Nehezen boldogult a közel két és fél méter hosszú ketteslétrával. Nemcsak a tetemes súly és a rossz súlyelosztás miatt, hanem azért is, mert az egyik kezét nem tudta használni a cipelésnél. A bal karja gipszben volt, mert eltört az alkarcsontja, amikor vagy két hete a fahasábokat rendezgette a fészer oldalánál.
A fia megígérte ugyan, hogy majd segít neki a hétvégén – hét közben soha nem ért rá, mert kora reggeltől késő estig dolgozott egy töltőállomáson –, de egyik nap végül is úgy döntött, nem vár tovább.
– Nem lehet mindent örökké halogatni! – dünnyögte magában mind ingerültebben, ahogy nap mint nap elhaladt párszor a csálén álló farakás mellett. Aznap már egész délelőtt ette a méreg, és ebéd után – bár tele hassal még nehezebben ment a munka – nekilátott, mert egyre biztosabban érezte, hogy nem fog rá sor kerülni ezen a hétvégén sem. Már csaknem a munka felénél tartott, amikor egy óvatlan mozdulatnál egy fahasáb ráesett a bal karjára. Csak egy apró reccsenést hallott, és egy erős nyilallást a karjában, amely szinte az agyáig hatolt. Mire beért kocsival a városi kórházba, a karja jócskán feldagadt, egészen le a kézfejéig. Visszafelé a gipszelt kezével vezetni sem volt könnyű: hazafelé menet kétszer is majdnem az árokba csúszott.
Este otthon a fiával hangosan ordítoztak emiatt, és ő azóta csak akkor jött ki a szobájából, amikor az már becsapta maga után munkába menet az ajtót. Este pedig inkább bevonult vacsorázni a tévé elé, csak hogy ne kelljen egymáshoz szólniuk. Így azután a méhekről sem tett említést neki.
A méheket már pár napja észrevette. Egy odú körül röpködtek, amelynek emberfej nagyságú bejárata az öreg hársfa egyik vastag, lelógó ágán tátongott. Lentről nem lehetett megállapítani, hogy az ág belsejében meddig folytatódhatott, de eléggé nagy lehetett, ha a faluszéli méhésztől megszökött méhcsalád beleköltözött.
Hatalmas volt egyébként ez az öreg tölgy, elfoglalta a telek egész utca felőli részét, és az ágai messze kinyúltak az utca fölé. Meglehetett már kétszáz éves is akár. Ezt a feltételezést az a szakember is megerősítette, aki kijött egy helyszíni szemlére, mielőtt az öreg fát hivatalosan is védelem alá helyezték. Ebből később elég nagy kalamajka származott, mert az Elektromos Művek embereinek – akik korábban mindössze néhány kiálló ágat szerettek volna levágni – át kellett helyezniük az összes villanyoszlopot az utca túloldalára, ugyanis szeles időben mindig rövidzárlat támadt, amitől sötétségbe borult a fél falu.
Ez azonban csak egy apró győzelem volt a harcok sorában, amit a világ ellen vívott. Most viszont egy újabb kihívás érkezett, ezúttal a méhek képében.
Az ép jobb kezével cibálta át a nehéz ketteslétrát a kerten, a színből egészen a fáig. A létra két szára sáros csíkokat húzott az eső után száradó fűben, és a vasalás meg-megcsikordult a kocsibehajtó kövein. A két szárat összekötő lánc pedig megcsörrent minden lépésnél és minden zökkenőnél, mint a középkorban a hitelveikért börtön- és gályarabságot elszenvedők lábán a bilincs. Mielőtt odaért volna a fához, eszébe jutott, hogy a dolog talán egy fél órát is igénybe fog venni, ezért lefektette félúton a létrát, és visszament a házba, hogy az ebédhez előkészítsen valamit. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy erőt is kellett gyűjtenie a veszélyes vállalkozáshoz.
Volt a fagyasztóban még korábbról néhány fasírtja, ezért elhatározta, hogy készít hozzá egy lábos kelkáposzta-főzeléket. Csak amikor a feldarabolt kelt már feltette a tűzre, akkor jött rá, hogy a krumplipucolással nem fog egyhamar fél kézzel boldogulni, ezért belemarkolt a fagyasztott, zacskós hasábburgonyába, és azt rakta bele.
– A krumpli az krumpli! – gondolta, és visszament a létrához.
