VISEGRÁD

Ami most a képviselői „mandátum”, az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fiú álmaiban ott szerepelt végpontnak a vár. A középkori karriérhez mintegy hozzátartozott: alacsony viskóból elindulni egy szál karddal és sok viszontagság után várat szerezni. Pedig az ilyesmi nem volt kis feladat. A királyt kivéve, akiről fenn is maradt a közmondás: „Könnyű a királynak várat szerezni”.

A hatalmas főurak sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A kincstár kezébe sűrűn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektől. Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belőle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba. Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt cselekedték az emberek, mióta a világ világ, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat s innen a találó mondás: „Bella gerant alii, tu felix Austria nube!” (Hadakozzanak mások, te, szerencsés Ausztria, házasodjál.)

Visegrádhoz még könnyebben jutottak a magyar fejedelmek: a honfoglaláskor itt találták készen. Visegrádot, mint neve is mutatja, a tótok építették, még pedig nem olyan értelemben, ahogy ezt most Budapest felől szeretjük tréfálkozva mondogatni: nem mint napszámosok, hanem mint urak. Régenten tótból lefordítva „magas vár” (latinul „altum castrum”) néven fordul elő az okmányokban. Semmi kétség, hogy már ezer év előtt is ott állott azon a fönséges bércen, amely a Duna tükrében nézi magát s amely regényes hegyektől övezetten, a szelíd természet bájával telt öbölből nyúlik fel merészen az égnek. A szép királyi vár egy alvárral és egy védvárral volt biztosítva, úgy, hogy sok ideig bevehetetlen várnak tartották, mint később Komáromot. Ámbár a várak bevehetetlensége minden időben csak önámítás volt s legjobb esetben a Bem okoskodása. – Ha bevehetetlen a vár, akkor úgysem veszi be az ellenfél tőlünk, ha pedig beveszi, akkor nem bevehetetlen, tehát visszavehetjük tőle.

Visegrád leginkább a vegyes házbeli királyok alatt virágzott. Az Árpádok is sokszor megfordultak ott, sőt Salamon „ült” is benne másfél esztendőt. A tornyot, ahol el volt csukva, máig „Salamon tornyának” nevezik. De legjobban szerette ezt a helyet Róbert Károly, aki a vár aljára pompás palotát épített s állandóan benne lakott. Egész palotasor volt akkor Visegrádon; a főuraké, akik a királyi udvar fényét vetélkedve emelték.

Oláh Miklós érsek, aki már csak Mátyás halála után láthatta Visegrádot, mint szemtanú elragadtatással ír róla: „Bámulatra méltók voltak a függő erkélyek, a dísz- és vadaskertek, az alabástrom és márványmedencés szökőkutak, amelyeket múzsák szobrai vettek körül. Négyszáz szobája volt a palotának, világraszóló fényben úszó. Az istállók márvánnyal vagynak bevonva. A vártemplom három alabástrom-oltárral és egy ezüstsípú orgonával ékeskedik.”

Itt követte el gyalázatos merényletét Kázmér herceg, Ulászló lengyel király fia, a szépséges Zách Klára ellen. A gaz csínyen, amelyben része volt a királynénak is, felbőszült az apa, Zách Felicián, s berontott éles kardjával a királyi termekbe, ahol háznépével éppen ebédnél volt Károly király.

– Életed a lányért, Erzsébet királyné! – s feléje sujtott.

A királyasszony sikoltva hárította el kezével a vágást. Négy ujja leesett.

– Gyermekemért gyermek! – ordította a feldühödt főúr és a királyfiaknak rohant. De szerencsére felugrottak a király emberei az asztaltól s felkoncolták a vérig keseredett öreget, mielőtt esetleg kárt tehetett volna a kis Lajosban, akiből Nagy Lajos lett.

1335-ben olyan pompát látott Visegrád, aminő még se azelőtt, se azóta nem volt Magyarországon. Keleteurópai értekezlet volt Károly királynál. Megjelent: János cseh király számos vitézével, III. Kázmér lengyel király a mesés fényű lengyel urakkal, Rudolf szász herceg, Boleszláv liegnitzi és Vladislav lanctritzi herceg, bíborba öltözött csatlósokkal, úgyszintén a német lovagrend meghatalmazottjai.

A hadi játékoknak s az udvari ünnepélyeknek nem volt vége, hossza. A castelai püspök ilyen nyilatkozatra fakadt: „Aminő Visegrád, olyan csak a paradicsom lehet”.

Visegrádon tartották királyaink, ami a legféltettebb javuk volt: a koronát és a kényes rabjaikat. Ide tette fogságba I. Lajos a nápolyi herceget, Mátyás király pedig a Podjebrád cseh király fiát és Vitéz János esztergomi érseket. Sőt úgy is esett, hogy ahol a korona volt elcsukva lakattal, oda került maga a koronás fő is, lakat alá.

1401-ben, április 28-án, Budán a rendek Zsigmond király elé járultak és szemére hányták törvénytelenségeit.

– Hát mit akartok velem tenni? – vágott közbe türelmetlenül Zsigmond, mert elunta a hosszadalmas panaszkitöréseket.

– Fogollyá teszünk, – mondá a nádor.

– Itt vagyok, fogjatok meg, de ne beszéljetek annyit.

Így került fogságba Zsigmond Visegrádra, ahol egy félszázad előtt rútul bántak el szegény II. Károllyal, akit a Forgách Balázs csákányütéseitől vérbe fagyva, félig holtan szállítottak Budáról Visegrádra. Erzsébet királyné a rabhoz küldte udvari orvosát, hogy az mindennap küldjön csatlóssal Budára üzenetet a sebesült hogylétéről. „Sebei nem gyógyulnak. Nem él meg.” – Ez volt az első üzenet. A második, harmadik üzenet is ez volt, csak napok mulva fordult meg a dolog. „Sebei gyógyulnak. Megél.”

A szegény doktor, aki nem értett a politikához, komolyan vette a maga gyógyítását, meg se álmodhatta, hogy most már éppen azért nem él meg. Egy éjjel megfojtották börtönében.

Mátyás halála után, mint minden, Visegrád is hanyatlani kezdett. Ulászló alatt elpusztult a négyszáz szobás palota. II. Lajos már csak annyira becsülte, hogy egyik szeszélyes percében 1518-ban odaajándékozta – a szakácsnéjának. Megtört a fenséges fellegvár varázsa is.

A két következő zavaros században sokszor cserélt urat ő, a „bevehetetlen”. Hol elfoglalta a török, hol ismét visszavették tőle. Ép úgy vándorolgatott, mint az apró pipogya várak, míg végre I. Lipót, mert bizony őfelségének nem igen telhetett a magyar várakban valami nagy öröme, kiadta a rendeletet, hogy „szét kell hányni Visegrádot”.

Szerkesztés: Felber Zsolt

Fotó: Veress Zoltán

Magyar Irodalmi Lap