Folytatás…
 

A demokrácia, mint
a klikkuralom antitézise

A Bibó-felejtés jelentőségének a felmé­réséhez nézzük meg mindenek előtt az ő definícióját:

“Demokrácia a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni és ha kell, el tudja kergetni. A népnek tuda­tában kell lennie annak, hogy a vezetők hatalma az ő bele­ egyezésén nyugszik. Ahhoz, hogy ezt a tu­datot megszerezze, először harc kell, és csak utána játékszabály.”26

A huszadik század magyar történel­mében négy olyan sorsforduló zajlott le, amelyben a kialakult és stabilizálódott ha­ ta­ lom összeomlott: 1918, 1944, 1956 és 1989.27 A nyolcvanas évek végének a helyzete 1956-tal semmiképpen sem, de a má­sik két eseménnyel összehasonlítható. Mindhárom alkalommal úgy bukott meg a fennálló hatalmi apparátus, hogy abban a külső körülmények játszottak meghatá­rozó szerepet, és nem a nép saját erőfe­szí­ tése. Nem élhettük át tehát a demokráciának azt az elemi fundamentumát, erőnk meg­ ta­pasz­talását, amiről Bibó beszélt. A hely­zet ennek dacára jóval kedvezőbbnek ígérke­zett a nyolcvanas évek végén, hiszen a változás mögött nem állt olyan rettentő külső fenyegetés, mint ’18-ban vagy ’44-ben. Viszont hiányzott az a forradalmi helyzet is, ami ’56-ban a kommunista erőszakrendszer összeomlása nyomán napok alatt meg­ teremtette a nép bele­ egyezésén nyugvó demokratikus hatalmat. Az úgynevezett “ki­ egyezéses rendszervál­ tásra” ilyen társa­ dal­ mi-politikai helyzetben került sor. Erre mondta nem alaptalanul a Bibót cseppet sem kedvelő Antall József vele mégis egyet­értőleg azt, hogy “tetszet­tek volna forradalmat csinálni.” Mivelhogy enélkül, ahogyan már Bibó is megfogalmazta, nem maradt más kezdet, mint a “játékszabály”.

Mindazonáltal vegyük figyelembe azt, hogy a régi hatalmi apparátus egy röpke pillanatra valóban összeomlott. A helyzet így a szó közvetlen értelmében anarchi­ kussá változott, és a rendszerváltó önjelölt politikai elit, amely mint láttuk, a legsürgősebb feladatának azt tartotta, hogy önmagát bebetonozza a hatalomba, nem látott más lehetőséget, mint az érdemi vezetést visszaadni a begyakorlott régi apparátusnak: az államigazgatást, a közvagyonnal való gazdálkodást, a média­ irányítást. Mindezt abban a reményben, hogy a parlamenti hatalom birtokában politikailag majd irányítani lehet őket.

Ebből természetesen az következett, hogy 1990 nem 1945-re, és főleg nem 1956-ra, hanem 1920-ra hasonlított leg­inkább, vagyis a megbukott addigi ural­kodó osztálynak a hatalomba való visszatérésére. Ez az, amit az Antall József által ironikusan “Petur bánoknak” nevezett rend­ szerkritikusok “paktumpolitikaként” bélyegeztek meg, de tévesen. Nem paktum volt ez, hanem Bibó-felejtés.

A helyzet pedig az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb induló helyzet dacára ros­szabbá vált, mint 1920 után, amikor is 4-5 év alatt mégis sikerült konszolidálni és új fejlődési pályára állítani az országot. Akkor ugyanis lehetett hivatkozni egy bizonyos kontinuitásra. A régi-új uraknak nem kellett megtagadni a múltjukat, a nem­zeti katasztrófát illetően részben joggal hivat­kozhattak történelmi balszerencsére és igazságtalanságra, amivel jócskán elfedhették a saját felelősségüket. Bethlen István konszolidációja, vitathatatlan személyes ügyessége mellett, azért lehetett olyan sike­res, mert volt mire támaszkodnia. A rend­szer távolról sem volt demokratikus, viszont a stabilitása érdekében gazdaságilag is, politikailag is össze tudta békíteni a hatalommal a meghatározó fontosságú rétegeket, és a nép kezelési módjára is kialakított egy nem teljességgel vissza­ ta­ szító, noha teljességgel antidemokratikus szisztémát.

Az 1989-es összeomlás után konszo­lidálódó rendszer hasonlóképpen emelt ki egy uralkodó réteget, és fojtotta el az ura­ lom érdekében a társadalom aktivitását.
A helyzet mégis egészen más lett, hiszen nem hivatkozhat semmiféle kontinuitásra. (A hajdani “gulyás-kommunizmusra”, vagy­is a tömegeknek addig még sosem tapasztalt jólétére ugyan hivatkozhatna, de hát ennek éppen ő vetett véget, jobb ezért nem emlegetni.) A kapitalizmusnak nemrégen még esküdt ellenségei váltak egyik percről a másikra a legelszántabb híveivé.28 Az átalakulás egyik hőse, Kovács László pártelnök mondta azt első királyunkról, hogy “István király példája arra tanít minket, hogy a haladás érdekében az em­bernek időnként meg kell változtatni a meggyőződését.” Szerintem ugyan ilyesmit inkább Sztálin szokott volt mondani, ámde történelmileg mégis páratlanul sikeresnek bizonyult anélkül, hogy a hatalomátmentésen kívül bármi más hozadéka lett volna az országra nézve.