Amikor végre nagy üggyel-bajjal felállította, észrevette, hogy billeg egy kicsit. Beletelt egy kis időbe, amíg talált egy megfelelő méretű és alakú követ, amit a billegő láb alá illesztve a létra már úgy állt, mint a cövek. Akkor felnézett az odú szája körül döngő méhekre, és elvigyorodott. – Meglepetés! – dünnyögte magában, és visszament a házba a két flakon rovarirtó szerért. Vett a boltban tegnap egy nagyobbat meg egy kisebbet is, mert a nagyobbat nem tudta volna rendesen kezelni a mostanára valóban sutává vált bal kezével.
A házat akkorra már belengte a kelkáposztaszag, és akkor jutott eszébe, hogy a sóról meg a köménymagról elfeledkezett. Beleszórta a fűszert az edénybe, és úgy igazította el rajta a fedőt, hogy a gőz ne nagyon dobálja. Azután két kezében a flakonokkal elindult vissza a kertbe.
– Két karddal, mint Zrínyi! – szuszogta maga elé, amikor megérkezett.
A flakonokat a zsebébe rakta, így különösebb nehézség nélkül fel tudott mászni a létrára. Csak az utolsó előtti fokról felnézve vette észre, hogy az odú csaknem épp a feje felett van, ami megnehezítette a dolgát. De már nem volt kedve ahhoz, hogy újra lemásszék, és a létrát odébb helyezze. Ki tudja, be tudná-e állítani még egyszer úgy, hogy a göcsörtös talajon ne billegjen. Mert ebből a magasságból leesni azért nem szeretett volna. Gyerekkorában persze esett már le ennél magasabbról – fáról meg a szénapadlásról is –, de hát egy gyereknek az ilyesmitől nem szokott baja lenni.
Elővette a két flakont a zsebéből, és a két mutatóujját a végükre illesztve, kezeit lassan az ég felé emelve megcélozta az odút. A bal szinte mulatságosan maga felé tekeredett, és nem is tudta olyan magasra emelni, mint a másikat. Eközben megbillent egy kicsikét, de a térdeit sikerült a létra tetejéhez szorítva az egyensúlyát visszanyernie. A szíve eközben már úgy dobogott a mellkasában, mint a gőzkalapács. Vett egy mély lélegzetet, hogy ne a visszahulló permetet kelljen rögtön belélegeznie. Azután a szeme résnyire szűkült, és azt sziszegte maga elé dühödten, hogy – Tűz, nyavalyások! – majd őrült erővel nyomta meg a mérget lövellő szórófejeket.
Az odafent kavargó, mérgező felhőből kopogva hullottak alá a méhek. Előbb csak tucatjával, de később már százával, vagy talán ezrével is. Odabent az odúban fejvesztett zsongás támadt, ami még a kiáramló gáz sziszegését is elnyomta, és egyre több és több méh repült az iszonyú össztűz hatóterébe.
Néhányukat azonban elkerülte e permet. Ezek már ott dongtak dühödten a feje körül, és előbb a homlokát, majd pár másodperc múlva a szájszélét érte egy szúrás. Fájt ugyan – a legjobban talán a következő, ami a szemhéját érte, és melytől így félig meg is vakult –, de a düh erőt adott, és tovább ontotta a halálos mérget a méhek közé. Ekkor azonban egy méh befurakodott elöl a gallérja mögé, és ott csípte meg. Bár tudta, hogy egy méh életében csak egyszer tud csípni, ösztönösen utánakapott. Ennél a mozdulatnál veszítette el az egyensúlyát. Bár megpróbálta még egy mozdulattal elkapni a létrát, de túl erősen markolta a szórófejet, és a mozdulat az esés közben csak egy tétova kaszálás volt.
Nem tudta, hogy mennyi ideje fekhetett már a földön, de órák nem telhettek el, mert még nem alkonyodott. Megpróbált felülni, de nem tudott. A méhcsípéseket nem is érezte, csak a hátában valami tompán nyilalló fájdalmat. Odafent, az odú körül csak néhány méh körözött a magasban, őróla és a korábban történtekről látszólag tudomást sem véve. Az ép fél szemével a ház felé figyelve észrevette, hogy szürke füst gomolyog kifelé a nyitva hagyott konyhaablakon. – A kozma nem fűszer – szokta mondani olykor a menyének, amikor az még nem költözött el, és rendben tartotta a házat.
Újra felpillantott arra a pár méhre, amelyek a magasban dongtak tanácstalanul, és az jutott eszébe, hogy nagyjából azért döntetlen lett az eredmény. Azután újra elájult.
Este a szomszédok hívták ki a tűzoltókat.

Forrás: Polísz, 2009. 111. szám

Magyar Irodalmi Lap