A templom
A római katolikus Szent Anna-templom a XV. században épült gótikus stílusban. Német forrás (Schürer-Wiese: Deutsche Kunst in der Zips, 1937) szerint már a XII. században állt e helyen egy, a strázsákat szolgáló erődtemplom. Templomunk egyhajós, torony nélküli egyház, a legkisebb azok közül, amelyeket eddig bemutattunk. Keletelt, föltehetően a július 26-i Szent Anna-napján kelő Naphoz igazítva. Zsindely fedi, ahogy a szentély ablakait elválasztó támpilléreket is az óvja esőtől, hótól. A két keresztboltos szakaszos szentély (8,3 x 5,4 m) az apszis felé Y leágazású bordákkal fél-nyolcszögzáródású. Szélesebb hajója (8,7 x 8,6 m) osztatlan, két keresztboltos szakasszal. A templomnak négy csúcsíves ablaka van, három a szentélyben, egy a hajó déli oldalán nyílik. A kétosztású ablakok mérműkoronája egyszerű díszű. Szokatlan, hogy az apszis közepén, a főoltár mögött nincs ablaknyílás. Déli oldalán nyílik a nyeregtetős, tágas belépő félköríves boltívű bejárata, amelyen át kis zárt előtérbe jutunk. Ugyancsak toldalék az északi oldalon található sekrestye. Ez a típus jellemző az egykorú falusi templomokra. Csak két példa: ilyen a már bemutatott szmrecsányi Szűz Mária-templom és a mátraszőlősi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom. Ez utóbbiakhoz később torony épült. Nagyőrön 1629-ig faharangláb töltötte be a torony szerepét, ez után épült a vidékre jellemző reneszánsz harangtorony.
A falképek
Amilyen szerény kis templom ez, annál meglepőbbek a falképei, melyek valamikor szinte az összes falat díszíthették. Legnagyobb részük nehezen kivehető. Színük megkopott, kontúrjuk elhalványult. Nagyőr 1500–1510 között készült Passióciklusa, mely a hajó nyugati falán felül két sávban összesen tíz, felül négy, alul hat jelenetben látható, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagyar község református templomának falképeivel rokon. Bár témájuk nem pontosan egyezik, a festő szemlátomást ugyanaz a személy volt. Már az is meglepő, hogy egy hasonlóan kicsi magyar település, hasonlóan kis templomában – más jelentős értékek mellett – hasonló stílusú és témájú falképeket látunk, emellett a két falunév is hasonló. Az egy betűkülönbség a két név között nem szúrta a Földrajzi nevek etimológiai szótára szerzőjének a szemét. Megelégedett azzal, hogy Nagyart a vele szomszédos Kisarral állítsa párba, és a nevet a távoli Aradéval vesse össze, miközben a velük szintén szomszédos, de a Tisza túlpartján lévő harmadik kisközség neve, Tivadar már nem keltette föl az érdeklődését. Bizonyos fokig érthetően, hiszen róla mindenkinek a személynév ugrik be elsőre. Azért írjuk le: Nagyar nevét 1393-ban Nagor, 1436-ban Naghar alakban írták az oklevelekben. 1374-ben még egyetlen Ar nevű település volt ismert, s így valószínűleg későbbiekben ebből alakult ki, vált kétfelé Kis- és Nagyar. Nagyőrt és Nagyart a formai – nem tartalmi – névhasonlóság és templomuk festője mellett összeköti, gyenge szállal ugyan, hogy a Nagyőrt egy időben birtokló Szirmaiak ezen a tájon is, igazság szerint egész északkelet-Magyarországon otthon voltak, így a Nagyarhoz közeli Ecseden például. Ahogy Szirmay Gábor idézi Kazinczy tollából:
„[Családi] elágazásaikat a Borsodi, Zempléni, Sárosi és Ugocsai és Szatmári Szirmayak sem tudják a dolog teljessége szerint.”
