(Elhangzott a szlovák államnyelv törvény ellen szervezett Kárpát-medencei tiltakozó gyűlésen a debreceni Nagytemplomban 1995. július 31-én.)

Sorstársaim, Barátaim!

Két évszázada üldöz bennünket egy rémkép: a nemzethalál jóslata. Költőink fél évezrede azon siránkoznak: erőt vett rajtunk a gyengeség.

A magyarság ezerszáz éves jelenléte az európai népek között, nemzettestünknek a dúlások és idegen uralmak ellenére folyamatos léte félelmeinket cáfolja.

Mert a létünk cáfol, nem a helyzetünk.

Az elmúlt évszázadok nem voltak hozzánk kegyesek, de úgy érezzük, hogy a legkegyetlenebb sorscsapást éppen a huszadik században mérték ránk. Valóban, bennünket is rémségesen sújtott századunk kegyetlen történelme, melynek során tapinthatóvá vált minden szándék melyeket a hosszú haldokoltatásunkat célzó tervekbe ágyaztak. Csak a második világháború alatti náci haláltáborokban folyó tudatos és szervezett népirtáshoz hasonlítható a magyarság megtervezett és végrehajtott szétdarabolása, az elszakított részeink felmorzsolására tett kísérletek és a helyzetünk megváltoztathatatlanságára szőtt nemzetközi egyezmények.

De a létünk cáfol.

Éppen hetvenhetedik éve járnak testünkön farsangi táncot a hitványak, a gonoszok, az értékrombolók és mindazok, akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy részeink még mindig élnek.

Az egyik dacoló rész a Felvidék. A magyar nemzet Szlovákiában élő közösségének sorsa a kálváriáink egyik cáfolhatatlan bizonyítéka, a keresztút szenvedéseinek egyik huszadik századi változata.

De létünk rácáfol az ellenünk szőtt tervekre. Túlélésünk a megmaradás egyik csodája.

A felvidéki magyarság túlélte tervezett felszámolásának mindegyik módját: a tudati megtörettetést, a gazdasági ellehetetlenítést, a szülőföldről való elűzetést és a legborzasztóbbat is: az önfia vágta sebbtől való edlvérzést is.

Mindegyik módszer következményeiben kegyetlen, mert célja külön-külön és összehangoltan a visszafordíthatatlan helyzet megteremtése volt: a szellemi, a társadalmi és a fizikai halál.

A legátgondoltabb tervet legféltettebb kincsünknek – anyanyelvünknek –  a megsemmisítésére szőtték. Nemcsak most, már hetvenhét évvel ezelőtt. Mert tudták és tudják, hogy nyelvünk, nemzetünk lényegének hordozója, ami által mindenkitől különbözünk, ami által öröklődik összes  hagyományunk és nemzeti tudatunk, ami által mi vagyaunk mi és nem más. Mert tudták és tudják, hogy a polgári, az ipari és az információs forradalom korszakaiban a nyelvnek és az anyanyelvű iskolának mérhetetlen módon nőtt a jelentősége. Mert a nemzeti nyelv romlása, elnyomása, minden nemzet halálához vezet. Mert a nyelv romlása és az iskola hiánya a nemzeti társadalom és a nyelvi közösség széteséséhez vezet. Mert tudták és tudják, hogy anyanyelvünk háttérbe szorításával és iskoláink elsorvasztásával a nemzeti tudatunk kincsesházát és közösségi kapcsolataink legfontosabb eszközét roncsolják szét – más nyelv ránk erőszakolásával, iskoláink tanítási nyelvének átalakításával pedig átalakítják tudatunkat, gondolkodásmódunkat,  szellemiségünket, a lényegünket.

Létünk azonban cáfol.

A felvidéki magyar fiatalok már hetvenhét éve nem részesülhetnek anyanyelvükön egyetemi oktatásban. Ötven évvel ezelőtt évekre betiltották nemcsak iskoláinkat, de beszélt nyelvünket is. Fél évszázaddal ezelőtt nemzetünk megtagadására kényszerítettek bennünket. De attól a naptól kezdve, hogy a fölöttünk uralkodó hatalom kénytelen volt mérsékelni a ránk nehezedő nyomást és bele kellett törődnie abba, hogy ismét beszélhessük anyanyelvünket, újra nyílhassanak iskoláink kapui, arra összpontosította figyelmét, hogyan vehetné vissza mindazt, amit engedélyeznie kellett. Tizenhét évvel ezelőtt az akkori hatalom abbéli türelmetlenségében, hogy nem elég gyors a romlásunk és nem elég eredményesek az ellenünk hozott rendelkezések, új támadást indított az iskoláink ellen. Nem elégedett meg azzal, hogy a magyar nyelvet akkorra már teljesen kiszorította a közhasználatból, az iskoláinkból is fokozatosan ki akarta tiltani anyanyelvünket. De ismét ellenálltunk, és a rajtunk uralkodó idegen hatalom ismét meghátrált.

Létünk az ellenünk irányuló tettek sikerének cáfolata.

Minden alkalommal, mikor vérgőzös terveket szőttek a megsemmisítésünkre, úgy gondolták, ez lesz a végső csapás. Most is egy ilyen támadásra készül ellenünk – ezúttal a demokratikusan megválasztott kormány. Évtizedek óta nem törtek ilyen elszántsággal nemzeti kultúránk létére, iskoláink ellen, és nem készültek ilyen alapossággal nyelvünk kitépésére.