A most kialakult rendszernek éppen az az Achilles-sarka, hogy a legitimációjához valóban el kellene felejteni az egész múltunkat, jót és rosszat is. A kommunista rendszert, aminek a szociális eredményei éppúgy a mai urakon volnának számon kérhetőek, mint a végső gazdasági csődje. Az ’56-os forradalmat, amit Európa, ahová most állítólag tartozunk, ünnepel,29 őket viszont éppen hogy megdöntötte, és csak a ma közellenségnek számító és egyéb­ ként is megszűnt Szovjetunió mentette meg a hatalmukat. A kelet-európai hajdani antikommunista szolidaritást csehekkel, lengyelekkel, szovjet disszidensekkel30.
A Horthy-rendszert, amelyet kapitalista lé­ vén, még szidni sincs honnan. (Az egyenlőtlenségei is kisebbek voltak mellesleg.)
A demokratikus munkásmozgalmat, ami­ ről a társadalom önszerveződése juthat az eszünkbe. (Meg az, hogy éppen a kommunisták számolták fel.) A negyvenes évek­nek a lefejezett demokratikus kísérletét.
A történelmi Magyarországot. A kisebbségbe szorult magyarokat. A nyugati emig­rációnkat. Felejtsük el a ’80-as évek ellenzéki reformmozgalmait és tömegmegmozdulásait is.

Mindenek előtt pedig a kialakult helyzet urainak a számára a legveszedelmesebbet, a Harmadik Utat.

Bibó és a Harmadik Út

A Harmadik Út ideológiáját minálunk a népi mozgalom teremtette meg.31 Ebbe a szóba sokfélét lehet beleérteni, mégis mindenki érzi az egésznek a koherenciáját, és éppen ez adja az erejét is. Bibó István nehezen vitatható értelmezésében a fogalom lényege a kényszerűségnek beállított hibás alternatívák elkerülése. Ezek végig kísérték az egész magyar XX. századot, néha, mint politikai tömbök közti választás, néha, mint társadalmi berendezkedés, néha, mint gazdasági politika. Ilyen volt a két háború közötti rendszer “Horthy vagy Kun Béla” alternatívája32, amelynek a je­gyében például diszkreditálni lehetett a föld­ reformot, de amiből mégis egy harmadik lehetőség valósulhatott meg: Szálasi. Ilyen volt az “aki nem kommunista, az fasiszta” problémafelvetés, amelyben a legcsekélyebb érdemi kritikát azonnal össze­ esküvéssé lehetett minősíteni. A legújabb efféle pedig a diktatórikusan szabályozott állami gazdaság, vagy pedig teljességgel szabályozatlan rablókapitalizmus, amit még piacgazdaságnak sem mondhatunk, hiszen szabályai a piacnak is vannak. Erre mondogatják nekünk megint már jó másfél évtizede, hogy “nincs harmadik út”, és ezért “ezt a békát le kell nyelni”33. Tanul­ságos viszont végigkísérnünk, hogyan jutottunk el a “békanyelés” állapotába, ami szorosan kapcsolódik a Bibó-felejtéshez.

A népi mozgalom, ahová Bibó szellemileg tartozott, a “reakció vagy felkelés” dilemmáját egy olyan reformpolitikával kívánta kikerülni, aminek az alapja egy át­ fogó demokratikus átalakulás. A reakciós Horthy-rendszer ugyanis mozdíthatatlan volt, számos társadalmi és gazdasági nya­valyával megverve, viszont a “felkelés” Magyarország ingatag külpolitikai helyzetében csak katasztrófát hozhatott volna, éppen ezért csupán a szélsőjobb játszott ezzel a gondolattal hatalmi pozíciók szer­ zése céljából. A “népi értelmiségiek” prog­ramjának a lényege ezért joggal hasonlít­ ható Széchenyi Istvánéhoz: a polgári viszonyok és a polgári tudat megteremtése, amiből azután szinte már magától fog kinőni a társadalmi reform, az érdemi demokrácia. A vita legfeljebb azon volt, hogy e folyamatnak a magja gazdasági, vagy kulturális legyen-e inkább. A Horthy-rendszer minden társadalmi alkotóeleme vi­szont harcba szállt ellene,34 rossz idők jártak rá, és végeredményben csak egy történelmi katasztrófa, a háborúvesztés nyitotta meg előtte az utat. Vagyis “a nép megláthatta ugyan volt urainak a gyengeségét, de ebben nem a maga erejét tapasztalta meg, hanem rajta kívül álló elemi erőkét.”35

A lehetőségnek, ami így létre jött, Bibó szerint három fő összetevője a nagybirtok megszűnése, a vármegye eljelentéktelenedése és az “urak futása”.36 Ez tehát a történelemtől kapott ajándék volt, viszont a demokrácia fogalmilag azt jelenti, hogy a nép maga irányítja a sorsát, ezért csak kollektív erőfeszítéssel, és folyamatos mun­kával érvényesülhet. De mi van akkor, ha az ehhez szükséges belső erő hiányzik, mint az 1944–45-ös évek fordulóján? Bibó megoldási javaslata erre a “határolt és tervezett forradalom”.37 “Meg kell keresnünk az állami, társadalmi, gazdasági és kulturális életnek azokat a pontjait, ahol az úgynevezett konszolidáció végzetes megmerevedést, a régi beteg erőviszonyok vis­szatérését (…) jelenti. Ezeken a területeken fokozni kell a radikális változások tempóját.(…) Ki kell jelölnünk a konszolidáció területét is, mert egyedül ez tudja útját állni a közéletünket elborító félelmeknek.”

A radikális reformok területei: szolgáló közigazgatás, szabad helyi önkormányzat, kitágult nevelési perspektíva, belső erőkön nyugvó gazdasági társulások.

