
Gábor öcsémnek
1.
Helyben vándorolnak a fák.
Gyökér közt rejtezô hazák
nem engedik lépni ôket.
Szeleket küldj: fanyûvôket,
mákgubóban homokórás
játszmát ûzô, égi órjás!
Árnyékodból megácsoltad
járókámat, kicsúfoltad
akarásom – semmit se ér:
tavaszra nyár jön, ôszre tél.
Tavaszra nyár és ôszre tél,
parancsolj rám, de mit sem ér,
könyöröghetsz is: csönd legyen,
érett perceim csöngetem:
mákgubóban hajdanvoltom,
hangolom köldökzsinórom.
Tündöklô öledbe ugrom,
Napdegesz körte a bugyrom,
tejfogamat ôrzi méhe,
leszórom a tél elébe.
Világíts a délelôttel,
szomor orrom eget öklel,
mellem mossa felhôronggyal
dévajkodó kamasz angyal.
A szeretôm hogyha ködbôl,
én meg akkor bazaltkôbôl.
Dérhorzsolta, rozsdaette
ôszirózsa vérzô teste,
szökik hôje, nagyon fázom,
hagymaszáron pikulázom,
hogyha zabál mohó féreg,
ébresztem a messzeséget.
2.
Diót és átkot ont a kert.
Belemered az esôvert
tájba két puskacsô szemem,
sorsom: hallgatni szüntelen,
rajta a rozsda hogy morog.
Elhagytak mind a jó borok,
hajam sárban szertemászik,
oda, hol tulipánság alszik,
álmodván, a tavasz kihajt
szívükbôl egy postásduda rajt;
neszt lopni fülem odanô,
honnan üzenet sose jô.
Szöknek tôlem, nagyon fázom,
hagymaszáron pikulázom,
ha zabálok mohón férget,
ébresztem a mindenséget.
Magyar Irodalmi Lap