Ha Alfieri magyarországi jelenlétéről beszélünk, akkor nagyon hamar Madarász Imre munkásságával találkozunk. Húsz évvel ezelőtt róla írta huszonkét évesen az első könyvét, az első magyar könyvet az olasz lángészről, és folyton-folyvást hozzá tér vissza, mégpedig úgy, hogy érdeklődési körében jelen van az egész olasz irodalom elég a nagy sikert elért, hat kiadásban megjelent Az olasz irodalom történeté -re gondolni, mintegy kilencszáz tanulmányára, továbbá arra, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ő hozta létre az Olasz Tanszéket, itt vezeti az Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontot, és az Italianistica Debreceniensis -t szerkeszti. Alfieri halálának kétszázadik évfordulóján a nagy olasz drámaíró, költő irodalmár tiszteletére nemzetközi konferenciát rendezett, és kollégáival együtt megünnepelte tanszéke létrehozásának, fennállásának a tizedeik évfordulóját. Ekkor boldogan mondhatta el, hogy addig épp nyolcvan tanítványa végzett, és ugyancsak nyolcvan hallgató tanult akkor a tanszéken. Tizennyolc könyve jelent meg eddig. Kettő a kiadást várja, és tanárként az ősszel kezdi a tizennyolcadik tanévet. A számok különös rendet alkotnak, megdöbbentik az embert, szinte azt sugallják, hogy valami mélyebb, sőt titkos értelmet keressünk bennük. Pedig a titok itt van előttünk: maga a szerző és eddigi életműve. Szerencsés ez a pillanat, amikor közeledni akarunk hozzá. Az eddigi munkásság megértésének a kulcsa az Alfieri-monográfia: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között.Nekem elsősorban erről kell beszélnem. A tanulmányok, könyvek roppant gazdagsága nem teszi lehetővé a vázlatos felsorolást sem, így csak felvillantom azt, hogy Madarász Imre a magyar irodalomnak is a jeles kutatója, és műfordító, szépíró is. Ebből a rövid felsorolásból rögtön adódik egy olyan kérdés, amely miatt volt lényeges a sokrétűségnek, a nagy távlatoknak a felmutatása teljesség minden igénye nélkül. Miért van Alfieri életművének oly nagy szerepe Madarász Imre eddigi munkásságában? Dante, Ariosto és Tasso az eposz egy-egy nagy lehetőségével mutatta meg az emberi teljességet. Petrarca a líra fejedelme, Boccaccio a novella nagymestere, Goldoni az olasz vígjátéké, és Alfieri a legnagyobb olasz tragédiaköltő. Lírájával, önéletrajzával, értekezéseivel, sőt fordításaival is nagyot alkotott, mint ahogy hatalmas elődeinek a sokarcúságát is okvetlenül hangsúlyozni kell. Az olasz felvilágosodásnak a nagy összegezője, a Risorgimentónak az olasz reformkornak az előfutára ő, a klasszicizmus vegyül életművében a megszülető romantika elemeivel.

A monográfia olvasása során fokozatosan fogalmazzuk meg magunkban a fenti kérdésre a választ: a legnagyobb olasz tragédiaíró az emberiség alapkérdésének tekinti a zsarnokságot és a szabadságot; az első a bűn és a félelem táptalaja, a második az erényé, az emberhez méltó életé. A Fény századában rendkívül fontos volt tisztázni azt, hogy mire képes az ész, az értelem, de ez a hallatlanul magasra emelt csoda a maga ellentétébe csaphat át, ha az ember nem hallgat a szívére. Mindez ember voltunk, igazi méltóságunk miatt fölöttébb lényeges. A rengeteg ártatlan áldozatot követelő iszonyú kisiklás, történelmi csúszás abból a fájdalmas tényből fakad, hogy sorsunkat, életünket gyakorta nem az ész, hanem az erő határozza meg.