“Az uralkodásra beállított közszolgálatunkat, a népet tárgyi feladatok megol­dásán keresztül szolgáló apparátussá kell tegyük. A helyi önkormányzat alapvető keretbeli, szervezeti és személyi átalakulása az egyedüli biztosíték arra, hogy a magyar nép nagy tömegei megtapasztalják a maguk erejét a hivatalbéli hatalmasságokkal szemben.(…) A közoktatásügy az a terület, ahol a jelenlegi elgyávult, lezül­lesz­ tett, előítéletektől terhelt, tehát a jövő szempontjából használhatatlan mai nemze­dék helyébe lépő új nemzedék lelki és erkölcsi és társadalmi alakításának a fel­ tételeit megszabhatjuk. A szövetkezetek jelentik végül azt a területet, ahol a szabadság, önkormányzat és emberi mél­tóság politikai bizonyításával párhuza­mosan a gazdasági társulásnak új, emberhez méltó formái kinőhetnek.(…) A termelési és gazdasági társulásoknak olyan formáiról van szó, amelyeknek a belső életét a társulásnak radikálisan szabad szellemű formái kell hogy megszabjanak.”

Láthatjuk itt a Magyary Zoltán iskolája által megkövetelt szakszerű szolgáló köz­ igazgatás, a részvételi demokrácia, az érték­ központú oktatási rendszer, sőt a munkás-önigazgatás igényeit. Ezek közül némelyek a forradalmunk idején már az igen rövid idő alatt is csírázni kezdtek. Láthatjuk továbbá azt, hogy az eltelt több mint fél évszázad alatt mindezek a problémák semmiféle megoldást nem nyertek, következésképpen éppen olyan aktuálisak, mint Bibó “határolt és tervezett forradalma” idején, aminek a reménységében bíz va “nem tetszettünk forradalmat csinálni.”

Hanem azután másképpen történt.
A közigazgatás ma hatalmaskodóbb, mint valaha. Csírájában fojtotta meg a részvételi demokráciát is, az állampolgári passzivitás talán még sohasem volt annyira erős, mint manapság. “Minek? Úgyis hiába” – szól az általános vélemény. Az oktatásügy minden szinten a padlón van, habár kilátás van a további süllyedésre is. Mindenesetre erő­ sebben osztályszempontú, mint valaha, és itt közvetlenül a pénz játssza a megha­tározó szerepet, annak megfelelően, hogy az új uralkodó osztályt is a pénzhatalomból való részesedés határozza meg. Ami meg a dolgozói önigazgatást illeti, soha még ilyen távol nem álltunk tőle, egyéb­ iránt illően ahhoz, ahogyan a globalizálódott pénzhatalom közvetlenül átvette Magyarország gazdaságát.

Mindezek a radikális reformok, amelyeket Bibó nélkülözhetetlennek tartott, csak egy bizonyos “nyitott struktúra”, egy jogilag nem egzaktul formalizált rendszer ke­retében valósulhatnak meg, és a ’89-90-es átalakulás éppen arról szólt, hogy ellen­kezőleg, szigorúan formalizálni kell minden működést. Kivéve éppen azt a két terü­letet, amelyeken Bibó létfontosságúnak tekintette a szigorú jogrendet.

Bibó másik követelménye ugyanis az volt, hogy bizonyos területeken apróléko­san követni kell az írott jognak a betűjét, mégpedig a közrendészet és az általános gazdaságpolitika területén.

“A rendőrség egy szakigazgatási ág, melynek eljárásmódjait nem a haladó szellemiség, hanem a jó szakigazgatás szükségletei és követelményei kell meg­ szabják. Nagyon rövidlátó dolog a rendőrséget politikai pozícióként értékelni.”38 A vitában ezzel szemben Lukács György azt vetette fel: “A jogszabályokat nem kell szorosan alkalmazni, hanem a legteljesebb ru­galmassággal a jogszabályok mögött álló világnézet nagy, végső céljaihoz igazítani.”39

Lukács álláspontját különösen megdöb­bentővé teszi az, hogy ő, Bibótól eltérően, közvetlen moszkvai tapasztalatból ismerte, mit jelent az, ha a jog helyébe a “forradalmi lelkiismeret” lép. Meg kell itt jegyeznem, hogy a német katasztrófa minden tekintetben sokkal nagyobb volt a miénknél, de ők a konszolidációt egészen más logikával, nem a “világnézet”, hanem a formális jog alapján hajtották végre, 1945 után éppúgy, mint 1990 után. Lehet ennek is része ab­ban, hogy egész másutt tartanak, mint mi, és nem ők számítanak ma az Európai Unió legkorruptabb országának.

A törvény betűjének a betartása, Bibó egykori javaslatával ellentétben, viszont a hajdani kommunistákéval egybehangzó­an, most is a “nagy, átfogó célok” alá van rendelve. Legfeljebb annyi a különbség, hogy most nem a “proletariátus érdeke” vezeti az igazságszolgáltatás kezét. De nem kevésbé határozottan vezeti.

Az általános gazdaságpolitikáról pedig, aminek a lelkiismeretes szabályozását Bibó szintén a szoros szabályok alá vetett te­rületnek tartotta, semmit sem tudunk mondani, hiszen ilyesmi másfél évtized óta nem is létezik Magyarországon. Összefog­lalható az egész három tézisben, az egyik a nagypapa adósságának a változatlan fizetése, ami ma már az államháztartás 40%-a körül van, a másik az a privatizáció, amelynek az elméleti alapja, hogy “az ál­lam a legrosszabb tulajdonos” (el is tűnt az egész vagyon nyomtalanul, a magyar gazdálkodók mit sem kaptak belőle), a harmadik pedig, hogy mindenki egyen kevesebbet. A jövedelmek ennek megfelelően ma a ’70-es évek szintjén vannak, a belső vásárlópiac összezsugorodása pedig az egész hazai gazdaságot fojtogatja.

