Kele Robi, (aki voltaképpen Klein Robi lenne, ha apja nem magyarosította volna meg nevét még annak idején), érdekes módon, levente is volt süvölvény korában, sőt a zsidóüldözés rövid, de roppant nehéz idejét is megúszta, mert úgynevezett árja-párja anyától származott, ami persze nem azt jelenti, hogy egy pillanatra is nagyon magyarnak tartaná magát. Lelke mélyén engemet például nem nagyon szívlelt soha. Folyton fajmagyarnak becézett, méghozzá „fekete szájpadlással”, már ahogy a pulik fajtisztaságát szokás bizonyítani, ámbár tévesen.

Az emigráció mindenféle emberrel összetalálkoztat, új barátságok szövődnek… És idegenben mindenki idegen: más szokások, más felfogás, és egyáltalán, minden más és minden furcsa az újonnan érkezettnek.

Svédország meg igazán furcsabogár, ugyanis noha európai ország kellene legyen, már a letelepedés első napjaiban rájön az ember, hogy Skandinávia sohasem volt és sohasem lesz Európa semmilyen tekintetben. Önmagukkal rokonok a skandinávok. A magyarnak is és a magyarosított magyarnak is szemet szúrt mindjárt, hogy mindenki ócskán és slamposan öltözik ott. Nadrág és pulóver, nadrág és pulóver… Meg facipő. Míg nálunk egy jól szabott öltöny láttán néha a férfiak is megfordultak. Úgy harminc évvel ezelőtt. Itt meg a nők is nagyon értenek ahhoz, hogy miként kell rongybabának öltözni a szó toprongybaba értelmében És a viselkedés!… Az örökös sörmámor, a vodka…, a nyílt homoszexualitás, az utcasarkokon őgyelgő, vagy tántorgó, céltalannak látszó ifjúság… hogy a kábítószereket ne is említsük.

„Volt valami a levente mozgalomban” – sóhajtott fel egyszer Kele Robi. „Pedig gyűlöltem, mint a bűnt. De szentigaz, hogy embert csinált a fiúkból” – mondta.

Nem én mondtam.

Szerencsére. Engem a fél világ mocskolt volna le ilyen kijelentésért a sárga fasiszta földig. Különösen, hogy „fajmagyar” vagyok.

Ámbár ami a fekete szájpadlást illeti, annak még utána kell nézzek… 

Magyar Irodalmi Lap