A várfalon álltam. Behunytam a szemem, teleszívtam a tüdőmet levegővel és figyeltem, ahogy a szél simogatja arcomat, belekap a hajamba. Próbáltam illatokat megkülönböztetni, de ez az érzékszervem sohasem működött túl jól.

Körbenéztem. A lemenő nap sugara beragyogta a vidéket, megfürdött a Duna hűs habjaiban. Milyen szép ez a föld! … Az életemet adnám érte…

Éreztem, megáll valaki mellettem. Egy katona volt.

– A kapitány hívatja! – szólt.

– Valóban? – Menjünk!

Elfordult és én mentem utána. A vár legnagyobb, épen maradt termében gyűltünk össze kb. 20-25-en. Mindenki komoly volt, szinte ünnepélyes.

A vár kapitánya előre lépett. Röviden fogalmazott, de minden szavának súlya volt. Végül pár másodperces hallgatás után így fejezte be mondanivalóját:

– Mindenki tudja a feladatát. Számomra három dolog a legfontosabb: Isten iránti tisztelet, hazám iránti hűség és a családom iránti kötelesség. Ez mozgatja minden tettemet, minden gondolatomat, érzésemet. Remélem ti is hasonlóan gondolkodtok, és ha ez így van, egy a célunk, egy a reményünk és akaratunk, a pokol katonái sem vehetnek erőt rajtunk! (- Így van! – hallottam mindenfelől.) – Most pihenjetek. Isten áldjon Titeket.

Mivel nem tudtam aludni, újra a vár fokán találtam magam, de immár nem egyedül.

– Látom, te sem alvással töltöd az időt! – mondtam katonatársamnak.

– Tudod, hogy a mai nap sorsdöntő lesz a számunkra. – felelte komolyan – Talán az utolsó. – nagyot sóhajtott – Egyedül a Hit lehet segítségünkre. Hit abban, hogy győzhetünk.

– Kapisztrán János nagy erősségünk. Megjelenése erőt adott a szívekbe. Én nem találkoztam vele, de éreztem a változást, ahogy ittlétének híre a katonák közt elterjedt. Már az is csoda, hogy ennyi embert össze tudott toborozni. Valahogy úgy érzem, az emberek nem érzékelik igazán a veszélyt, ha nem közvetlenül az ajtajukon dörömböl.

A Hold ismerős arcot világított meg a közelünkben. Tisztelettel hátra léptünk. Hunyadi János volt. Mosolygós szemmel hallgatta szónoklatomat, majd tekintete szomorú lett.

– Igen sok az ellentét. Nincs bizalom az emberekben. Isten tíz parancsolatot adott népének, Jézus mindezt kettőben összegezte: „Szeresd Istenedet, … és szeresd felebarátodat, mint magadat”. Ha ezt a kettőt be tudnánk tartani … Olyan könnyű lenne minden, természetes, egyszerű … és mi csak veszekszünk, irigykedünk, civakodunk. Elkeserítő!

– Nem volt ez mindig így. – szóltam – Mikor őseink visszajöttek erre a gyönyörű vidékre, ez összefogás néllkül nem történhetett volna meg. Azt a hosszú utat csak egy szívvel, egy lélekkel, egy hittel tudták végigjárni. Most is együtt vagyunk és meg fogjuk védeni a várat, az országot. Együtt: szerbek, magyarok és még ki tudja, hogy honnan jött emberek…Ez az utolsó mentsvárunk.

– Igen, igazad van. II. Mehmed szultán erős, sok katonája van. Elfoglalta Konstantinápolyt és a Balkán nagy részét. Fiatal kora ellenére nagy sikereket ért el, de látszik, hogy az önhittség hibájába esett. Nem védte meg a hajóit, így tudtunk eljutni idáig. Azt hiszi megállíthatatlan és ez lesz a veszte. Újra hibázni fog, és mi ezt fogjuk kihasználni, csak addig ki kell tartanunk. – szólt, majd megfogta a karomat, odébb mentünk a többiektől – Szeretném, ha a belső vár védelmében vennél részt, itt, ahol a bástyák vannak.

– Igen? – néztem rá csodálkozva.

– Benned bízom talán a legjobban. Bizonyítottad már elégszer hűségedet. Hazád iránti szereteted mélyebb, mint a legtöbb katonában, te nem vagy zsoldos, nem pénzért vagy itt, a szíved nemessége hozott ide…

Meghatottan hallgattam szavait, szólni sem tudtam. Ő folytatta:

– A hitről beszéltem az előbb, ami az ellenséginknek is van. A törökök a döntő csatára készülnek. Elsöprő győzelemre számítanak, de még nem ismernek minket eléggé! Meggyőződésem, hogy van esélyünk győzni, még a túlerővel szemben is, csak meg kell akadályozni, hogy a törökök reményt kapjanak.

– Reményt, uram?

– Igen. Mindig magasan tartják a zászlójukat. Magasra tűzik, hogy mindenki lássa. Ha látják, új erő költözik beléjük, mintha megsokszorozná a harci kedvüket. Sokszor láttam már, de most nem kaphatnak bátorítást. Meg kell akadályozni.

– Értem kapitányom. Ezért kell a tornyok közelében lennem.

– Igen. Minden ettől függ. Minden ezen múlhat. – keményen nézett a szemembe, majd a messzeségbe révedt – Hidd el, sajnálom a sok vitéz katonát, minden embert, aki meghalt és aki még meg fog halni. De itt többről van szó, mint az életünk. Ők a lelkünket akarják elvenni. Saját képükre akarnak formálni, elvenni a hitünket, becsületünket… és ezt nem hagyhatjuk!