Ha e két aprócska, isten háta mögötti falucskát: Nagyőrt és Nagyart csupán véletlenek kapcsolják is össze (véletlenek, véletlenek…), annak, akit a nagyőri falképek érdekelnek, a nagyariakat is a figyelmébe ajánlom, a két freskóciklus megtekintése két közeli időpontban feledhetetlen élményt nyújt, és büszkeséggel tölthet el minden magyart. Noha a nagyari freskók nem tárgyai e könyvnek, mégis foglalkozom velük, mert segítenek jobban megismerni és megérteni a nagyőri falképeket.
Nagyarban 1991-ben bukkantak rá a XV. század vége felé (?) festett freskósorozat töredékeire a templom északi falán, amely Krisztus életéből villant fel képeket a Jeruzsálemi bevonulástól a Feltámadásig. A szépen restaurált nagyari freskótöredékeket az teszi különösen értékessé, hogy szűkebb hazánkban a reneszánsz stílusú templomi falfestészetnek nagyon kevés emléke maradt fenn.
Feltehetően a Zsigmond-kori adományozások után épült fel Nagyarban a mai templom elődjeként szolgáló középkori plébániatemplom, amelynek titulusát nem ismerjük. Ebből a középkori templomból gyakorlatilag csak az északi és a déli hajófal maradt meg a mai református templom épületébe foglalva, ezek a mai szentélyrész falai. A templomot ugyanis korábbi felújítások (1642, 1748) után egy nagyszabású átépítés keretében, 1836-ban egy hatalmas és széles nyugati térrésszel bővítették, egyenes záródású szentélyét pedig elbontották.
1990-ben kerültek elő az előző, egyenes záródású szentély alapfalai, a déli falon pedig egy gótikus ablak és egy kőkeretes, szemöldökgyámos kapu. A restaurálás nyomán a falképek töredékesen, ám részben jól olvashatóan állnak a szemlélő előtt. Eredetileg a képek két sávba elrendezve összesen tíz jelenetből álló Passió-ciklust alkottak. mint Nagyőrött. A kettős képsáv közepén egy nagyméretű, feltehetően a XIX. századi átalakítás során vágott ablak okozott súlyos károkat, és nagyon erősen károsodott a teljes alsó sáv. A két első, nagyrészt megmaradt képen kívül a többiből csak részletek ismerhetők fel, két kép pedig teljesen elpusztult. A teljes ciklust egy szélesebb, zöld leveles keretsáv vette körül, és hasonló választotta el egymástól a két regisztert is; az egyes jeleneteket egyszerű vörös keretek határolják, mint Nagyőrött.
A feltárt jelenetek majdnem pontosan megegyeznek a nagyőriekkel. Témájuk a következő: felül Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó vacsora, Krisztus az Olajfák hegyén (elpusztult), Krisztus elfogatása, Krisztus Pilátus előtt, majd az alsó sorban: Krisztus megcsúfolása (Ecce homo), Keresztvitel (?), Keresztre feszítés, Levétel a keresztről, Feltámadás (elpusztult). Több kép felső részén további kis mellékjelenetek is helyet kaptak.
A képsor a jeruzsálemi Bevonulás ábrázolásával kezdődik. Középpontban a szamáron ülő, kezével áldást osztó Krisztus alakja uralja a képet. Mögötte és előtte egy-egy embercsoport: Krisztust követve a tanítványok dicsfényes serege, előtte pedig a Krisztust a jeruzsálemi városkapuban fogadó sokaság. Az emberek leveles ágakat tartanak, egyvalaki leteríti köpenyét Krisztus elé.
Az Utolsó vacsora képén Krisztus és a tanítványok szögletes asztalt ülnek körbe, János Krisztus mellére borul. Jelentőségteljes motívum, ahogy Krisztus egy falatot nyújt az őt később eláruló, sárga ruhában ábrázolt Júdásnak. Az asztal közepén lévő pászka-bárány egyben Krisztus áldozati szerepére is utal. A kép hátterében ablakokon át két kisebb jelenetre látunk rá: baloldalt fent Krisztus búcsút vesz anyjától, középen pedig egy árkádos épületben a Lábmosás jelenete zajlik.