Bibónak az 1945-ben kelt írása a magyar demokrácia válságáról valóságos re­cept­ könyv lehetett volna az 1989-90-es átalakulás számára. Viszont mint láttuk, gyakorlatilag éppen az ellenkezőjét csinál­ták mindannak, amit ő javasolt, és látjuk ennek az eredményeit is. Hogy miért tör­ténhetett ez így, annak három összetevője volt: annak a párbeszédnek a hiánya, amit ő minden demokratikus cselekvés alapjának tekintett, aztán a lappangva létezett, és most napvilágra került osztályszerkezet, végül az értékrendbeli különbség. Az, amit az új politikai elit “felkészületlenségének” szoktak mondani, csupán a következ­ménye ennek a háromnak.

A rendszerváltás előtti időszakban ren­geteg szakmai és társadalmi vita zajlott a szükséges átalakításokról. Tartalmukat néz­ve ezek persze zavarosak voltak, vi­szont a társadalom elég nagy részét megmozgatták. Ha valakinek ez fontos, akkor tanulságosan összegezni lehetett volna őket. Sőt, az egy pillanatra magára hagyott társadalom szervezkedni is kezdett, és ösz­tönösen éppen a Bibó által hajdan megjelölt területeken. Civil fórumok szer­veződtek helyi kérdések megoldására, iskolaszékek alakultak, független szakszervezetek, szerveződni kezdtek a munkástanácsok is. De hát ezek csak zavarták egyrészt az elég pontos átalakulási forgatóköny­vekkel rendelkező nomenklatúra köreit, másrészt a hatalom felé tartó és önmagát tévedhetetlennek tekintő új politikai elit gondolkodásmódját. Éppen azért kellett ezeket a területeket hatáskörökkel jogilag körbe bástyázni, hogy véget vessenek eme “anarchikusnak” tekintett kezdeményeknek.

“A közösségi formák eltorzulása, az értékmérők általános elbizonytalanodása közepette sokkal nagyobb és fáradságo­sabb erőfeszítésbe kerül a valóság érzé­ke­lésének a közvetlenségét, a bajok és ve­szedelmek lemérésének a félelemmen­tességét, az erkölcsi mértékek tisztaságát és a helyes cselekvés lendületét megőrizni” 40 – állapítja meg Bibó a nehézségek gyö­kerét. Valóban, az úgynevezett rendszer­ váltás elsősorban a közösségi formák el­ torzulásáról és az értékmérők bizonytalanságáról szólt.

A társadalomszerkezetet illetően az a különös, hogy két nemzedéknyi osztály­ nélküli társadalom után is zavartalanul helyreállt a “kettős társadalomnak” a hajdani szerkezete41, megőrizve, sőt kibővítve az antidemokratikus gondolkodásmódot. Habár fontos változásokkal és hatalmi-gazdasági pozíciók nélkül, de felül lévők­nek tekintik magukat az “úri középosztály” és “városi polgárság” leszármazottai egy­ részt42, a pozíciókat kiharcolt munkás- és paraszt káderelit, mint a “másik Magyar­ ország” képviselője másrészt, mindketten élesen elkülönülve a néptömegektől, akik éppúgy ki vannak szorítva a hatalomgya­korlásnak a közeléből is, mint hajdan. De mint látható a választások alkalmával, az úgynevezett “alsó néposztályok” minden­képpen a “másik Magyarország” képvise­lőit érzik magukhoz közelebb.

Külön tanulmányt érdemelne, hová tűnt az a reform-értelmiség, amelyhez a XX. század közepének a nagy demokratikus teljesítményei fűződnek, amely a történelemben először tudta megteremteni a társadalmilag egységes Magyarországot, ami­nek a feltétele a szellemi és erkölcsi teljesítménye miatt az egész társadalom által elfogadott értelmiségi elit, amelyhez maga Bibó is tartozott. Éppen ez az ’56-ban megteremtett nagy egység hullott szét da­rabokra (együtt az ’56-os demokráciával), és aki a hazai választások történetét tanulmányozza, azt is láthatja, hogy ezek a falak 1990 óta épültek fel ilyen erőssé.43 “Ilyenkor hajlunk arra a feltevésre, hogy az alkat több mint adottságok, lehetőségek és statisztikai arányszámok puszta halmazából kifejlődött egyéniség, hanem mind­ ezeket összegező belső szabályozó tör­ vényszerűség is. Ilyen gyanúnk lehet, de jaj annak, aki konkretizálni akarja.”44 Bibó, a racionalista számára ez nagyon kellemet­ len felismerés, ugyanis mintegy korlátja az ésszerűség és a jóindulat érvényesíthetőségének, vagyis egész politikai straté­giájának. Mindazonáltal szembe néz vele anélkül, hogy bele merülne abba az irracio­nalizmusba, ami viszont kizárja az ésszerű cselekvés lehetőségét. Emberlétünknek egy olyan korlátja ez, amit anélkül kell tu­domásul vennünk, hogy ez megbénítaná a cselekvésünket.

A rendszerváltás véghezvitelében a fő­ szereplők rejtett értékrendbeli azonossága lett a meghatározó, azzal a közös alappal, hogy éppen a Bibó-hagyaték volt az, amiből senki sem kért. Ez első pillanatra módfelett különös, hiszen a “szociális piac­ gazdaság”, amit a rendszerváltás a zászlajára tűzött, és amit néha még ma is emlegetnek, éppenséggel a röpkei “harmadik út” részleges megvalósítása volt a háború utáni Németországban, és mind a konzervatív, mind pedig a szociáldemokrata párt a magáévá tette. Magyarországon, ahol másfél évtizede egyfolytában úgymond konzervatív vagy szocialista kormányzat van, azt hinné az ember, hogy teljes összhangban, kormányváltástól függetlenül folyik ennek a megvalósítása. Holott ehelyett éppen a “harmadik út” megtaga­dásában mutatkozik a konszenzus a változó kormányok között.

Bibó (és Röpke) társadalmi rendjének az alapja az ellenőrzött kapitalizmus. Ez az ő számukra elsősorban azt jelenti, hogy enélkül a társadalmi demokrácia is csorbul, mert a hatalom átkerülhet a gazdasági monopóliumok kezébe. Nálunk azonban zavart keltett az értelmiségi fejekben egy­ részt az állami irányítású gazdasági modell nyilvánvalóvá vált csődje, másrészt a fejlett nyugati országokban végbement neoliberális gazdasági fordulat, amely radikálisan véget vetett az állam kiegyenlítő-szabá­lyozó szerepének, ami a világháború óta hosszú időn át gazdaságpolitikai evidenciának számított. E politika fényes igazo­lást nyert azáltal, hogy végeredményben őneki köszönhető a kommunista világ­ rendszer vér nélküli bukása. Ezért aztán az ajándék lónak nem illett nézni a fogát, és még az se tűnt fel senkinek, hogy azért csak van valami különbség az Egyesült Államok és Magyarország gazdasági helyzete között. Az országunk állapotát ugyan­ is egyáltalán nem ismerték a rend­ szerváltó hatalmi tényezők, és a dialógus­ tól való elzárkózásuk miatt nem is ismerhették. A “szociális piacgazdaság” címkéje pedig, amit jól hangzó szlogenként a másfél évtizede folytatott magyarországi neo­ liberális gazdaságpolitikára tűztek, olyan, mint a döglött öszvéren a csengő.

Meg kell jegyeznem viszont, hogy az “istenadta nép” ennél azért jóval okosabb volt, amíg tehette. A javaslatait és a próbálkozásait azonban maga alá temette az akkoriban még öntelt és talán valóban nagy­ hírű úgynevezett “magyar szürkeállomány” felkészületlensége, együtt azzal a példátlan szellemi terrorral, amit a rend­ szerváltás alábbi tízparancsolatában foglalhatunk össze.

1. A gazdasági hatalom a privatizáció által automatikusan és mindörökre elválik a politikai hatalomtól.

2. A többpárti választási rendszer azo­nos a politikai demokráciával.

3. A monetarizmus egymagában elég a gazdaság fellendítésére.

4. A pénzkezelés ellenőrzése felesleges, hiszen mindenki becsületes itten.

5. Az állam ellátási funkciói részben fölös­ legesek, részben piacosíthatók.

6. Az ide érkező tőke kirekesztőleges célja a magyar piacgazdaság fellendítése.

7. A hazai termelőkapacitások védelme azonos a bukott szocialista protekcionizmussal.

8. Az az igazgató, aki nem volt jó hivatalnoknak, tulajdonosként kiválót fog produkálni.

9. A dolgozói tulajdonlás elavult marxista eszménykép.

10. Aki a fenti állításokat nem osztja, az fasiszta vagy kommunista.

Külön elemzést igényelne az, miképpen állt elő ez az elképesztő zagyvaság a há­rom alaptényezőből, a párbeszéd hiá­nyá­ból, az osztályszerkezetből és az egyéni haszonszerzés kizárólagosságává torzult értékrendből. Annyit kell itt rögzítenünk, hogy ez az egyedülálló gazdaságfilozófiai abszurditás természetszerűleg megterem­ tette a maga gyümölcseit a társadalmi élet és a kultúra egész területén, csírájában pusztítva el azt a demokratikus szabadságeszményt, ami Bibó legfontosabb politikai hagyatéka volt.45

Üzenet a távoli jövőnek

1947-ben, midőn Bibó az államhatalmak elválasztásáról az akadémiai székfoglalóját írta, még éppen Európához tartoztunk, amely a nácizmus veresége után újjá született demokrácia eufóriájában élt. Ebben voltaképpen Bibó is osztozott, és ez a tapasztalati alapja az európai kultúrkör azon értékelésének, hogy az a két csúcs­pont, ahol vitán felül meghaladja más kultúrák eredményeit, a zene és a társa­dalomszervezés. “Még az európai hatalomgyakorlás szörnyűségeit is azért hányhatjuk a szemére, mert az aránylag magas erkölcsi mércéit szoktuk meg, és egyáltalán el tudjuk képzelni, hogy a hatalomgyakorlással szemben magas erkölcsi mércét lehet felállítani.”46

Ez a típusú józan optimizmus tette a szá­ mára lehetővé azt, hogy a demokrácia el­ jö­vendő lehetséges veszedelmeiről szót ejt­sen. A veszedelem a hatalomkoncentráció lehe­tősége, és ennek három területét írja le.47

Az első az államhatalom gazdasági kiterjeszkedése. Ez előidézi az államhatalmi szervek gazdasági korrumpálódását és “magával hozza a gazdasági élet bürok­ratikus és imperatív megszervezését.” Visszafejlődés az előző állapothoz még­ sem lehetséges, hanem csak az egyes termelők spontán közreműködése segíthet.

Mint láttuk, ez volt az államszocialista berendezkedésű országok gyakorlata, és a végső kudarcuk oka is éppen abban keresendő, amit Bibó éles szemmel megjelölt. Jóval kisebb mértékben ugyan, de a piac­ gazdasági berendezkedésű országokban is érvényesült ez, sőt ma az Európai Unió szuper-bürokráciája gyakorolja. A jelenség mindazonáltal jól ismert, és ott megpró­bálnak fellépni is ellene, bár az erőfeszítés kevésnek látszik.

