után a Jellachichok (!) elfogatási parancsokat adtak ki a felkelők ellen. A hír hallatán okulva (Így! KD) Világospusztát választották rejtekhelyül a grófok. Szalmakazal volt a rejtekhelyük./ 1848 augusztus. / Gróf Zichy Nándor Adonyból, gróf Nádasdy Lepsényből és gróf Móritz. A keresésükre érkező horvátok nem találták meg őket.

Gróf Zichy Domonkos / Bécs, 1808. július 21 / papi pályára lépett. 1842. febr. 24-én elfoglalta a Veszprémi Püspöki széket. Öccsét, gróf Zichy Ödönt, a Jellachich-al való összeesküvés miatt Görgey Artúr 1848. szept. 30-án Csepelen kivégeztette.

Dédapám (Lehet, hogy a dédnagyapja? KD.) a sikeres rejtegetésért, hűségért elnyerte a Grófok háláját. (A „gróf” szót mindvégig nagybetűkkel gépelték. KD)

Folytatom Édesapám Első-világháborús történetével.

1914-ben részt vett a Psemisli (Nyilván Przemysl, Lvovtól nyugatra? Ráadásul a betűn lévő ékezet másutt van a legújabb Világatlasz névmutatójában és másutt a térképen lévő városnévben. Azt hiszem az „s” felett lévő a jó. KD) térségében zajló harcokban, ahol megsebesült és Orosz hadifogságba esett. Három napi gyaloglás után Lembergbe egy marhaszállító szerelvénybe elindultak Szibéria felé. Az út 32 napig tartott 1800 km. Csitáig. Az útvonal állomásai:…(Ezt külön részletezi, egészen Vlagyivosztokig. Mi korábban közöltünk belőle útmutatót. KD.)

A csitai hadifogoly lágerba az „Y” barakba kerültem. A tiszti láger külön volt. A tiszti láger részére kerestek iparosokat. Itt találkoztam egy ismerős tiszttel, Folyta Tibor fhdgy-al. Később ő lett a szd. Parancsnokom. A cári rendszerben engedélyezték, hogy a tiszturak részére teniszpályák épülhessenek. Utána a tiszti-konyha cukrászatához kerültem.

A cári uralom megszűnése után Duraszniba mentünk, itt fakitermeléssel foglalkoztunk. A település 32 faházból állt. Egy napon vízért mentünk és találkoztunk egy megtört öreg emberrel. Vizet kértem tőle, közben a társam megszólalt magyarul. Örömében az öreg ember behívott az otthonába. A szoba falán meglepetésünkre egy 1848-as zászló volt felszögezve. Egy külön szegen volt egy 48-as csákó. A csákó Csapó Mihályé volt amire nagyon büszke volt. Nagyszalonta környékéről származott Csapó Mihály bácsi. Emlegette fiatal korát, mit csinált fiatal legény korában. Nagyszalontán szolgált egy földesúrnál, Makai Gábornak hívták, nemesi családból származott. Csita környékéről származott Mihály bácsi felesége. Két fia és három lánya született. Elmondása szerint 16 évesen került katonai szolgálatba. Meggyesnél esett fogságba….Hat hónapi gyaloglás után értek a Bajkál tóhoz. (Csapó Mihály szavai. A gyaloglás kezdetét nem tudjuk. KD) Az út során sokan elpusztultak közülünk. (Így mesélte idős Kiss Pálnak Csapó Mihály! KD) Három fogolytársa, 1848-as még élt. „

A szövegből megtudjuk, hogy Csapó Mihály állítása szerint, sok 48-as láger volt Csita környékén. Antipika, Piztjánka. ” A 4-es lágerban 48-as hadifoglyok voltak. Petőfi Sándorral együtt volt az antipikai lágerban. Egy gyenge beteg ember volt. Innen átvitték Pistjánkára.”

Csapó Mihályról még leírja, hogy a Maros völgyében vonultak vissza, Dicsőszentmártonban került orosz fogságba. Innen gyalog meneteltek Rahóig. Van itt még néhány érdekes adat, amit ide írunk. Az idős Kiss Pállal egyidőben esett orosz fogságba Przemysl vár védője, vitéz Hermann Kuzmanek altábornagy. A cári uralom idején tisztelték a fogságba esett törzstiszteket. Megtarthatták a kardjukat és a tiszti kaszinó udvarán sétálhattak. Ifjú Kiss Pál leírja még, hogy apjával volt fogságban Endresz György rep. fhdgy. és Magyar Sándor, akik később átrepülték az óceánt. (Justicia for Hungary!) Valamint ott volt Prónay György szds. zászlóaljában Gyóni Géza hdgy. Tanító. És mi tudjuk, tragikus sorsú költő, aki a családi hagyomány szerint, e sorok írója feleségének távoli rokona.

Elmondta még, hogy 1915-ben újra ott jártak Csitából. (Vagy Duraszniból?) Csapó Mihály három koronatanújával azt állította, hogy Petőfi Sándor a segesvári ütközetben nem vett részt, hanem Medgyes város térségében orosz fogságba esett. (Medgyes ma Románia területén

található Medias néven.)

Ennyi az ifjú Kiss Pál bácsi által elmondott – illetve leírt – történet lényege. A kézírásban, amit ide adott, egymást átfedi olykor tér és idő, de azt föl sem tételezzük, hogy az egész kitalált történet. Találtunk útvonalleírást is, abban megjegyzés: „Medgyes Erzsébetváros. Erzsébet város között fogságba estem.” Úgy gondoljuk, hogy ezt Csapó Mihály mondta.

Mivel fejezhetnénk be e lezárhatatlan történetet? Azzal a tanulsággal is, hogy akár Jézus Krisztussal is kezet foghattunk, csak kissé hosszabb az érintések láncolata. Dehát nem ezért írtuk meg a Kissek történetét, hanem, hogy a Petőfi-titok oldásához hozzájáruljunk. Maradt az adódó kérdések mellett, amelyek Petőfivel kapcsolatosak, másik, legalább akkora fontosságú kérdés is. Ez pedig nem más: vajon miért tagadták annak idején és még ma is tagadják, hogy igenis vittek magyar hadifoglyokat Oroszországba 1849-ben? Ahogy ezt például 1956-ban is tették. Ez legalább akkora „titok”, mint ami gyönyörű emberünkkel, Petőfi Sándorral kapcsolatos. Vagy netán e két kérdésre adandó válasz összefügg?

A szerző hagyatékából, 2001

Magyar Irodalmi Lap