A harmadik nagy jelenet gyakorlatilag teljesen elpusztult, csak sejthetjük, hogy témája Krisztus az Olajfák hegyén volt. Az ablak mellett a negyedik jelenet töredékes, de azonosítható állapotban került elő: jobbszélen katonákat látunk, akik mind a kép középe felé fordulnak. A jelenet Krisztus elfogatását ábrázolta. Az ötödik (a felső sorban az utolsó) ábrázolás ismét épebb: Krisztust látjuk itt Pilátus előtt. Krisztust (arca elpusztult) katonák fogják közre, és a bal szélen trónon ülve ábrázolt Pilátus elé vezetik. Hátul egy kis mellékjelenetben (töredékes állapotban) tűz körül melegedő alakokat és egy sodronyinges katonát láthatunk – ez annak ábrázolása, amint Péter megtagadja Krisztust.
A második sor egy töredékes jelenettel indul, amelynek csak a bal felső része maradt meg. Itt egy csoport előkelő alakot láthatunk, akik Krisztust (töviskoronájáról azonosítható) vezetik maguk előtt. Az Ecce homo jelenetéről lehet szó, amint Pilátus Krisztust a nép előtt közszemlére bocsátja. A dühödt tömeg egykor a kép bal alsó részét tölthette ki. A következő jelenetből csak a bal felső kis mellékjelenet maradt meg: itt az öngyilkosságot elkövető, felakasztott Júdást láthatjuk, sárga köpenyben.
A központi ábrázolás témája a Keresztvitel lehetett. Az ablak melletti képnek, a Keresztre feszítésnek csak néhány jellegzetes töredéke maradt fenn. Látszik Krisztus keresztje és rajta feje és jobb karja, illetve az egyik lator ábrázolásának részlete. A képmező jobb felét az ablakvésés elpusztította, csak alul látszik a szemtanúk közül néhánynak a köpenye. A következő képből éppen ez az alsó zóna őrzött meg fontos részleteket: ez Krisztus siratását ábrázolja a kereszt tövében. Krisztusnak a keresztről leemelt teste és az őt közrefogó siratók jól látszanak. Az utolsó kép teljesen elpusztult, témája a Feltámadás lehetett.
A kopott állapot, illetve a hiányok – és kiegészítések – miatt a falképek stílusáról sokat nem lehet mondani, a jobban megmaradt képek kompozíciós típusai azonban igen jó támpontokat kínálnak. Az elrendezés ugyan több évszázados ábrázolási konvenciókat követ, de a kompozíciók egyes elemei XV. század végi német metszetekre mennek vissza. Olyan, németalföldi eredetű kompozíciókról van szó, amelyeket a XV. század végén Közép-Európába elsősorban német metszetek (Israel von Meckenem, 1445 körül–1503, és mások) közvetítettek. A nagyari képek több ilyen metszettel közvetlenül is összevethetők. Ugyanakkor a két első kép kompozíciója nagyfokú hasonlóságot mutat a hasonló előképekből táplálkozó bécsi Schottenaltar megfelelő képeivel is.
És akkor immár a nagyőri falképekről. A XVI. század első harmadában készülhettek, a reneszánsz hatás egyértelmű rajtuk. A festői program két oltáréval részben átfedi egymást. A szenvedéstörténet ábrázolása a falon is képregényszerű. A még látható képek többsége is nehezen kivehető. Az alsó sávban és a falsíkok közepén alig vagy egyáltalán nem. Legjobban a boltívek bordái mentén és legfölül a bordacsúcsívek alatt. Ez annyiban szerencse, hogy a kiemelt jelentőségű témákat (Utolsó vacsora, Kálvária, Ítélkező Krisztus), ahogy adták is magukat, a festő legfölülre, a bolthajtások csúcsába helyezte. A freskók nem töredékesek, nem látni a festett vakolatréteg lemállásának a nyomait, mint Nagyaron, hanem mintha egy nagytermetű ember létráról dörzspapírral pucolta volna le a falakról, ott a legsikeresebben, ahol könnyen érte el. (Nem hinném, hogy lemeszelték volna a protestáns időszakban. Evangélikusok nem tettek ilyet Passió-ábrázolásokkal. Különben is, a meszelt vakolat megóvta volna a képeket.) Művésznek mondtam az imént a képíró mestert, mert Nagyar ismeretében és abból, amit ki tudtam venni a képekből, világot járt, fantáziadús, kiváló rajztudású művésznek tekintem. A freskók és két oltár képei között hasonlóságot vélek fölfedezni. Ez jelentheti azt, hogy a falképek hatottak az oltárfestő(k)re, de azt is, hogy ugyanaz a személy, de legalábbis ugyanabból a műhelyből való keze munkája mindhárom. Igaz, a freskók jelen állapotukban – és a nagyariak ismeretében – magasabb minőséget képviselnek, ezért azt sem zárom ki, hogy a készülés sorrendje más volt. Vagyis, amikor a művész még az oltárokkal bajlódott, még nem volt kiforrott tudása. Ez utóbbi mellett szól, hogy némelyik kép (háttere), pl. az Utolsó vacsoráé vagy a színezés befejezetlennek hat, és az alakok a vázlatkészítésre jellemző módon csak nagy vonalakban, külső kontúrokban épphogy csak föl vannak skiccelve. Nem zárom ki tehát azt sem, hogy a munka befejezetlen maradt.
A falképsorozat szentély déli falán kezdődik közvetlenül a diadalív mellett. A diadalív és a bordázat is festett. A kezdés helyét okkal választotta meg a festő. Krisztus földi „karrierjének” a csúcsa a déli falra illik. Az első kép tárgya Krisztus bevonulása Jeruzsálembe (Mt 21,1–10; Mk 11,1–10; Lk 19,29–38; Jn 12,12–16). A messiási jóslatban szereplő szamár és csikaja (Zak 9,9), amelyeken Jézus bevonul Jeruzsálembe, a Rák csillagképében lévő két Szamár csillag földi mása. Krisztus színrelépésének idején a Rák volt az év delelőjének, a nyári napfordulónak a csillagképe. Zakarás próféta szövegét, melyet az evangélisták is átvettek: „Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén”, a festők kétféleképpen értelmezik. Jézus vagy egy feltételezhetően vemhes szamárkancán ül a képeken, vagy a hátasa mellett ott kocog a csikaja.
Szabályos négyszög alakú kép ez széles vörös szalagkeretbe foglaltan. A többi képtől a diadalív választja el. Ez az egyetlen, amely magában áll. Elkülönítését az indokolja, hogy a dicsőséges bevonulás még nem része a Passiónak. Főalakja a vemhes szamáron ülő Krisztus, akivel az állat a város kapuja felé tart. Előtte, mögötte sokaság. Nagyaron glóriája van, glóriás férfiak, apostolai követik, itt nincs a fejek körül glória. Összevetve a két képet, a nyomában haladó kilenc férfiú itt is apostol lehet, élükön egy ikonográfiai szempontból Péter apostolra hasonlító férfiú.
A következőket a déli fal hajóba eső részén látjuk; majd, ahogy Krisztus szenvedése nő, a nyugati falon folytatódik; északon, a „halál házában” hal meg, és ugyanott látjuk immár a túlvilágon ítélkező Krisztus királyként is.
A déli hajó falán felül a boltív háromszögében az Utolsó vacsora, alatta három kép az ezután történtekről. (665. kép) Együttesen azt a fejezetet illusztrálják, mely a Szentírásban Krisztus kínszenvedéseinek kezdete címet viseli (Mt 26; Mk 14; Lk 22,1–53;) Jn 13–18,1–12).
