A legmagyarabb magyar

Nagy-Magyarországról legelőször mamámtól hallottam, nyaranként sokat voltam nála. Tőle tudom, hogy nem kell feltétlenül kimenni az udvarra, hogy megnézzük, hogy esik-e az eső, elegendő, ha kinézünk az ablakon, s hogyha a szomszéd ház cserepe fényes, akkor esik, ha nem fényes, akkor pedig nem esik az eső. S ha fénylik, akkor kártyázhatunk is, megtanítjuk az unokánkat hatvanhatozni, és hogyha már eleget kártyáztunk, és odakint még mindig esik, elmesélhetjük azt is, hogy régen Magyarország nagyobb volt, mint ma. Ujjával lerajzolta a konyhaasztal abroszára, hogy „felül íves” volt az ország, ahogy a Kárpátok ível, balra lenn pedig volt az ország kis farka, ott még tengerünk is volt. A balra lenti farkát pontosan emlékszem, hogy háromszor is megrajzolta nekem az ujjával, biztosan nagyon buta képet vághattam.

Rettenetesen szégyellem magam, de bevallom, hogy nem hittem mamámnak, azt gondoltam, hogy be akar csapni, vagy csak rosszul emlékszik szegény. Mamám nem beszélt arról, hogy magyarok is éltek mindenhol Nagy-Magyarországon én pedig nem is gondoltam bele.

Kilenc éves voltam, amikor megkezdődött a rendszerváltásnak nevezett politikai folyamat. Csak kilenc éves voltam, eszembe sem jutott megkérdezni, miért van erre szükség, vagy hogy mit fogunk ezzel elérni. Jól emlékszem, hogy amikor apu csak vette a levegőt, hogy a kommunistákat említse, anyu mindig azonnal csitította.

– Meg ne hallják a gyerekek… mit fognak mondani az iskolában…?

Még nem töltöttem be a tízet, de azt már tudtam, hogy Romániában elnyomásban és szegénységben élnek olyan emberek, akik hozzám hasonlóan magyarul beszélnek és magyarok is. Akkor még nem volt napirenden, mikor lehet a gyerek a tévé előtt, így néztem végig annak a férfinak és feleségének a halálát, aki a magyarok szenvedéseit okozta.

Annyira keveset tudtam, hogy kérdőjel sem vetődött fel bennem azzal a kijelentéssel kapcsolatban, amikor a megalakuló Magyar Köztársaság első miniszterelnöke 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát. Hogyan? Hogy akkor még nem jártam ki azokat az osztályokat, ahol erről hallani lehetett volna? Magam sem tudom eldönteni, hogy Lenin-, vagy a „mint a mókus”-, vagy a „mikor leszek végre úttörő” témakörök miatti háttérbe szorítottság okozta, vagy nem lehetett, vagy nem tudtak nekem erről beszélni: semmit nem tudtam Trianonról! 11 éves voltam, és semmit sem tudtam Trianonról.

Ezért is történhetett, hogy bár csak nyolcadikban lett volna tananyag, de én már hetedikes koromban pontosan tudtam, hogy az első világháború végén nem békét-, hanem csak fegyverszünetet kötöttek, ezzel egy újabb, indokolt háborúba lépést készítettek elő, hogy véglegessé válhasson Magyarország megalázása. Kiválóan tudtam, melyik ország mekkora területet és mennyi magyart kapott mitőlünk nemzetünk testének feldarabolásakor, függetlenül attól, hogy létező ország volt, vagy a legfelsőbb politikai döntés következtében éppen akkor jött létre. Igazságtalanság, arcátlanság, mi máshoz vezethet ez, mint a megfosztottság érzéséhez? És a megfosztottság érzéséből következhet-e más, mint a revizionizmus, nacionalizmus?