Bevezetőjében Madarász Imre tisztázza a monográfia célját. Korunkból visszapillantva méltán láthatjuk úgy, hogy Alfieri olyan fókusza, tükre, az olasz szellemi életnek, amely igen nagy mértékben képes a múltat és a jelent összekapcsolni, időben két igen távoli területnek a lényeges vonásait egyszerre elénk villantani. Ez az összekötő szerep, sokszínű tehetsége teszi oly rokonszenvessé. Így értjük meg, hogy miért tekinti Madarász Imre példaképének: A bevezetés szubjektívebb jellege megengedi, a szóban forgó tudományos hitelesség, kutatói őszinteség pedig megköveteli a vallomást : Alfieri oly régen, oly mélyen és oly nyilvánvalóan sokszor kinyilvánítottan írói és emberi példaképem, hogy iránta való elfogódottságomat egy szakmonográfiában is csak a filológiai tudományosság legnagyobb szigorával tudhatom ellenpontozni. Másrészt azonban e letagadhatatlan szeretet nélkül nem tudtam volna ennyit olvasni Alfieritől és róla, kutatni életművét s írni arról, sem belefogni egy ilyen munkába. Ahogyan a meggyőződés nélkül sem, hogy az egyéni és a nemzeti szabadságot mindig védelmező, mindenfajta csorbítását mindig elutasító, s a zsarnokellenesség mellett a háborút a rosszak legrosszabbikaként elítélő Alfieri ma is oly időszerű.

A könyv hét fejezetből és negyvenöt részből áll. Először a Naplók -kal, Évkönyvek -kel, majd az Életem című önéletrajzi vallomással ismerkedünk meg. Különösen ennek az utóbbinak a fontos megállapításai, vallomásos kijelentései térnek majd vissza később, ha ezt a művek értelmezése, a vitatott kérdések tisztázása szükségessé teszi. Augustinus Vallomásai -ig visznek el az Életem egyes szálai, méltó hozzá ez a mű mélységében, őszinteségében is.

