Gondterhelt magányában járkált fel-alá Miska. Kinézett a repedezett ablakon, hallotta a madarak önfeledt ricsaját, de nem tudott örülni neki. 1867. május 28-án mással volt terhes a lelke.

   Még húsz év sem telt a szabadságharc bukása óta, és nem tudott beletörődni abba, mivé lett a magyar! Az akkor oly hevesen ellenálló nemzet kezet akar fogni gyilkosával. Még hogy kiegyezés! Miért jó az NEKÜNK?

   Vajh’ elfelejtettük a bresciai hiéna, Haynau kegyetlenkedéseit? A rengeteg kivégzett magyar tiszt nevét, a börtöncellákba vetett társainkat? Az aradi feszületeket, a megannyi kiontott drága vért? – nyugtalankodott Miska, a szabadságharccal egyidős ifjú. Akkor a nemzet ereje a csatamezőn veszett el, nem volt ki a földet művelje. Emlékébe nyilallt a véget nem érő betakarítatlan rétek, a kalászába perzselődött búzatáblák szomorú képe. Közeli érintettsége is volt, – bár abban az időben szinte minden magyar családban a gyásznak fekete virága nyílott – Apját vesztette el az osztrák fegyverek által. A csatát követően Anyjával együtt találtak rá a monostori hegy lábánál a nyomasztó szagú földön vérbe fagyva, mellette az erősen megrongálódott huszárszablyával. Ennyi maradt apja, sőt dédapja örökségéből.

   A gyász már elmúlt, de az emlékezet lángja nem lobbant el. Azóta őrzi a rozsdás kardot, bízva abban, hogy eljön még az idő, hogy a szabadság kivívásra kerüljön. Még a dicső Kossuth is kitartásra bíztatott a távolból: bármikor jöhet a külhonban szerveződő felmentő sereg. Tárgyalt a taljánnal, esetleg a francia is támogatná. Azonban mindenki csak a saját érdekeit nézi, mintsem a magyar ügyet. De ha mégis jönne a had, akkor ő is beállna a magyar légióba, hogy lerázzuk az idegen jármot. Igaz Klapka most visszavonta csapatait a poroszokhoz, le is mondott, de bármikor újra megdobbanhat a magyar szív és elindulhatnak. Haza! S akkor megmutathatná ennek a sokat gyötört országnak, hogy van olyan jó katona ő is, mint Apja volt a szabadságharcban. Mindent megtenne hazájáért, az ősök vére is erre kötelezné.

   Az sem lehet – tűnődött el – hogy a nemzet lelke, Petőfi ne éljen. Ha meghalt, hát hol domborul a sírja? Hova tehetnénk az emlékezés mécseit, virágait? Vagy senki nem talált rá, senki nem ismerte fel az elesettek között? Gyanús ez nagyon. Szendrey Júlia, az özvegy sem nyugodott, hasztalan kereste a csatamezőn drága urát. Nem akarják, hogy találkozóhely legyen a sírja? Kutya ez az osztrák! Tagadja, hogy él a költőkirály. A mi Királyunk! Nem ez a zsarnok Habsburg, ez a véreskezű labanc, Ferenc Jóska! Hogy is lenne a királyunk, ha még meg sincs koronázva! Eb ura fakó!

   Másnap megérkeztek a hírek Miska falujába: elfogadták a közös ügyi törvényt. Bosszúsan rúgott bele az ajtófélfába. Még a fakeret is úgy bele jajdult, hogy a körülölelő vakolat lepotyogott több helyütt. Sőt a híresztelés arról is beszámolt, hogy hamarosan a Szent Koronát is a fejére teszik Ferenc Jóskának. Micsoda? Fejére izzó Dózsa-korona való, nem a mi istenadta koronánk! Attól észhez térne talán. Ezé a Habsburgé legyen a Haza? Övé már a teljes hatalom, nélküle nem születhet magyar törvény, még a diétát is feloszlathatja kénye kedvére. Az ő seregében szolgáljunk, az osztrákért hullajtsuk drága vérünk? Adjunk fel mindent, amiért apáink küzdöttek? Legyünk szolgája Ausztriának? Ezentúl németül mondhatjuk már az imát Istenhez Bach huszárok előtt térdepelve! Mi ez, ha nem bilincs a kezünkön?!