Elragadtattam magam. Lehet, hogy azért, mert úgy éreztem, mindenki eltitkolta előlem, amit jogomban állt volna tudni. Lehet, hogy azért, mert aljas összeesküvést láttam és lekötözött áldozatot marcangoló vadállatokat, akik elrabolták déd szüleim országát. Alaposan rányomta a bélyegét az életemre úgy húszéves koromig ez az elszenvedett sérelem és az égbekiáltó igazságtalanság mindenki felé hangsúlyozása, a mindent ezzel az okkal magyarázás, és minden történést az erre az eseményre visszavezetés, amit röviden Trianonnak hívunk. Magyarságunk megítélése, helyünk és érdekképviseleti pozícióink a világban, lehetőségünk és legfőbb korlátunk, a megcsonkítás maga! Ettől a tudástól voltam csak igazán magyar! Tragédia.

Általános iskolában, felsőben,  volt már olyan évfolyamtársam, aki családjával Romániából érkezett. Pistiék Nagyszalontáról költöztek a mi kis alföldi mezővárosunkba. Nem ő volt az utolsó határon túli magyar, akivel életem során találkoztam, itt, Magyarországon. Lehelt építészmérnök-hallgatóként ismertem meg, ő a székely hallgatagság és életfelfogás megtestesülése lett számomra. Amikor egy-egy időjárás-jelentéskor szóba hozzák a csíkszeredai hideget, mindig eszembe jut, hogy ő soha nem fázott.  Építészmérnökként nem a tanulás, hanem az éjszakánkénti rajzolás volt a legfontosabb feladatunk. Soha nem felejtem el azt a füstölt sajtot, amivel megkínált egyik éjjel, de azt a nyílt szívűséget végképp nem feledem, amilyen természetességgel osztotta meg velem a sajátját.

Aztán ott van Levente a Hargitáról. Két méteres óriás volt, mázsa-húsz, színizom. Akkor már dolgoztam. Nem voltunk közvetlen munkatársak, de volt olyan alkalom, amikor az ő kis brigádja gyártotta a nálam rendelt termékeket. Ha valami sürgős volt, jókedvűen és utánozhatatlan optimizmussal mondta, hogy:

– Zolikám, megoldjuk!

Ugyanarról később általában így nyilatkozott:

– Nézd, Zolikám! Ilyen gyorsan ennyit… nahát, azt te is tudtad, hogy ez nem fog menni!

Egyszerűen nem lehetett rá haragudni, pedig ezzel kellemetlen helyzetbe hozott. A céges rendezvényeinken mindig volt főzőverseny. Nagyon jó közösség voltunk, minden csapat főztjéből muszáj volt enni. Levente csapata 7 kg húsból főzött „székelygíroszt” – nem kedvesen, de olyan visszautasíthatatlanul kínált, hogy egyszerűen nem lehetett nemet mondani neki. Ugyanezen a munkahelyemen dolgozott még András és Judit is, ők is Erdélyből jöttek. Judit mesélt róla, miért hagyták el anno Ceaucescu Romániáját, a szülőföldjüket. Szerettek volna a házukra költeni, de semmit nem kaptak hozzá.  Akartak venni kocsit, de nem volt. Később lett kocsi, de nem volt hozzá gumi. Megunták, eljöttek és sokkal jobb életük lett. Ehhez hozzátartozik az is, hogy dolgozni szerető és tudó emberekről van szó.

Melyikük volt a legmagyarabb magyar?

A legfontosabb személy az életemben a határon túli magyarok közül a feleségem. Ő egy Dunaszerdahely melletti faluból származik és Magyarországra jött tanulni, dolgozni is itt maradt, így ismerkedhettünk meg. Ha eddig nem tudta, ezekből a sorokból meg fogja tudni: attól is szerelmes lettem belé, hogy határon túli magyar. A mindennapok magyarsága ma számomra ő és családja.

Még nem volt a feleségem, amikor már elhívott magukhoz, a szülőfalujába. Életemben annyit nem dolgoztam, mint amennyit egy hónapban egyszer péntektől-vasárnapig náluk kellett a kertben… Amíg nem lett a feleségem, illedelmesen külön szobában kellet aludnunk, ha náluk voltunk, napközben pedig reggeltől-estig dolgoztunk. 1945 után apósomat és anyósomat is kitelepítették Csehországba, még gyerekként, a szüleikkel együtt. Mindkettőjük családja visszatért, „hazaszökött” Csallóközbe, apósom apja kölcsönből vásárolta vissza a házukat és földjüket, amit így még egyszer megfizetett.