Madarász Imre itt is a lényeget ragadja meg: nem foglalkozik a kicsiny mozzanatokkal, valójában már a művek megközelítését is előkészíti, hiszen az életrajz megismerésében is ez a legfontosabb cél vezérli. 1775. az a csodálatos év, amelyben Afieri felismeri irodalmi küldetését. Különös leleménnyel nevezi Madarász Imre ezt az időszakot naplócsendnek , hiszen az olasz művésznek sok-sok különös, új szóalkotása van. Így jutunk el Alfieri lírájához. Ezen a téren leginkább Petrarca ihleti, de ő indítja el a Risorgimento Dante-kultuszát is. Klasszicizmus és preromantika van jelen ebben a költészetben. Oly erőteljes ez a művészet, olyan mindent átható szellemi sugárzás van itt jelen, hogy Raffaello Ramat Alfieri tragédiáit is lírai gyökerűeknek tekintette. Bertana oly könyörtelenül igyekezett leleplezni a szerelmes versek ihletőjét, Luisa Stolberg d Albany-t, hogy az már túlzás, hiszen nagy ügybuzgalmával a költő tiszta érzéseit is sérti. Ezt a magánszorgalmú nyomozót Madarász Imre jogosan nevezi filosz-detektív -nek. Szerinte Alfieri szonettjei fentebb stílusának köszönhetően nem a kicsi arcképekre, hanem mellszobrokra emlékeztetnek. A költő énkultuszára jellemző az, ahogy tükröt tart önmaga elé. Alapkérdése itt is megjelenik: Ész és szív bennem örök harcban . Mindez nem önismétlés, hanem egy nagyon bonyolult kérdés árnyaltabban kerül így elénk. Mélyen a hagyományokból táplálkozik a Magányos erdők néma borzadálya,… kezdetű vers; ugyanakkor Croce és Binni már a romantika előfutárát látja benne. Nagymonográfia van előttünk. Madarász Imre logikus vonalvezetése, következetes szerkesztői elve, élvezetes stílusa, gyakori tömörsége remekül érezteti azt, hogy méreteiben mily hatalmas életműről van szó. A kiemelt alkotások gyakran válnak az életmű értelmezésének, a lényeg megragadásának a pilléreivé. Így közelíti meg a szerző a kor nagy eseményeiről írt Alfieri-verseket is. A terjedelmes, hatszáztizenkét soros költemény, A szabad Amerika hősi és dicső emlékeket idéz. Ám a költő szomorúan látja legnagyobb értékeinknek a szinte végzetes esendőségét: Ah, semmi sem állandó a világon, csak az erő . Ezt a kijelentést kapcsolja össze Madarász Imre A fejedelemről és az irodalomról írt értekezés nyitó szavaival: Az erő kormányozza a világot (sajnos!), és nem a tudás! Alfieri azért tartózkodott Párizsban 1789-ben, mert a műveit ott jelentette meg. Így adódott, hogy a forradalmi eseményekről szóló első jelentős verset ő írta. Ennek a címe A Bastille-talanított Párizs (Parigi sbastigliato). Ez a vers remek bizonyítéka annak, hogy a franciaországi változásokat a költő nem eleve reakciósan ítélte meg. Tehát nincs igazuk azoknak a bírálóknak, akik első pillanattól osztálykorlátokat keresnek benne. A sbastigliato szó Madarász Imre szerint Alfieri alighanem leghíresebb neologizmusa . Goethe szerint szabadság is csak azoknak jár, akiknek naponta meg kell megküzdeniük érte. Az ember szörnyű és mélységes tragédiája az, ha a zsarnokölőkből zsarnokok lesznek. Az átvedlés iszonyú meghasonlás, kisiklás, de nem Alfieri vétke , ha ezt a szomorú elvetélést észreveszi. Nem lehetne semmilyen tragédiáról sem írni, ha az értékvesztéseket azért nem volna szabad megörökíteni, mert ezzel valakiknek az érzékenységét sértené meg az ember. Madarász Imre épp arra mutat rá, hogy Alfieri újabb álláspontja valójában nem új, beleillik a szabadság apostolának azon rendjébe, amely szerint a szabadság eszméje a szent, és nincs érzékenység, nincs korlát , amely az ő igazmondását megakadályozhatná. Korlátjaik azoknak vannak, akik ideológiai kényszerzubbonyaik miatt ennyi idő után sem tudják követni a lángész szárnyalását. Ő azzal vigasztalódott, hogy