– Megteszek mindent, amit tudok, ígérem! – mondtam elszántan.

– Tudom, ezért bízom rád ezt a feladatot. -Tekintete megenyhült, majd elfordult, megköszörülte a torkát. Odament a várfalhoz, kinézett.

A török tábor mozgolódni kezdett, a mi katonáink nem különben. Mintha mindenki érezte volna, fontos és hosszú napra virradtunk.

A csata nagyon kegyetlen volt. Füstölgő romok, por, vér, meleg, emberi ordítások, fegyverek csattogása töltötte be a levegőt. Ilyen öldöklést még nem láttam. A földön rengeteg halott feküdt egymáson. A nap magasan állt és tűző sugara ellenére lankadatlanul folyt a küzdelem. A várfalak félig összedőlve álltak még, némelyiken hatalmas lyuk tátongott, csoda, hogy össze nem dőltek. A fent maradt várvédők szorgalmasan nyilazták, kövekkel dobálták az ellenséget. Az én bástyám még viszonylag épen tartotta magát.

Mi is szakadatlan lőttünk, de látható volt egy idő után, hogy a túlerő lassan, de biztosan eljuttatja a janicsárokat a belső vár faláig.

Nem bírtam fennmaradni a bástyafalon (ami már omladozott a lövedékektől, de még mindig a legmagasabb helynek számított a környéken). Lementem és belevetettem magam a harcokba. Túl messzire nem merészkedtem, mert fülembe csengett jó kapitányom szava „nem juthatnak fel a toronyba”. Így a torony előtt küzdöttem, gondolván, hogy a negyven fős legénység elég lesz a bástya őrzésére. Azonban egyre-másra ismerős arcok kezdtek feltűnni a harcolók között. Úgy látszik nem csak én vágytam dicsőségre.

Egyre többen lettek a törökök, de mi sem lankadtunk, fáradtságot sem éreztünk, csak ütöttünk, szúrtunk, vágtunk…

Megeresztettem egy gyors kérdést a baloldalamon harcolónak:

– István fiam, ugye elegen maradtak a toronyban?

– Igen, igen, úgy tízen, … talán …

– Micsoda? – hördültem fel – Vissza, vissza! – kiáltottam el magam és már hátráltam is amennyire tudtam – Szaporán, szaporán!

Ekkor a szemem sarkában láttam egy csapatot, – úgy hat főből álló török különítményt – akik rendkívül ügyesen harcoltak és egyre jobban megközelítették a torony bejáratát. Céltudatosan haladtak, kikerülve a feléjük irányuló döféseket és mintha védtek volna valakit…. Igen, már látom: azt aki zászlót tartott a kezében!

Egész csata alatt nem féltem, de most a torkomban kezdett dobogni a szívem. Utánuk eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Átverekedtem magam a torony kapujáig, de addigra már bejutottak és mentek fel, mint a fergeteg a szűk, kanyargós lépcsőn. Felnéztem a kapu fölött látható Mária képre. – Segíts meg Szűzanyánk! – fohászkodtam és berontottam a kapun. Próbáltam követni őket, de a tüdőm sípolt, a lábam remegni kezdett. Meg kellett álljak egy szusszanásnyi időre. Azonban a török lábak dobogása egyre távolodott tőlem. Összeszedtem minden erőmet és újra nekiindultam, összeszorítva a fogaimat és imádkozva, hogy a fent maradt legénység meg tudja állítani őket. Lelki szemeim előtt nemcsak színes karikák kezdtek megjelenni, hanem a törökök diadalittas ábrázata is, amint a vár fokára tűzik a zászlót és gúnyosan néznek rám, amint lihegve, fáradtan összeesek a várfalon….

Azonban nem így történt. Ez a látomás olyan erőt adott, hogy a várfalra érve hatalmas ordítással vetettem rá magam a megmaradt janicsárokra. A vitézeim is  becsülettel harcoltak, de erre ők sem számítottak. Egy pillanatra mindenki megbénult, én pedig kihasználva a lehetőséget két ellenfélen is átgázolva, gondolkodás nélkül a zászlót tartó törökre vetettem magam. Agyam zúgott, s bár hallottam a törökök üdvrivalgását – mely több ezer torokból tört fel – mikor meglátták a zászlójukat, de én csak azt éreztem, hogy repülök, majd nekivágódtam egy testnek és együtt zuhantunk lefelé… A szél süvített, elnyomott minden földi hangot. Egy pillanatra láttam a török rémült tekintetét, aztán behunytam a szemem. „Krisztusom fogadj ölelő karjaidba!” Fájdalmat nem éreztem, csak mérhetetlen békességet és megláttam egy kis fényt, ami egyre nagyobb lett, amíg el nem nyelt végleg…

Harangszóra eszméltem. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy a nap magasan jár az égen. Körülöttem sokan álltak, nézelődtek. Az egyik megszólalt:

– Mennyi nagy ember járt e kövek között! Hősök, akik életüket áldozták.

– Jaj, szinte beleborzongtam – hallatszott egy női hang.

– Manapság nincsennek hősök – szólt valaki – pedig most is kellenének.

– Igen, ma is kellenek a hősök. Ugye Titusz? – nézett rám édesanyám és megsimogatta a hátamat.

– Kérem a csoport tagjait jöjjenek, indulunk a buszhoz! – hallottuk idegenvezetőnk hangját.

Magyar Irodalmi Lap