A kialakuló új helyzetben az államhatalmi filozófiák szerepe lényeges változáson ment át. Így az a liberalizmus, amely a 19. században még a szabadságjogok kiszé­lesítésének az irányába hatott, mára lényegesen megváltozott. “A liberalizmus új tehertétele, mely az egész rendszert ha­mis­sá és ellentmondóvá teszi azzal, hogy alárendeli az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon igazolásának.”48, 49

A másik veszedelem a szellemi élet és a kultúra demoralizálódása egyrészt a tudo­mány hatalmi befolyásolásával, másrészt, és jóval veszélyesebb módon, a tömegműveltség eszközein keresztül. Ez a jelenség, amit tömegkultúrának mondanak a szó legrosszabb értelmében – hiszen nem egyéb lefelé nivellálásnál – közvetlenül is veszélyezteti azt a demokráciát, aminek az alapja Bibó szerint nem lehet más, mint az elfogadott szellemi tekintély. Bibó maga a hivatásrendi autonómiák rendszerét ajánlotta a probléma megoldására, az egyes szakterületek felelős és minőség-igényű önszerveződését.

A harmadik terület a bürokrácia, amit Bibó szerint ma már technokrácia néven foglalhatunk össze. “Még ha sikerülne is a gazdasági és szellemi élet valamiféle ön­ kor­mányzatát és államhatalmi elválasztá­sát keresztül vinni, akkor is mind az általá­nos igazgatási, mind a gazdasági, mind a kulturális igazgatás területén tovább növe­kednék a szervezés, a szervezettség jelentősége és a benne megtestesült hatalomkoncentráció. Ha e vonatkozásban a bürokrácia mindenhatóságáról beszélünk, akkor nem arra az elmaradt, vaskalapos hivatalnokságra kell gondolnunk, amely­nek a nehézkesség és az eredménytelenség a legfőbb jellemvonása, hanem éppen ellenkezőleg, egy nagyon sikeres, nagyon is eredményes, nagyon is cselekvőképes szervezetre, amely felé a fejlődés halad.”

Ezt nevezik úgy, hogy “a menedzserek forradalma”. A probléma abban van, hogy “a szakértőnek és a szervezőnek ez a dön­tő helyzete lassan oda vezet, hogy a végsőkig racionalizált üzemszerűségben néhány nagyon képzett szervező és szak­ ember mellett a sekélyesen képzett átlag mind nagyobb mértékben elhárítja magá­tól a fájdalmas és fáradságos betanulás munkáját, és átenged minden irányítást a túlracionalizált nagyüzem szervezőinek és szakembereinek. Ebben az egész perspektívában az emberi szabadságnak olyan veszélye és az önkénynek olyan lehetősége rejlik, amit ma át sem láthatunk.” 50

Bibó próféciájának azóta már könyv­ tárnyi irodalma van, Herbert Marcusétól és Erich Frommtól Szelényi és Konrád köny­ véig az értelmiség leendő osztályhatal­máról.51

Megjegyzendő, hogy a modern állam, amely a működése során számos különféle érdeket és szempontot kénytelen figyelem­ be venni, a hatékonyságnak ezt a magas fokát sohasem tudta elérni. Nem úgy a modern gazdaság kulcsszereplője, az óriásvállalat. Mivel az ő számára a kérdés a “profitra” egyszerűsíthető, könnyű meghatározni a szervezés célját és a hozzáren­delhető eszközöket és eljárási módokat.
A “pro­ fit mindenek felett” természetesen jól láthatóan értelmetlen, még magára a szervezetre nézvést is, az egész mégis úgy van felépítve, hogy a működtető szakértő menedzsereknek a legszemélyesebb érdekük fűződik ennek a növeléséhez. Amit az óriási gazdasági hatalom birtokában egyre kevesebb korlátozással érvényesíteni is tudnak. Ezt a folyamatot mondjuk “globa­lizációnak”. Az a fajta személytelen szakértő bürokrácia, amit Max Weber a modern fejlődés nélkülözhetetlen alapjaként írt le, itt már mindent maga alá készül gyűrni, amire az egydimenziósra egyszerűsödő világban elvileg minden esélye is megvan. Hamvas Béla nem ok nélkül nevezte Antikrisztusnak magát a személytelen viszonyt, hiszen ez a legsikeresebbnek ígérkező kísérlet az emberi lényegnek a világból való kiküszö­bölésére.52

“Az elkövetkező idők hatalmi koncent­rációjának ez lesz a legnagyobb, legdemoralizálóbb apparátusa, amivel szemben csak az általános demokratikus politikai nevelés, a szakmai elmélyülés, az önigazgatás kiszélesedése, az ellenőrzési igé­nyeknek a nagymértékű megnövekedése adhat egyensúlyt, s szoríthatja vissza a maga helyére ezt az új szervezői arisztokráciát” – írja Bibó a kibontakozó világ­ helyzetről, majd később, már a történelmi tapasztalatok után, mint ennek a csíráját ünnepli az 1956-os magyar forradalmat, mint a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletét.53