nem az ilyen emberek számára írta műveit: előtte Dante és a többi óriás szelleme lebegett; bátor volt és szabad. Nem volt mitől félnie. A félelem a zsarnoki lét örök magzatburka: ott van az már az önkényuralmi rend születésekor fizikailag és szellemileg is. Aki ennek a létnek a pókhálójába kerül, mind a félelem áldozata lesz, és a tudatlanságé, mert a zsarnok fő rémülete az, hogy hazugság-vára leomlik. Kiderül, hogy a királyon nincs ruha. Térben és időben oly messze van Alfieritől Nazim Hikmet. Hatásról, véleményem szerint, nem lehet beszélni. A függetlenség eposza a nyolcvanegy évvel ezelőtti törökországi eseményekről szól. Ennek a végét a nagy hasonlóság miatt idézem: Szívem ébred bánatára,/ mialatt szabadon és bátran rohantunk, / máris léptünk a csapdába. Igen, ez a csapda a legtöbb forradalom szívfájdító, fanyar leckéje. Ez a jelenség létezik. Ez a baj, és nem az a rossz, aki beszél róla. A nagy olasz alkotó Goethével egy évben, 1749-ben született, és két évvel hamarabb halt meg, mint Schiller. Rendkívül tudatos művész volt: ércnél maradandóbb emlékművet akart hátrahagyni szabadságvágyával a végtelent ostromolta, de a végességnek is a tudatos átélője volt. Időkorlátot szabott magának, küldetését negyvenötödik életévéig akarta teljesíteni. A szabadság nagy és örök tanúságtételét akarta adni azzal, ahogyan a zsarnokság ellen lázadt. Nálunk a korábbi nemzedékek kisebb figyelmet szenteltek neki, de ez nem az ő értékeit minősíti. A művelődésre (közművelődésre) is nagyon igaz Petőfi szőlőszem-hasonlata: újabb és újabb sugarak kellenek ahhoz, hogy a föld megérjen. Alfieri teljességvilágához Madarász Imre úgy jut el, hogy képes a roppant méretű életmű élményét is visszaadni. Maga is hangsúlyozza, hogy nem irodalomtudományi iskolákhoz kötődik; jóllehet az elődök gondolatait mérlegre teszi, de gyakran épp a rész szerinti igazságról derül ki, hogy az egész mérlegén hamisat mutat. Az ész túltengése árthat a megközelítésnek: az igaz vész el, ha nincs jelen a szív. Szív és elme és végtelen szabadság mindennél szentebb, mindennél fontosabb. Oly emberi küldetés, hogy még akkor is szép, ha az igazán csak a költészetben, csak a művészetben létezik. Bár Alfieri hite, meggyőződése szerint a szabadságnak ennél többnek kell lennie: megélt valósággá kell válnia. Az erény a szabadság szülötte, a bűn a zsarnokságé: ez az utóbbi mozgatja a háború tébolyát is! Mennyire időszerű a kétszázegy évvel ezelőtt meghalt vátesz! Madarász Imre könyvét áthatja az a gondolat, hogy ez az olasz költő, drámaíró mily nagyon sokat mond korunknak: nem neki a zsarnokölőnek van szüksége ránk, hanem minekünk őrá. Ez az olasz lángész a modern lélektan több felismerését megsejtette. Láthatta a nagy példát, az emberi szívet magasabb minőségbe felemelő forradalmat, majd az ikaruszi zuhanást is meg kellett látni, az eszmei ellentétét, a botcsinálta zsarnokocskák országlását, az önkényuralom ördögi fintorát, a torzat, az Itáliát kifosztó tetves had tündöklését. Fanyar lecke ez, de van megoldás, mert az ember képes elérni a magasabb minőséget, s ezt művészetté alakítva, sóvárogva kérdezheti az újabb nemzedékek gyermekei azt, hogy mi ebben a zűrzavarban, összevisszaságban mégis a szép. Erre ad nekünk választ Madarász Imre legújabb könyvével. Alfieri titkát megismerve, a XXI. század embere is felemelheti a fejét, még a pénz zsarnoksága sem szoríthatja le, nem nyomhatja azt a szürke porba, mert a létünk annál minőségileg több, és ember voltunk feltétele, igazi méltóságunk alapja az erkölcs és a szabadság. Az Alfieri-monográfia közepén találjuk a tragédiák bemutatását elemzését. Madarász Imre nagyon árnyaltan közelíti meg ezt a