Hogyan mondja el, hogy VALAKI meghalt? Igen, hogyan mondja el az expresszvonat tágas büféjében valakinek?

Például annak a svájci dialektussal beszélő nőnek, aki a vonatablaknál áll, cigarettázik, igen, hogyan kezdjen bele, hogy a nagyapja már a háború óta rejtegette a pisztolyt. Tudja, a ház mögötti épületben, a boroshordóban tartotta, és csupán egyetlen tölténye volt a Mauserhez, így mondta a rendőrség, igen, hogyan fogjon hozzá ennyi év után, hogyan magyarázza meg, hogy MOST és ITT a nagyapjáról szeretne beszélni, érti? Ebben a gyönyörű expresszvonatban szeretne mesélni a nagyapjáról, aki egy délután kiment az ólba, reszkető kézzel elővette az öreg Mausert, biztosan olajozta!!!, igen, KELETEN is tisztán tartják a fegyvert, aztán a homlokához emelte, majd…

De hogyan fogjon hozzá, ha mégsem a fiatal svájci nőt választja, hanem azt a testes, szőke urat, aki menedzser lehet, és állandóan a karórájára néz, miközben a lazacos szendvicset eszi, igen, hogyan kezdje el ENNEK AZ EMBERNEK mondani, ennek az embernek, hogy a nagyapja soha nem járt Svájcban. Nem látta sem a Bodeni tavat a szép vitorlásokkal, sem az Alpokat, svájci csokoládét sem evett, és soha nem rejtett el pénzt valamelyik hallgatag bankban. De a nagyapját az sem érdekelte, hogy Sztálinnak milyen napra esett a születésnapja, neve napja, igen, a nagyapja nem utazott nyugatra soha, érti, az én nagyapám soha nem járt itt, míg én itt vagyok a sötét hajammal, az érzékenységemmel, igen, egy keleti ember érzelgősködik Önöknél, az önök szép és tiszta országában.

De ez most nem fontos, most a nagyapáról akar mesélni, de hogyan is fogjon bele a mesébe, mely csak egy öregemberről szól, aki évtizedeken át rejtegette azt a Mausert a boroshordóban ott-ott…, keleten, egy alföldi város szélén rejtegette, ez volt titka, a titok méltóságot ad még keleten is, igen, most oda kellene menni a szőke úrhoz, és azt kellene mondania: Uram, mi nem törődünk ennyire az idővel. Mi éjjelente az időt nyugtalan szívünkre tesszük, olykor lódítunk is, sokat iszunk, és…, de a nagyapám soha nem ivott, nem szerette az alkoholt, uram, persze, hogy harcolt a világháborúban a németek oldalán, a légvédelemnél volt, pisztolyt is akkor szerezte, nos?

Így kellene elkezdenie, miközben bort iszik, nézi a svájci tájat a tágas büfé kocsi ablakából, de talán nem érdekelné az urat az ő keleti nagyapja, aki fejbe lőtte magát egy délutánon. A Herr csak udvariasan mosolyogna, karórájára pillantana, és ő hirtelen előrántaná a nagyapja zsebóráját, mely persze nem arany, mint az úré, de hűségesen szolgál, igen, a nagyapa halála óta pontosan mutatja az időt, mely oly lényegtelen, Uram, ez a zsebóra nem arany, csak nikkelezett, de az időt mutatja, emléktárgy, emlékeztet nagyapára, aki… Tudom-tudom, megint ismétlem önmagam, ez is keleti szokás, ez az örökös ismétlése a dolgoknak, ez nem vezet sehová. Uram, az én nagyapám legyeket csapkodott az udvaron. Nem, ez biztosan nem érdekelné a szőke urat, a légy piszkos állat, nem ide való.
A légycsapkodás történetét inkább az arab kinézetű pincérnek kellene elmondani, aki biztosan Tunéziából vagy Algériából jött, és pontosan tudja, milyen is a légyfelhő a kert, a zajos, zsúfolt, koszos város fölött. De miért beszéljen erről egy olyan emberrel, aki érti, hogy miről beszél, abban nincsen semmi, nos, a szőke Herrnek viszont arról mesélhetne, hogy a nagyapja vadászott, éjjel vágott neki, és csak napokkal később tért vissza vállán fácánokkal, nyulakkal, olykor őzet is lőtt a nagyapa, ez persze tilos volt, igen, keleten is védik a vadat, Uram, a rengetegben (Ez lefordíthatatlan, uram! Ez a mi szavunk!) kóborolt vállán a nagyapja belga puskával. Ez a fegyver volt a mindene, az a hosszú, belga puska, és Ön biztosan megérti, hogy nem ezzel vetet véget életének…, igen, a vadászat biztosan érdekelné a szőke urat…

Az viszont már biztosan kevésbé érdekelné, hogy voltak idők, amikor egy olyan embernek, mint a nagyapának, csak a vadászat, a puszta, az ODAKINT maradt, mert még abban a kis városkában is színt kellett ám vallani egy emelvény előtt, és a nagyapám soha nem vett részt semmiben. Még szavazni sem járt, de ezt maga nem érti, hogy mit is jelentett ez a tett egy kisvárosban, ott  keleten, melytől Önök még mindig úgy félnek…