   – Még van pár nap, megyek Budára! Majd adok én neki koronát! – dühös indulattal csattant fel. Nem leszek én rabszolgája ezeknek a bitangoknak! Szürke szobájába vonult, és lázas gondolkozásba kezdett.

   Június 7-én napszállatkor már alig bírt magával. Sűrűn kipillantgatott a sötétedő égre, belebámult a halványan pislákoló csillagokba, mintha csak tőlük várna gyógyírt. Úgy érezte egyedül van a világ ellen. Csendesen készülődött, a szomszédok sem tudtak semmit tervéről. Nem sötét terv volt ez, inkább csak titkos. És reményre jogot adó!

   Másnap Budán kora reggel már sürgő, nyüzsgő város fogadta. Nem is tudott igazán szabadon mozogni, mert a Lánchidat is fegyveres katonák állták el. Hajnaltól fogva gyülekeztek a kíváncsiskodó népek, hogy láthassák a szertartást. Megteltek a Mátyás-templom körüli utcák, terek. A szentély előtt már hajbókoló papok várták a nagy eseményt. Cifra hintók, gazdagon felaranyozott lovak és lovasok hajtottak a hosszú utcán keresztül. Aggodalomra adott okot, hogy mindenütt osztrák egyenruhások sorakoztak. A koronázási menetben feltűnt a császár peckes alakja is. Hiába volt magyar tábornagyi ruhában, hiába öltötte magára a nemzet jelképeit, szíve cseppet sem volt magyar. Hamarosan a rendezvény két – osztrák és magyar zászlókkal díszített – emelvénye közé ért. Fülsiketítő fanfárok hasították át a tömeg rivalgó hangzavarát.

   Miska elérkezettnek látta az időt a cselekvésre, ezért lassan előre lépkedett. Mikor eléje ért a díszes menet, a kordont alkotó katonák között átbújva kardját előrántotta, hogy a király életére törjön. Már át is jutott a kicsit elmélázó dandárok között, mikor kinyúlt egy fekete csizmás láb és elakasztotta. Megbotlott, de még korrigálni próbálta az esést. Ekkor egy fehér egyenruhás vetette rá magát. Dulakodás közben megsebesítette annak arcát. A katona tisztán, érthetően magyarul káromkodott, miközben vérével bemocskolta Miska ruháját, de a császári uniformist is összecsepegtette. Bosszúból, ököllel a támadó arcába csapott, mire az szemközt köpte. Ekkor már többen siettek társuk segítségére. Miskát lefogták, arccal a földnek szorították és hátrakötözték a kezét. Többen belerúgtak, és ordítoztak vele. Távolabb húzták, hogy ne legyen útban a szertartási vonulatnak. Tudta, hogy elbukott, hogy tervét már nem sikerül végrehajtania. Nem sokára hosszú, gyötrelmes évek várnak rá a kufsteini várbörtönben, ha egyáltalán meghagyják nyomorult életét. Testét rabságba vethetik, vagy elpusztíthatják, de a lelke mégis megnyugodott. Érzéketlenül tűrte már az ütleget, sőt arcán békés vonások mosolyogtak. Valamit ő is megpróbált tenni a Hazáért, a Szabadságért.

   Közben Ferenc József, ahogy észlelte az atrocitást, fehér kancájával egy pillanatra megállt. Még az erőltetett mosoly is ráfagyott terebélyes bajszára. Rebellisch Ungarn! – motyogta magában. Egy újabb lázadás, egy újabb merénylet. Ki tudja hányadik és mennyi lesz még. Mert abban biztos volt, hogy nem ez volt az utolsó. Lovával bizonytalanul lépegetett tovább.

   Miskát bebörtönözték, majd száműzték. De helyébe újabb és újabb Miskák léptek és lépnek. Mert mélyen tisztelt Királyok, Császárok és más Hatalmasok, mi MAGYAROK nem vagyunk lázadók! Csak a szabadságvágy oly erős bennünk!

Magyar Irodalmi Lap