Kultúránk megtépázott bástyáit, amelyeket a kommunista uralom alatt nagy küzdelemmel újra építettünk és óvtunk, most a pénzelvonás miatt nem tudjuk fenntartani –  Szlovákiában a két magyar színházon kívül gyakorlatilag nincs hivatásos magyar kulturális intézmény, nincs hivatásos magyar művelődési építmény, csak egy-egy kimagasló egyéni teljesítmény.

A testünkkel évtizedeken át védelmezett iskoláinkból ismét ki akarják zárni a magvar nyelvet. A kormány pedig úgy viselkedik, mint egy útszéli tolvaj. Azt állítja, hogy a magyar nyelv feladása önkéntességen alapul. Közben megfenyegetik az ellenvéleményt nyilvánító pedagógusokat, és eltávolítják iskoláink éléről az ellenállást tanúsító igazgatókat. Helyükbe magyarul nem tudó, bennünket gyűlölő szlovákokat neveznek ki. Kérdés, mikor fogja megszállni a családi otthonokat a rendőrség, hogy a szülőktől közvélemény-kutatás címén kényszerítse ki az önkéntes beleegyezést a magyar nyelv elutasítására. E hó huszonnegyedikén éppen Budapesten, a nagy nyilvánosság előtt nyilatkozott a szlovák oktatásügyi miniszter, hogy mégsem vezetik be ez év őszén a magyar iskolákban a szlovák nyelvű oktatást, mert ezt oly kevés magyar szülő kérte. Már-már megdicsértük a miniszterasszonyt, hogy győzött a jobbik énje. Egy nappal később azonban a minisztérium szóvivője Pozsonyban ezt letagadta, sőt a következő napon maga a miniszter is azt nyilatkozta, hogy félreértették a szavait. Mi ez, ha nem a szavahihetőség és a közszolga teljes erkölcsi csődje?

De minden eltörpül a készülő nyelvtörvény mellett, amely –  ha a kormány javaslatát változatlanul fogadja el a parlament –, kitiltja még a hivatalok folyosóiról is a magyar nyelvet; megtiltja a kórház orvosának, hogy magyarul beszéljen haldokló betegével; elrendeli, hogy a magyar színész először szlovákul mondja el szerepét. Egyértelművé teszi, hogy az oktatás és a vizsgáztatás nyelve minden iskolában, tehát még a magániskolákban is csak a szlovák lehet, és tankönyveket is csak szlovákul szabad megjelentetni. A javaslat szerint fel fogják állítani a központi nyelvrendőrséget, amely a törvény betartását fogja ellenőrizni.

Ha ez a tervezet törvényerőre emelkedne, egy csapásra leegyszerűsítene mindent, mert egy keretbe foglalva testesítené meg a Szlovákiában élő magyarság nyelve és kultúrája ellen eddig megfogalmazott összes gyilkos tervet. Ez lenne hát a nyelvi imperializmus legfejlettebb stádium: a kulturális fasizmus?

Már a terveknek és a szándékoknak is romboló hatásuk van, mert gyűlöletet és félelmet keltenek, a politika egyik fontos mozgatórugójává válnak, és távolítanak bennünket a kiegyezés lehetőségétől, a békesség megvalósulásától. Ezen elképzelések árnyékában az egyenjogúság, az egyenrangúság óhajtása csak hiú ábránd marad, és szinte halljuk, hogyan csapódik be orrunk előtt Európa kapuja. Természetesen senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy európaivá váljon, ha nem tud, és ha nem akar azzá válni. De bennünket se kényszerítsen arra senki, hogy mindig más miatt –  századunkban immár harmadszor – sodródjunk ki abból az európai közösségből, amelynek a magyarság Szent István királyunk óta részese.

De vannak biztató jeleink is. Nem a helyzetünk az, hanem a létünk, amely eddig mindig rácáfolt azokra, akik ellenünk sanda szándékkal viseltettek.

A felvidéki magyarság eddig soha nem hagyta cserben szülőföldjét. Akkor sem, amikor onnan elűzték, vagy kitelepítették – aki tehette, visszaszökött vagy visszaköltözött oda.

Egész életünket – három nemzedékre visszamenőleg –  a nyelvünkért és az iskoláinkért folyó küzdelem kísérte. Mindig sikerült meghátrálásra kényszeríteni az erőszak hatalmát. A most folyó harc első szakaszában ismét győztünk – ha folytatódik, engedetlenek leszünk.

A felvidéki magyarok az elmúlt hetvenhét évben számtalanszor adták tanújelét helytállásuknak, kitartásuknak, sőt annak is, hogy a velünk együtt élő szlovákokat nem azok tettei alapján ítéljük meg, akik soraikból ellenünk vétkeznek.

A felvidéki magyarok harcaikat sohasem a szlovákok ellen vívták, hanem önmaguk védelmében, oly módon, hogy abból másnak kára ne származzék.

Erről a fórumról köszöntöm hát azoknak a szlovákoknak a növekvő táborát, akik értik harcunkat, szolidárisak velünk, és tudják, hogy őértük is, az ő emberi arculatukért is folyik ez a küzdelem.

Erről a fórumról kérem az irányt tévesztett szlovákokat, ne kövessék a soviniszta mámorban tobzódó, kútmérgező nemzettársaikat, mert van más megoldás is: az egyenrangúság, az egyenrangú közösségek partneri kapcsolata, az autonómiára való jognak az elismerése, egymás értékeinek kölcsönös tisztelete és egymás nyelvének kölcsönös ismerete. Ez a szellemet tisztító értékrend változtathatja fokozatosan Európa korábbi véres egét számunkra is kékké és teheti láthatóvá rajta az aranyló, fénylő csillagokat.