Nos, hogyan is kezdjen végre bele, hogy VALAKI főbe lőtte magát. És ez MOST és ITT megint eszébe jutott, de hogy a nagyapja katona volt, nos, ezt nem mondhatná el annak a fiatal lánynak, aki belépett a büfé kocsiba, kávét, kólát kért az arab pincértől, leült az egyik asztalhoz és elővett egy könyvet.
Nem, a katonaságról, a háborúról nem beszélhet, a lány biztosan nem akarná hallani, hogy a nagyapja ukrán hadifoglyokat szerzett, hogy azok dolgozzák meg a földjét, míg Oroszországban harcol. Tudom, ez aljasság, de értse meg, a nagyapám parasztember volt, igaz, dolgozni nem nagyon szeretett, de annyi esze volt, hogy tudta: A FÖLDET MŰVELNI KELL!, és az ukránok szerették a nagymamát, este gyakran énekeltek az ólban. Igen, aztán egy éjjel megjöttek a szovjetek. NA, KIK VAGYTOK?, kérdezte a parancsnok, a három ukrán férfi meg futni kezdett a szántóföldek felé, persze, agyonlőtték őket, miért, maga mire gondolt?, és azt sem mesélhetné el a lánynak, hogy a nagyapa gyalog jött haza az orosz frontról, és az országút szélén fekvő, felfúvódott halottakról, a döglötten nevető lovakról, a felszabdalt tehenekről, a bűzről, az üres vegyesboltról sem mesélhetne. Hiszen nem élte át. Igaz, ő is átélt valamit, de ez nem fontos; egy gazdag országban mindig sokat hallani a szegénységről.
Egy gazdag országban a szegénységről szóló történetek egyformák, de ez sem fontos, most egy öregemberről szeretne mesélni, arról, hogy a nagyapját nem érdekelte semmi, tudja keleten, a társadalmat életben tartó börtönnek tekintik, mondhatná okosan, de ez biztosan nem érdekelné lányt, aki csak issza a kávét és olvas…, a büfékocsiablakon túl pedig már a német táj.

De akkor, hogyan kezdje el mondani, hogy VALAKI meghalt, és aztán jött a rendőrség, és a rendőrtiszt kiabált a nagymamával az udvaron, a pisztoly miatt börtönbe kerülhet a drágalátos férje, ordította, amikor kilépett az ólból kezében az öreg Mauserrel, de a nagymama akkor sem sírt… Nem, a nagymama soha nem sírt. VALAKINEK pedig olyan jó volna mesélnie a nagyapjáról. A vonat halad, a bor jó, a táj szép, idő bőven van a következő állomásig, igen, egy suhanó vonatban jókat lehet beszélgetni, erről-arról, ki hol járt már a világban?, ki honnan jött?, nos, de kit szólítson meg, kihez mehet oda a szomorú történettel, az ő TÖRTÉNETÉVEL, mely arról szól csupán, hogy több mint tíz éve fejbe lőtte magát egy öregember. A nagyapja, igen, ezzel a történettel nehéz megszólítani egy nőt, aki a tájat bámulja, egy szőke férfit, aki lazacos szendvicset eszik, egy fiatal lányt, aki könyvet olvas, egy arab pincért, aki mérhetetlen lassúsággal tesz-vesz a fényes pultja mögött, igen, nehéz megtalálni az igazi embert a történethez, mely csupán arról szól, hogy ő most itt van ebben a szép vonatban, és nagyapja több mint tíz éve lőtte le magát az ólban. Éppen abban az ólban, amelyben esténként az ukrán foglyok énekelték bánatos dalaikat, nehéz erről beszélni, nem vonatba való téma, és ITT és MOST nagyon alkalmatlan az is, hogy öt éve az egyik ukrán hadifogolynak unokája levelet írt, meglátogatta a nagymamát, nagyon kövér nő volt, mesélte a nagymama, napokig itt lakott, evett, cigarettázott, állandóan bevásárolt. Biztosan szegény nő volt, mondta ő, az unoka ekkor, a nagymama erre csak bólintott, persze-persze, de mi sem vagyunk gazdagok, mondta, aztán kiment az udvarra, igen, hogyan mondja el ebben a szép, tiszta vonatban, útban Zürich felé, hogy senki sem tudja és senki sem érti: miért lőtte fejbe magát a nagyapja a sötét, dohos ólban. Egy város szélén, ott keleten, a PUSZTA mellett akkor, amikor már jobb idők jártak. Amikor már békén hagyták, és a vegyesboltban is volt kenyér… Hogyan mondja el még azt, hogy nagyapja még évekig élt utána: csak ült a ház előtt, csapkodta a legyeket, de őt már nem emelte fel úgy mint régen, vadászni sem járt, a jó belga puskát is elvették, beszélni sem tudott már a nagyapa, csupán mosolyogni, hunyorogni, legyet csapkodni, a nagymama pedig ápolta, etette, akár a gyereket. És minden vasárnap délben megkérdezte tőle, miért akartál elmenni?
De a nagyapa nem tudott beszélni, így hát hogyan beszéljen MOST Ő arról az érzésről, hogy amikor a konyhaablakból a nagymamát figyelte, csak nézte-nézte ahogyan görnyedten, egyedül etette a kurrogó galambokat, igen, hogyan is beszéljen ITT arról, miközben suhan a vonat Frankfurt felé, hogy akkor csak állt abban a konyhában, és nagyon hiányzott, és most is egyre inkább hiányzik a nagyapja.

Magyar Irodalmi Lap