Szép dolog a virágbeszéd, sőt a legyezőbeszéd is divatban volt egy időben az előkelő szalonokban, de mi ez mind a várakkal való beszélgetéshez képest. Ezt a nagyúri mulatságot megcsinálta János Zsigmond király 1562-ben.

A székelyek rossz fát tettek a tűzre. Mikor kardra került a viszály I. Ferdinánd és János Zsigmond közt, a székelyek Ferdinánd mellett nyilatkoztak. Leginkább a pixidárusok, akik Ausztriától remélték megszorított kiváltságaik helyreállítását. „Nem kell János Zsigmond!” Ez a kiáltás zúgott végig a székely bérceken.

Össze is gyűltek a vajai rétre vagy negyvenezren, a nagytermetű Pálfalvi Nagy György vezérlete alatt.

– Halál János Zsigmondra és az urakra!

Még akkor nem sok ideje múlt a Dózsa-lázadásnak. Nagyon öreg emberek még emlékeztek rá. És a fiatalok szerették volna megkóstolni. A király ellen indultak; közben zsákmányoltak a nemesi portákon. Hanem a király sem aludott, ellenök küldte az oláh származású Majláthot, aki Marosvásárhelynél szétverte a felkelőket.

Rossz napok jöttek most a székelyekre. Kiváltságaikat még kisebbre szorította a király, és a nagytermetű Pálfalvi György sem maradt olyan nagytermetűnek; megkisebbedett egy fejjel. Nemkülönben a többi főnökök, akik a segesvári országgyűlés határozatából szintén halállal lakoltak. De a szikra még mindig ott parázslott a székely földön, a kifolyt vér el nem oltotta.

János Zsigmond, hogy a további lázadásokat megfékezhesse, két várat épített, egyet Udvarhelyen, egyet nem messze attól Várhegyen. Az egyik várnak ezt a nevet adta: „Székely támad”, a másik várnak ezt a nevet adta: „Székely bánja”.

Egy kövekből rakott, bástyákkal erősített, tornyokkal ékesített, nehéz ágyúkkal fölszerelt gúnyirat! A két vár tehát nagy szálka volt a székelység szemében. Elég volt említeni őket, hogy arcukba kergesse a vért. Sokáig nem lehetett a szégyent tűrni.

1599-ben az egyik gúnyvárat (a várhegyit) széthányta a haragra lobbant székelység úgy, hogy kő kövön nem maradt. Az udvarhelyi fészek sokkal erősebb volt, csinosabban, nagyobb gonddal építették; imitt-amott most is látszik a falakon egy-egy megkopott, elmosódott farkas (a Zápolyák címere), néhol pedig az Izabelláé: a kígyó. De ha százszor erősebb lett volna is, addig nem nyughattak a vitéz székelyek, míg az a farkas rájok vicsorította a fogát és a kígyó nyakuk körül tekerődzött.

Nekiestek egy nap az udvarhelyi várnak is és lerontották, de nem valami nagy szerencsével, mert a lacfalvi országgyűlés rájok parancsolta: „Építsék fel újra!”

Építsék fel a saját szégyenüket. Keservesen esett ez a téglahordás. János Zsigmond halála után az államé lett a vár, majd II. Rákóczi György odaadta Kemény Boldizsárnénak ötezer forintban. Később a Gyulai családé lett, míg végre Pekry Lőrinc kuruc vezér haragjában székelyekkel lebontatta.

Romjai ma is állanak, de a székely már nem bánja. Ami seb volt valamikor, most kellemes emlék. Régi neve is már a regéé. Egyszerűen „csonka várnak” hívják. Farkastej nő az udvarán s kígyó csúszik a gyom között – mintha itt még mindig a János Zsigmond címerállatai szerepelnének.

Szerkesztés: Felber Zsolt

Fotó: Veress Zoltán 

Magyar Irodalmi Lap