Megkésett őszi képeslap Csopakról

belépés, regisztráció, Vers

  

Horváth Lászlónak, az Antos utcába

Csak a nappal volt a menhelyünk.

Szívünket, ezt a lejáratott szimbólumot,

odakint hagytuk a világban, legyen elhagyott

hangyavár, vagy tenyésszen benne gyermekkéztôl

kiirtott harckocsik szomorúsága.

Csak a nappal volt a menhelyünk.

A tárt tenyerükben aranyrögöt latoló

mandulafák, s az olajfa törzsét körülkaptató

harkályirgalom, a tó, ahogy kéken-híg

szelídséggel kikél ráncaiból, a szôlôfürtök

meztelen csapágygolyói, amint összetapadnak

a kohézió gyönyörében, és szinte hallani,

a fényben görkorcsolyázik a méz,

s a hordók öble sokatmondón üres, mint a teremtés:

színültig édes várakozás, a dongák közt

már tisztaság robotol, a kénfüst üdvözítô pokolkodás,

és átellenben az Apátság ikertornya,

mint ujjongva égbedöfött két ujj gyôzelmi V-je

– dacosan mutat szarvat a romlásnak.

Csak a nappal volt a menhelyünk.

Koponyatetôkig irreális ôszben,

ahol nem gyermekkori angyalhajat, de acélhálót

sarjaszt a pók, hogy csapdába ejtse és elsorvassza,

mi bennünk nem a földnek szánatott,

s mintha az univerzum zihálna kitartón

fülünkbe, ôrjítôn zizeg köröttünk a háló,

atomok surrognak, horzsolják egymást fûben,

fémben, lángban, légben, voltban, vanban, s a pók

drabális potroha monoton zakatol, víziók sora

tekereg belôle sziszegô celluloid szalagon:

egy csiga kondenzcsíkja alatt én, ormótlan

griffmadár, jövômet súrolva szárnykodok, valami

képzelet-elôtti mesébe vissza, halott kisfiam

az egyik vállamon, emlô helyett trombitát

szopikál, végítélet tölcséres virágát, szól

a tratata, s mire az álomból általúszva

idáig ér, már nosztalgikus géppuska-megnyilatkozás:

halott édesapám a másikon, szemébôl aranygombok

potyognak, pi-pi-pi, anyám hívja ôket,

bánata fölnevelendô naposcsibéit.

Az éjszaka lucskos akváriumában, ahol minden

buborék a rettenet kalapja, egymásba visszaûzve

édentelen reszketünk, vagy az üvegfalat

kaparva hallgatjuk, ahogy odakint sörétté

csomósodik a vadkacsa-szabadság –

Csak a nappal volt a menhelyünk.

A fecskék azóta elvitték magukkal a hajnal irgalmát.

Apa meghalt. A nappalok tartósan kopárak,

mint a hullakamrákban haszonállatként hizlalt jég.

Magyar Irodalmi Lap


Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák