Kosztolányi Dezsőről

Az emberek beszélnek:

. . . . . . . . . . . .

Mint őrültek, tébolydák udvarába,

látják az illót, ami semmivé lett,

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

Csak én vigyázok réveteg szemekkel,

amíg e tarka zsibvásárt csodálom,

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

mi ez az álom?

Kosztolányinak álomtudata volt; amikor írt, legalábbis. Ahogy az álom tükrözi a létet: a megjelenítő szimbólumokban, az irracionális rettegésben, az üröm nélküli gyönyörűségben; de mindig csak a részleteket, mindig szakadozottan! Az éles képek között sötétség. Az élmény töredezett. Az ébredő elme kapkod: ezt-azt mámorosan lejegyez, s bár sem a jelenést megfejteni, sem a rejtélyt föloldani, sem a gyönyörűséget átmenteni nem tudja – de elveszni se hagyja, rögzíti konokul, gyorsan továbbkiáltja, olykor önnön kérdőjeleivel megcifrázva. Nem hazudta magát prófétának, ha egyszer nem volt az. Nem szeretett „felelgetni”, ha egyszer ereje a „titok”-ban rejlett. Héroszként sem tetszelgett. „Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is” – Esti Kornéllal mondogatja. Talán megpróbálhatta volna; de akkor már az egy másik költő, másik próba, másfajta út. Az övé ez: az útközben figyelmes állapota. Az előzményétől és folytatásától megfosztott „egyszeri élet” groteszkbe hajló krónikája. A színes tinták világa. Biztos érzékkel meghökkentőre színezett fekete vonalú ábra: ez az életműve, amiben most turkálunk, boldog-boldogtalanok.

Legrangosabb ellenfele, A vad kovács, úgy hírlik, legyőzte. Pedig ő maga hívta, sőt kihívta rettenetesen:

A vad kovács, a szenvedés

sötét pöröllyel döngöl engem

. . . . . . . . . . . . . . .

Verj, vad kovács . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . .

kemény, fájdalmas műremekké.

Túl mohón, túl érvényesen szólongatta: jött hát, rájött a szenvedés jóhiszeműen – s üllőjén szegény Kosztolányi lelkét cafatokra verte. A szenvedéshez nem volt neki emberi tehetsége – a verseibe szorult maradék energiája. A morfium lebegése ez; a morfiumé, amely talán épp hogy nem ködösít, azt a valami más-t talán csak töményen megmutatja:

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

. . . . . . . . . . . . . . .

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

A szuggesztív kérdés bármely lagymatag válasznál erősebb. De mi kinek higgyünk? A haldoklónak vagy az öt évvel korábbi alig érintettnek?

Üres az égbolt, és a szivemre

rácsaptam én rég, szürke csokorként,

a nihilizmust.

Melyik a póz? S mi ez itt akkor a végén: zuhanás a kábulatba vagy ébredés a kábulatból, éppen?

mégiscsak egy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.

A „mégiscsak” az, ami meggyőz. Nem cáfolja, csak kijavítja az előzőt. A „szürke csokrot”, a nihilizmust, amit úgyis kívül viselt (dühből, dacból, védekezésből, a szívére csapva), halálközelben leveti. Igaz, semmilyen „bejegyzett” társaságnak jelvényét nem tűzi a helyére.

Legyőzte hát a szenvedés?

A vinnyogás időleges. A jajongás magánhasználatú. Az ének az örök. A fohász az üzenet. Hiszen végső soron tudta, egész írói életében tudta, milyen nélkülözhetetlen princípiuma az alkotásnak a szenvedés; az a képesség, hogy merjünk szenvedni, ha a szél az okot meghozza – esetleg még meg is keressük a korbácsos vizeket, az egyéni szélcsendből kievezve… Más dolog azonban tudni, és más dolog teljességében megélni. Nérót is a szenvedés hiánya, a mindent benyelő unalom, a halál misztériumát, a pusztulást pusztán „valami varázslat”-tal támadó-hessegető dilettáns magatartás sodorja szörnyetegségbe. A krízis mindig rányitja az ember szemét a lényegesre. De az ember feledékeny. Ha a krízis elmúlik, a látószög ismét összeszűkül. A tekintélyes apa, kislánya gyógyulása után „visszakapta az életét. De a világot megint elvesztette” (Ilonka). A szemetes pedig megszereti – fájdalmában szereti meg – a mocsok, a sötétség, az enyészet lenti birodalmát. A szolidaritás egy fajtája ez – halott kisfiával.

Kosztolányi a fizikai betegség ellen gyakran lázadozik. Játszik a témával, az egészség oldalán briliánsan játszadozik. Szegény kis beteg-e csöppet sem szánandó. Önzésében fölfalja az egész családot. Az Appendicitis emberkéjének, akivel soha nem történik semmi, a műtét egész életét meghatározza. A Pletyka szerint: az áldozatosan ápolt férj első útja egy másik nőhöz vezet, aki nem látta őt esetten, izzadtan, kiszolgáltatottan. Esti Kornélnak is fontosabbak új versének sorai, a saját fikciója, mint a barátja beszámolója fiacskája valódi betegségéről. A szerencsétlenség – sorozatban! – elriaszt. Megutáljuk azt, akin lehetetlen segíteni (A sorsüldözött özvegy). Esti Kornél a bolond lányt se szánja a vonaton; sokkal inkább az anyját, a még virulót, egészségeset. Kosztolányi novellisztikájában nem nagyon érdemes betegnek lenni; a tragikus hős a környezet. Kosztolányinak – végkínlódásában – talán vezeklésül kellett utánoznia egy Kosztolányi-figurát. Tudomásunk arról, hogy mi történt vele, mi történt benne legvégül, csak a lehetséges közléshatárig van.

Úgy halt-e meg, Bekötött szemmel…? S ha a szenvedést nem, de legalább a kétségbeesést legyűrte?

Úgy jöttem én is e furcsa világra,

bekötött szemmel,

s úgy megyek el innen,

bekötött szemmel,

nem tudva honnan, nem tudva hová.

Csak téptem a kendőt síró szememről,

örökre csak téptem. De a végső percben,

ha leszek s nem-leszek, ugye, majd föloldod,

Isten?

Kendő alól, néhol tündökletesen fölfoszló kendő alól nézett.

Mert valóban nagyszerűen látta a részeket.

…idegen és őrült az egész,

de nyájas és rokon velem a rész.

Mert a változékony mindennél jobban izgatta.

…megvesztem azért, mi elveszendő,

imádtam én a legtöbbet, mi széthull,

s romlandóbb, mint a málna vagy a hal.

(Nem hiszem, hogy ez dicsekvés. Beismerés.)

Mert nem ismert bizonyosságokat.

…aki halandó, folyton botlik az,

számomra csak a kétes a vigasz.

Mert eltévedt.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Mert félt.

…és nem látlak, én Alkotóm! Teremtőm!

Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?

És persze, tehetetlen is volt, mint mindannyian. De amit tudott, a gyötrelemben is artikuláltan kiáltotta széjjel. Mint a rabszolganő, Paulina.

Az igazság az utcán ment és ordított.

Mi pedig meghallottuk a szavát. Róla

gondolkozunk. Az igazságról. Ez is valami.

Magyar Irodalmi Lap