Epilógus

Egy jó évtizede tevékenykedik Magyar­ országon egy exkluzív értelmiségi csoport, amely Bibó szellemi hagyatékának a gondozását tűzte ki célul. Minap egy előadás során e csoport egyik tagja az aktuális lehetőségeket Bibó szavával így foglalta össze: “Kis körökben megvalósuló, biztosított és kölcsönös személyes szolgáltatásoknak, kötelezettségeknek, jogoknak és szabadságoknak a sokasága, amelyekben nem egy uniformizált társadalmi rend vagy osztály tagjaiként, hanem személyükkel, családjukkal, munkájukkal, szakmájukkal, birtokukkal tartoztak bele az emberek. Az alávetettségnek, szolidaritásnak, érdekvé­delemnek a legkülönbözőbb kapcsolatai támadtak így, amelyek szívósan ellenállottak azoknak a brutálisan célszerű mód­ szereknek, melyeket a hatalom koncentrációjára és az emberek kiszolgáltatottságára épülő társadalmi és politikai erők szoktak alkalmazni.”54 Jelen problémáink kezelé­sére tehát ezt a gondolatot ajánlotta, azt állítván, hogy ez Bibó javaslata volna. Csakhogy nem így van. Ő ezeket a sorokat annak a múltnak a jellemzésére szánta, amely a demokrácia csíráit meg tudta őrizni a feudalizmus és az abszolutizmus évszázadaiban, míg a mi korunkban, a szabadságigény kifejlődésének a következtében, egy demokratikus rendszernek az a lényege, hogy az emberek a sorsukat érintő minden lényeges kérdésben érdemben képviselhessék az akaratukat. Ha ebből
visszalépünk, akkor elveszett az, amit Bibó az európai társadalomfejlődés értelméről mondott a “nagyobb szabadság” irányába.

Bibó ugyanis a következőket mondja a helyzetünkről és a feladatainkról: “Teljessé kell tenni a politikai felszabadulást egy olyan közügyek intézésében forrongó, aktív önkormányzati élettel, melynek során a tömegek (…) közvetlen tapasztalatban megtanulják, hogy a köz ügye az ő ügyük is. Teljessé tenni az ország gazdasági fel­szabadulását azzal, hogy az a föld, amit a parasztság megkapott, s az az üzem, amit a közösség birtokba vett, valóban közvet­lenül egy gazdaságilag tájékozódni tudó (…) parasztságnak és munkásságnak válik létalapjává. Teljessé tenni végül az ország társadalmi és kulturális felszabadulását egy olyan nevelési rendszerrel, amely sikeresen elszakítja az iskolatípusok értékrendjét minden társadalmi ranglétrától, (…) s ezen keresztül lehetővé teszi minden lappangó képesség teljes kifejlesztését.”55

Ha eltűnődünk ezen a több, mint fél évszázada készült feladat-összegezésen, akkor az ellen-észrevétel mindazonáltal megfontolandó. Azt mondja nekünk, hogy a demokrácia ügye megint elveszett. Aktív közélet? Földtulajdon? Gazdasági tájéko­zó­dás? Tanulási esélyegyenlőség? Hol vannak mindezek? A szabadság rendszerváltása kudarcot vallott, mivel megszűnt a társa­ dalomnak az a kohéziója, amely egyedül tehetné képessé érdekei képviseletére és a hatalom megfelelő ellenőrzésére. Egyebet így nem tehetünk, mint hogy őrizni pró­báljuk a magunkét a magunkéban olyasformán, mint mondjuk Dózsa György levert felkelése után. Ez a prognózis félelmetes, bár kétségkívül egybeesik azzal a “Bibó-fe­ lejtéssel”, amiről itt beszéltünk.

De tényleg nincsen más lehetőségünk?

Budapest, 2006. augusztus

Jegyzetek:

1.   Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II.77. o.

2.   Ez kétségkívül igaz. De talán ahhoz is kell naivság, hogy a keresztény Magyarországot majd “kalózok és rablóvezérek” fogják felépíteni, ahogyan ő intett minket annakidején.

3.   Bibó I.: A magyar munkásság békeajánlata a középosztálynak, Kézirat, 1944. június

4.   Németh László: Az értelmiség hivatása, (1943)

5.   Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. k. 15. o.

6.   Révai József hozzászólása a demokrácia-vitá­ban, in Válogatott tanulmányok II. k. 112. o.

7.   Bibó I.: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, (1948), in Válogatott tanulmányok, II. K. 626. o.

8.   Matatias Carp: A román holocaust (1946–48) Magyar kiadása. Primor, 1993

9.   Esterházy Jánost például, a pozsonyi parlament egyetlen képviselőjét, aki nem szavazta meg a zsidók deportálását és kiirtását, “há­ bo­ rús bűnösként” halálra ítélték, és csak a nemzetközi zsidó szervezetek osztatlan felháborodása mentette meg az életét, egy élet­ ­­ fogytig tartó börtön számára.

10. Külön elemzést igényelne, hogy minek kö­szönhetjük ezt az immár folyamatosnak mondható rágalomhadjáratot.

11. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 445. o.

12. Németh László az “Égető Eszter” című regényé­ben örökítette meg ennek az összefüggéseit.

13. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 447. o.

14. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 448–449. o.

15.     Szolzsenyicin a Gulag-szigetcsoportban kü­lön fejezetet szentel ennek a témának.

16. Bibó I.: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai (1977) In Válo­ ga­ tott tanulmányok, IV.k.

17. Bibó I.: Összeesküvés és köztársasági évforduló (1947) in Válogatott tanulmányok, II.k. 457. o.

18. Bibó I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most (Akadémiai székfoglaló, 1947) in Vá­ lo­ gatott tanulmányok. II.k. 367–398. o.

19. Bibó I.: Az európai társadalomfejlődés értel­me (1972) in Válogatott tanulmányok III. k. 97. o.

20. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről in Válogatott tanulmányok, IV.k. 720. o.

21. A Varsói Szövetségből való kilépés tekinthető ugyan ilyennek, de csak akkor, ha előtte elismerjük azt, hogy közvetlenül a szovjet alkotmány joghatálya alá tartozunk. Ettől azonban még a vérbíróság is visszarettent.

22. Dudás Józsefet, a kalandor felkelőparancsnokot, aki nem bízott Nagy Imre miniszterelnökben, a saját emberei vették őrizetbe.

23. Az SZDSZ egyrészt ezzel kívánt kitörni a vi­szonylagos ismeretlenségből, másrészt pedig elütni Pozsgai Imrét, az MSZMP reformerői­nek akkori népszerű vezetőjét a köztársasági elnökségtől.

24.     Meghatározó fontosságú volt, hogy a párt­ vezetés még nem határozta el magát egyér­telműen a rablókapitalizmus támogatása emellett, és ez zavart keltett a soraikban.

25. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok, II. k. 504. o.

26. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. k. 50. o.

27. Ehhez a négyhez még hozzá számíthatjuk az 1919-es kommünt, az 1920-as ellenforradalmi rendszert, az 1944-es nyilas puccsot, az 1947-es kommunista hatalomátvételt, és Ká­ dár 1957-es ellenforradalmát, mint megannyi rendszerváltást. Kilenc (!) rendszerváltás, vagy annak legalábbis a kísérlete egyetlen évszá­ zad alatt. Ez valószínűleg világcsúcs, és nem csupán ingatag külpolitikai helyzetünket mutatja, hanem egy alapvető társadalmi fogyatékosságot. Mert csupán ’56 született a nép akaratából, és még ’18-ról és ’45-ről mondhatjuk azt, hogy legalább a nép érdekei szerint próbálták csinálni. A többi ugyanarról szólt: a nép kijátszásáról.

28.     “Leraktuk a fejlett kapitalizmus alapjait” – mondta néhány éve elégedetten egy demokratikus képviselővé átalakult hajdani KISZ-tit­ kár. Elég volt a hívó szót kicserélni a hajdani pártszemináriumi szövegben…

29. A középiskolás tanulók számára évfordulós pályázatot írtak ki “Freedom Fighter” címmel, utalva a Time Magazin 1956. decemberi híres címlapjára. A győztesek pedig Moszkvába utazhatnak. No comment.

30.     Különösen feltűnő a hajdani úgynevezett Demokratikus Ellenzék lapítása ebben a kérdésben.

31. Magát a fogalmat Wilhem Röpke alakította ki (Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart) a
’30-as években, mint az államszocializmus és a laissez-faire kapitalizmus közti tertiumdaturt.

32. Még maga az igen okos Bethlen István is bedőlt ennek, midőn azt mondta, hogy mi­ nálunk nem lehetséges a szabadelvű politika, mert az bolsevizmusba torkoll.

33. Maga Antall József ajánlotta ezt a produkciót.

34. A harmincas évek “népi-urbánus” vitája talán a legelképesztőbb produktuma ennek a hely­zetnek: a “városi demokraták” szálltak szembe a mozgalommal, hatalmas megerősítést nyújtva ezzel a Horthy-rendszer status quo-jának sőt a szélsőjobboldali mozgalmaknak is.

35. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II. 53. o.

36. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok, II.k. 503. o.

37. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok II. 55-57. o.

38. Bibó I.: A magyar demokrácia válsága (1945) in Válogatott tanulmányok, II.k. 41. o.

39. Lukács György hozzászólása a demokrácia-vitában in Válogatott tanulmányok, II.k. 97. o.

40. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem, in Válogatott tanulmányok, II.k. 607. o.

41. Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két világ­ háború között, in Valóság, 1976/4-5. sz.

42. Szabó Ivánnak, az MDF egykori elnökének az emlékezetes szavai a “rémes tagságról”, vagy a szociálliberálisnak mondott miniszter, Kóka Já­ nos hasonlata a békákra emlékeztető

 tiszt­vise­lőkről az “úri gőgnek” olyan fokát mutat­ják, ami még a Horthy-rendszerben is isme­retlen volt.

43. Az MDF 1990-es imponáló választási győzel­me éppúgy ahhoz az illúzióhoz kapcsolódott, hogy ő ennek az értelmiségnek a pártja, mint az azt követő megsemmisítő veresége az illúzió szertefoszlásához.

44. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem. In Válogatott tanulmányok, II. k. 617. o.

45.     Kifejtésére, mintegy szellemi végrendelete­ ként az “Európai társadalomfejlődés értelme” című tanulmányában került sor, in Válogatott tanulmányok, III. k.

46. Bibó I.: Az európai társadalomfejlődés értel­me (1972), in Válogatott tanulmányok. III.k. 24. o.

47. Bibó I.: Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1947) in Válogatott tanulmányok, II. k. 393–397. o.

48. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről (1978) in Válogatott tanulmányok, IV. k. 758. o.

49. De legalább pontosan megérthetjük itt a Bibó-felejtés lényegét.

50. Hamvas Béla tanulmánya, az “Értekezés a köz­ ­ igazgatásról” ennek a helyzetnek talán a legki­ válóbb, sziporkázóan szellemes leírása. (in Patmosz I.)

51. Szelényi Iván–Konrád György: Az értelmiség út­ ja az osztályhatalomhoz (1973). A téves szó­ ­ használaton túl kell lépnünk, és akkor meglát­ hatjuk azt, hogy nem az “értelmiség” általános pozícióját jellemezték, hanem ép­penséggel ezt a szakértő-uralmat. Ami Ma­gyarországon a késő-kádári érában tényleg meg is valósult. 

52. Hamvas Béla: Scientia Sacra III. 226. o.

53. Bibó I.: Az 1956 utáni helyzetről (1978) In Válogatott tanulmányok IV. k. 735. o.

54. Bibó I.: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947) in Válo­gatott tanulmányok II.k. 491. o.

55. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás ma­gyar történelem. In Válogatott tanulmányok, II.k. 611. o.

Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

Magyar Irodalmi Lap