bonyolult, nagy művekből elénk táruló világot. Fölöttébb tanulságos az, ahogy több szemszögből villan elénk a színdarabok világa: látjuk azt a szándékot, amely Alfierit mozgatta alkotás közben; megismerjük azt a szenvedélyt, amely az eredeti elképzeléstől eltérítette a szerzőt, értesülünk magának a drámaírónak a véleményéről, ahogy megítélte a kész munkáját. Tudunk a közvetlen fogadtatásról, és arról a visszhangról is, amely jó két évszázad során kísérte a tragédiákat. Ez az utóbbi vizsgálódás is fölöttébb izgalmas. Jócskán lepheti meg az olvasót az a különös jelenség, amellyel a huszadik századi értékelések során találkozunk. A haladás, a tudomány fejlődése során azt várná az ember, hogy a kutatás alapelve az igazságnak a feltárása. Ehelyett gyakran szürkülést, hamis modellek gyártását találjuk. Nyilvánvaló az, hogy a tizenkilenc tragédia nem azonos fajsúlyú. Ezt maga Alfieri is nagyon jól tudta, de ebből a valójában egységes sorozatból kettőt nem lenne szabad úgy kiemelni, hogy ezek dicsérete arra is szolgáljon , hogy az így elhangzó fényes szavak a többi műre, a remekekre is csak árnyékot vethessenek. Madarász Imre szerint ez tarthatatlan állapot. Különösen Sapegno és néhány hasonló gondolkodású társa jár élen a tévesen ítélkezők csapatában. Bizonyos hírességek véleményét olvasva, az az ember érzése, mintha az illető irodalomtudósok elfelejtették volna azt, hogy a művészetet tudományos eszközeikkel kellene megközelíteniük. Ehelyett magát Alfierit vizsgálják olyan szempontból, hogy például mennyire volt reakciós . Milyen skatulyába fér bele. Így viszont szomorú és hamis kép alakul ki, mert a szabadság megszállott géniusza az ilyen kényszerzubbonyt nem tűri. Nem viseli el, hogy élete és művészete bizonyos ketrecben sínylődjön. Madarász Imre sorozatosan hívja fel a figyelmet ezekre a veszélyes és művészektől elidegenítő szellemi örvénylésekre. Nem akar Alfieri védőügyvédje lenni. A mű értése, titkainak a feltárása a legfontosabb a számára. Igen nagy érdeme, hogy ezt a munkáját oly magas szinten és az egész Alfieri-irodalomban oly egyedüli módom végezte el. A vélemények, bírálatok őserdejét látva, könnyen hihetné azt az ember, hogy oly bonyolult világ áll előttünk, amelyben leginkább csak eltévedni lehet. Madarász Imre tehetsége, rendkívüli tudása az a fény, amely áthatol ezen a sűrű erdőn. Így derül ki, hogy a különben nagy nevekhez fűződő, szélsőséges elemzések mélyén milyen szemlélet húzódik meg; mi az oka a gyakori téves megítéléseknek, elhallgatásoknak, furcsa és indokolatlan indulatoknak, esetleg az életmű teljességét megzavaró, túlzó dicséretnek. A tévedéseknek, hamis ítéleteknek olykor-olykor mélységes gyökereik vannak: egy-egy ideológia válik fontosabbá, és olyan eszköz lesz belőlük, amely a mű vagy a szerző ellen fordul. Az ilyen megközelítések, vádaskodások ellen rendkívül határozottan lép fel Madarász Imre, hiszen maga az ideológia az adott irodalmár hitkérdése, és azzal fölösleges a mű és az olvasó közé tolakodni. Az sem vezethet igazi teljességre, ha csupán egy bizonyos irodalomtudományi iskola, esztétikai szekértábor nézőpontja alapján derül ki, hogy az illető csoport elvei alapján hogyan kell látni Alfierit. A zsarnokölőt a maga teljességében csak a saját végtelen, szabad világában lehet igazán megismerni. Ezért minőségileg több Madarász Imre megközelítése, mint mindazoké, akik elméletek mankóin tébláboltak Alfieri életműve körül. Persze, félreértés ne essék, nem csak ilyen elődök vannak és voltak Asti híres szülötte körül. A korábbi helyes érvek, meglátások gazdag sorát is elénk tárja Madarász Imre. Ám mindezt eredeti, szabad látással teszi: így választja el a konkolyt, az ocsút a tiszta búzától. Könyve elképesztő gazdagságával nem fárasztja az olvasót. Mindez a szerző varázsa: élménnyé válik mindaz, amit ebben a könyvben olvas az ember. Alfieritől távol állt a melodráma. Épp ez a távolság hozta magával azt, hogy, eredeti, klasszicista elméletét megtagadva, új drámai műfajt akart létrehozni. Ábel című drámájáról Madarász Imre kimutatta, hogy nem tökéletes alkotás, de maga a szándék rendkívüli, hiszen az akkor divatos, nőies olasz operák helyett erőt, igazi férfias hősi világot akart a zenés színpadra is bevinni, és ezzel a szándékával egy hatalmas ívet indított el, olyan ívet, a jövőnek olyan fényét, amely már Giuseppe Verdit sejteti. Vajon véletlen-e, hogy Alfieri magyarországi felfedezése egy fiatalember nevéhez fűződik? Nem! Ennek így kellett lennie. A legmagasabb szintű agymosásnak a még zsenge századában valóban jó kifeszíteni a húrt: zsarnoki vagy szabad lét félelem, halál vagy erkölcs és élet? Ez itt a kérdés. A szabadság és a szabadosság olyan kapcsolatban van egymással, mint az angyali arc és a torz, ördögi esetleg majomvigyor. Alfieri ott áll a Jövő Kapujában, az emberiség nagy Reményhajnalán, és irodalmi kufárok kockát vetnek koturnuszára. Madarász Imre azt mondja nekik: Nem, uraim, az én hősöm ennél minőségileg több. Bizony több. Mégpedig azért, mert hideglelősség, álhisztéria nélkül kell látni a Misogallo (Franciagyűlölet) bölcsőjét is a vérbe, a halál tébolyába lökött szent szabadságot. Mily dőre dolog, hogy érzékenységükről híres, bűntudat nélküli népek nevét említeni sem lehet olykor, mert ez sérti őket. Ez a hazugsággal flörtölő elnéző viselkedés a jobb-e vagy az igazság, az emberiség igazi és szent kontinentális alapzata az a szabadság, amely az Első Brutus hite, küldetése volt. Az a lényeges, hogy ez a szabadság létezik-e egyáltalában. Ha nem létezik, akkor a szavakkal el lehet játszadozni, de az igazi, a közös szabadságot szolgáló rend helyett, a töredezett lét átkaként be kell érni álszabadsággal, amelynek igazi neve rabság és közös félelem. Ahhoz Alfierinek semmi köze sincs. A többi néma csend. Alfieri hazai megismerését azért tartom igen nagy jelentőségűnek, mert épp az ő különös végzete az, hogy a középkori, reneszánsz és barokk után épp az ő korában szakad meg az a folytonosság, amely minket oly szépen és békésen kapcsolt az olasz művelődéshez. Ez a tény egymagában olyan téveszmét sugall, amely alapján azt lehet hinni, hogy az olasz művészeti fejlődés megszakadt, és ebben a vonulatban a nagy olasz drámaíró úgy van (szinte negatív) középpontban, hogy nálunk hosszú ideig nem értékeinek, érdemeinek megfelelően volt jelen szinte művelődési fehérfoltként. Ennek az lett az eredménye, hogy egy időre a hajdani nagyok (például Dante és Petrarca) itáliai utóélete sem jutott el nálunk méltóképpen a köztudatba, és a későbbi korban feltündöklő nagy alkotók gyökereire, ihlető forrásaira sem derült igazán fény. Nem minden világirodalmi rangú alkotó hat egyformán, azonos arányban egy-egy nemzet irodalmára. Ebben meghatározott szerepe van az adott nép szellemi igényének, sorsának; jelentős az is, hogy az adott világirodalmi nagyság hogyan kötődik a kor uralkodó eszméihez. Ebből nyilvánvalóan következik az a tény, hogy maga a világirodalom nagyobb annál, mint amennyit abból egy-egy nép nemzeti irodalma magáévá tud tenni. Még szűkebb azoknak az alkotóknak a köre, akik ebből a világirodalmi kincsestárból egy-egy nemzeti irodalomban úgy vannak jelen, hogy az adott közösség belügyeivé válnak szinte: ott újabb alkotások mintái, ihlető forrásai lesznek akárcsak a művek egy részétől gyúlnak lángra a hazai alkotók az idegen, a kinti világ nagy lobogásától.