Hihetetlen emberi teljesítménynek értékelem és maximálisan tisztelem apósom munkáját, aki kemény munkával megteremtette családja gyarapodását. Apósom sajnos már nincs köztünk, remek ember volt. Soha nem gondoltam volna, hogy nem magyarországi magyarként annyit lehet tudni belföldi aktualitásokról, mint amennyit apósom tudott. Mindig mindenről kikérdezte a véleményemet, ő szinte el se mondta az övét, annyira rövid volt, aztán a kávét otthagyva lehetett folytatni a munkát.

Egészen elképesztőnek tartottam és tartom ma is, ahogy anyósom több háztartást vezet a fejében, és mindig tudja, mire van szüksége a másiknak, vagy akár nekünk, itt Magyarországon. Véghez lehetne ezt vinni a legodaadóbb gondoskodás nélkül?

Amikor bekerültem a családba, sógorom buszsofőrként dolgozott. Értetlenkedve hallgattam, amikor elmesélte, hogy azért tettek bejelentést ellene a központjukba, mert egy magyarul elhangzó kérdésre magyarul válaszolt. Kifogásolta a vezetési stílusát néhány utas, mert magyar. Van a nevében „ö” betű, nem lehet szlovák, ugyebár. 

Feleségem családján keresztül tanultam meg, hogy van „ostoba tót”, de lehetséges gyűlölet nélkül beszélni az elvakultságról, ott élve pedig nem lehet a magyarkodás a cél. Félreértés ne essen: szó sincs róla, hogy bárkinek is félni kellene, ha magyarul szólal meg, akár Pozsonyban is. Annak esélye, hogy egy szlovák azért köt beléd, mert magyarul beszélsz, pontosan annyi, mint annak, hogy a Boráros téren beléd kötnek – akármiért.

Egyre több a betelepülő szlovák Csallóközbe, de semmi nem fenyegeti az ott élő magyarokat, és ebben nagy szerepe van a széles vallásgyakorlásnak is. Olyan összetartozást látok náluk, ami egymás kölcsönös tiszteletén és megbecsülésén alapul, ezért megingathatatlan. Ha itthon, Magyarországon elhangzik egy „mindent vissza!” mondat, ma már csendesen hátrébb lépek.

– Nem lát az igazságérzetétől az úr? Önt megbántották esetleg valamivel? Tudta-e ön, hogy nem csak egy tót lehet ostoba?

Ma már anyaországnak hívjuk a hajdan „Csonka-Magyarországot”, de nem vagyunk a környező országok magyarjainak a gondviselői, akkor sem, ha annak gondoljuk magunkat. Nem vágynak semmilyen „anyaországi” útmutatásra a mindennapjaikkal kapcsolatban, mert nincs szükségük rá. Emlékeznek még a 2004. 12. 06-i népszavazásra? És emlékeznek-e, hogy kétharmadnyian távol maradtak?

Hamarosan száz éve lesz, hogy Trianon bekövetkezett. Fájó évforduló lesz ez nekünk, magyaroknak. A történelmünket átszövő valamennyi ármány közül nemcsak azért a legfájóbb, mert ez áll hozzánk időben a legközelebb, hanem mert tényleg letaglózó.

Az Európai Unió kötelékében nem kell revíziós álmokat dédelgetnünk, de nem mondhatjuk meg a külhoni magyaroknak, hogyan legyenek magyarok – ott. Legtöbbjük nem is Magyarországra született. Az Unió keretein belül, helyes külpolitikával kell biztosítani, hogy mindenki emberként és magyarként tudjon élni, ha akar. Nekünk abban kell segítenünk, hogy aki a gyökereinél akar maradni, megtehesse, aki pedig az „anyaországban” akar boldogulni, ő is megtehesse. 

A legmagyarabb magyar tehát nem erővel, hanem ésszel él. Felnő, felnőttként gondolkodik, és felnőttként viselkedik.