Ez a gyökéreresztés a világirodalmi lét erős és vitathatatlan alapja. Ám a szellemi hegycsúcsok méricskélése fölöttébb kockázatos dolog, és a megítélésnek az alapja ez a szűkített kör nem lehet, mert csonkítással, prizmatöréssel jár. Különösen akkor veszélyes ez a szemlélet, ha magát a szűkített kört tekinti az adott közösség összességében világirodalomnak. Ennek a teljességét csak akkor közelíthetjük meg, ha igyekszünk az összes világirodalmi nagyság szellemi kincseihez eljutni.

Alfieri nagyságában nem lehet meghatározó tényező az, hogy nálunk csak az utóbbi időben beszélhetünk igazi megismeréséről.

A hatásuk miatt jelenlévő nagy alkotók mellett mindig is igen fontos volt a még hozzánk el nem jutott szellemi értékek befogadása. Alfieri esetében ez azért is jelentős, mert neki dantei és petrarcai gyökerei is vannak, és így a nálunk már rég meghonosodott két szellemi nagyság olaszországi utóélete ezáltal is újabb színt, további árnyalatot kap. Lehet, hogy túl romantikusan hangzik megállapításom, de fontosnak tartom, mert igaz: a tudomány is akkor és csak akkor teljesíti küldetését, ha közelebb visz a Titkok Birodalmához. Alfieri esetében olyan szikráról, olyan lángról van szó, amely a szabadság, a szabad ember örök fáklyáját lobogtatja. Az öncsonkításos filozófiák köldöknéző hívei madzagra fűzték a világot, és saját kötöttségüket (eszme-láncukat madzagukat) tekintik a világ köldökének, ezért nem az igazság teljesség-fényében látják a mindenséget, hanem az agyvakítás , fortélyaival azonosulnak. Sapegno így mutathatott ki épp ellentétes értelmet, jelentést Alfieri szövegeiből olykor. Ez az az eset, amikor az eszme legyőzi a józan észt. Ám tótágast a világ sem állhat örökké. Más vonatkozásban már láthattuk, hogy Madarász Imre Alfieri teljességét úgy mutatja meg, hogy nem az iskolák edzőtáborainak a vértezetét ölti magára egyikét sem. Hisz a géniusz küldetésében. Munkája ezért hű ahhoz, akiről ír: nem egy lombik-elméletet akar igazolni, hanem a mi glóbuszunkon is meg akar mutatni egy olyan lángészt, aki láncszem Dante, Petrarca, Machiavelli, Tasso és Mazzini meg Garibaldi között. Magát az egykor megélt emberi nagyságot tárja elénk úgy, hogy a mi rabságkövületű lelkünknek is szárnyat ad. Szerény véleményem szerint munkájának ez a fő értéke: jöjjünk rá arra, ami a lángész legszentebb üzenete. Sokáig az utódok is tisztában voltak rendkívüli üzenetével. Majd az elmélet-vakok (gyártók) szövetségének a tagjai mormogva és dohogva szitát, rostát, pörölyt mondhatnám azt is, hogy kínzóeszközöket vettek elő, és úgy akarták megmutatni, hogy mi a jó és mi a rossz abban, ha valaki egy életen át a szabadság mámoros szeretője. Madarász Imre ezt az új inkvizítori leplet lerántja, mert tudja, hogy a fanyalgó megközelítésekre minden új nemzedék szabad lelkű emberi lénye azt válaszolja, hogy ha valami ennyire nem tökéletes, akkor tőle egy sort sem érdemes elolvasni: az új idők új emberei nem a fanyalgást, hanem a teljességet igénylik. Persze, hiba van, mert ember nincs napfogyatkozás nélkül, de a napot sem a fogyatkozásáért, hanem a fényért szeretjük. Ezért van szükségünk Vittorio Alfierire is, és ezt mutatja meg nekünk Madarász Imre ércnél maradandóbb könyvében. Az értékszemlélet repedezettsége, szétszakadása idején boldog tudni azt, hogy van teljesség. Mindez lehetséges, korunk bármilyen józan és fantáziátlan körülményeinek tényének az ellenére is. Nem a széttört egész újabb és még töredezettebb darabjában van az igazi nagyság, hanem az újra megtalált és átélt teljességben. Madarász Imre munkájában ezt a szépet, ezt a fönségest találjuk meg. Mindezt úgy éri el, hogy ő nem parányi kisbolygóról nézi az egészet, hanem a teljes olasz és magyar glóbuszról. Lényeglátásában van az új, az igazi és legmélyebb emberi értékek tiszteletében és feltárásában megmutatásában. Nagy sikerű munkájában, Az olasz irodalom történeté -ben is ez volt az alapelve. Az ő útja is többszörösen visszavezet Dantéhoz. A költők legmagasabbja ma is így szól hozzánk:

 Vegyétek észbe, mi bennünk a lényeg:
nem éltek-e éppúgy, miként az állat,
ha nincs tudás, és nincsenek erények!

Ez a tudás és erény ivódott bele az olasz nép tudatába. Ez hatotta át Alfieri küldetéses világát is, és erre világít rá Madarász Imre alapos és szép munkájában. Marco Polo, Kolumbusz és Amerigo Vespucci nem gyarmatosított, csak új Odüsszeuszként mentek világot látni, emberek csodáit. Egyetlen nép sem áll azonos egyedekből. Firenzei rablókat és egyéb sötét bűnösöket jócskán talál Dante a pokolban, de a végeredmény tűnődésre serkenti az embert, ha arra gondol, hogy hol van jelen nagyobb erővel a tudás és az erény, és honnan árad tovább a fegyverek tébolyult uralma. Minél inkább a tudatunkba vésődik Alfierinek és a hozzá hasonló nagyoknak az üzenete, annál jobban érezzük, hogy nem magány-szigeten élünk, költőink, nagy művészeink lélekszárnyalása nem a Semmi Éjszakában ér véget: a szabadságért elmondott fohásznak mindig van értelme örökkön-örökké. Emeljük fel szívünket újra és újra, ha a szív legszentebb szózatait halljuk! Nagy elődeink közül sokan nem ismerték Alfierit, de lelki rokonai mibennünk találkozzanak ővele! Hozzá áll közel az, akinek börtönéből szabadult sas-lelke, ha a rónák végtelenjét látta, vagy aki így szólott:

 Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.

Lelki rokona az a költőnk is, aki ezt üzeni: …a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

Idekívánkozik újra Goethe szép gondolata, mely szerint szabadság nem jár csak azoknak, akiknek naponta kell megküzdeniük érte. Mindez Alfieri életművéből is kiderül. Madarász Imre monográfiája egyértelműen hirdeti, hogy a nagy olasz lángész kortársunk is. Jövőnk égboltjára írta fel örök üzenetét: szabadság és zsarnokság erény és bűn, ma is igaz, figyelmeztető, szigorú képlet. A pénz fetisizálása egyértelműen mutatja azt a veszélyt, amely magyarul nem más, mint a zsarnokság kontinentális alapzata. Roppanjunk össze emiatt? Maga a lírikus Alfieri sóhajtott fel, hogy nem az ész, hanem az erő irányítja a világot. Ám ő sem roppant össze, hanem küzdött tovább, mert jól tudta, hogy a newtoni erő-ellenerő tétel a szellem területén is igaz: minden ártó erővel szemben fel kell lépnie egy nagyobb ellenerőnek. Ez az igazi emberi haladás feltétele. Így mehet …a könyvek által a világ elébb . Ezt a nemes célt szolgálja Madarász Imre legújabb gyönyörű könyve is.

(Hungarovox Kiadó)

Megjelent: Polísz, 2005., 77. szám

Magyar Irodalmi Lap