Utolsó vacsora (700)
Rendhagyó a megoldás: Krisztus és 12 tanítványa kerek asztal körül ül. Oka a kép ívelt háromszög formája, mely egyrészt arra ösztökélte a festőt, hogy a társainál amúgy is magasabb Krisztust a háromszög felső csúcsába helyezze. Mögötte két oldalt látható az a két ablak, mely csak fölskicceltnek hat. Ő és a két ablak, melyen át fény hatol a terembe, együtt talán a Szentháromságot jelképezte szándék szerint. Lila köntös van rajta, ami egyfelől a nagyböjt gyászos színe, másfelől lévén bíborárnyalat kijár Krisztus királynak, harmadrészt a föltámadás ragyogását (a tavasszal növekvő fényt) megelőző derengést is jelképezi megfelelően a böjtbe beiktatott rózsavasárnappal. (Advent lila színét ugyanezért élénkíti egy rózsaszín vasárnap, hiszen hamarosan újjászületik a Nap.)
Krisztus jobbján a kedvenc tanítvány, János riad föl álmából a fontos pillanatra, amit több apostol is észlel. Ki oda mutat, mint a János mellett ülő Péter, ki odabámulva összecsapja a kezét, ki a mellette ülő figyelmét híva föl Júdásra, aki megbabonázottan mered Krisztusra. Nyilván az imént kérdezte, hogy rá gondol-e mint árulóra: „Én vagyok-é az, Mester? Monda néki: Te mondád.” (Mt 26,25.) A jelenetet árnyalja, hogy az egyik tanítvány nyúl a késért, amit Krisztus kér tőle, hogy fölvágja a páskabárányt. Itt nem látszik, mi van a tálon, de a nagyari Utolsó vacsora-képen bárány van. A húsvéti bárány pedig, mint tudjuk, Őt jelképezi a keresztények szemében.
Az Utolsó vacsora alatt a bal szélen Krisztus az Olajfák hegyén (Mt 26,36–44; Mk 14,32–39; Lk 22,40–44; Jn 18,1). Középen a térdeplő lilaruhás Krisztus óriás alakja sejlik, alul pedig három alvó apostola. Látom a serleget is a jobb oldalon emelkedő szikla tetején. Átellenben a baloldalon a Krisztus elfogására érkező vértes, lándzsás katonák rajza épphogy kivehető. Nekünk háttal álló vezetőjüket piros harisnyája és kék zubbonya teszi azzá. fölismerhetővé.
Középen Krisztus elfogása, Júdás csókja (Mt 26,47–56; Mk 14,42–49; Lk 22,46–54; Jn 18, 2–12). Tumultuózus jelenet, alig kivehető. A kék ruha a középtől kissé jobbra és az átvetett kar vélhetően Krisztust és az őt átölelő Júdást jelzi. Balról az érkező katonák hada sejlik, a jobb szélen talán Péter áll, alul a földön egy lerogyott vagy föltápászkodni készülő figura kontúrja látszik. Azé a fegyveresé lehet, akinek Péter levágta a fülét.
A jobb szélen lévő képről nem nagyon tudok mit mondani. Két eleven mozgású alakot a ruhájuk „jelzőszínei” tesznek láthatóvá. A bal oldalon a darabontok vezetőjét, a kék zubbonyos, piros harisnyás tisztet, följebb egy öklét ütésre emelő barna zubbonyos katonát. A jobb oldalon néhány vázlatos sisakos fejet. A jelenet nyilván olyan eseményt örökít meg, amely a Gecsemáné kertben történtek után, de még azelőtt esett meg, hogy Krisztust a zsidó tanács elé vezették, például Krisztus csúfolását, megverettetését, esetleg Péter árulásával együtt.
A nyugati falon látható az egész szenvedéstörténet a kereszthalál kivételével. Felül négy, alul hat, kép sorakozik, a felső csücsökben és a felső sor két szélén egy–egy angyal, evangélista vagy próféta sejthető kezükben papírtekerccsel, mondatszalaggal. A felső csücsökben ülő alaknak van csak glóriája, és szárnyak halovány színe is rémlik.
A felső sorban balról jobbra haladva a következő jeleneteket látjuk: Krisztus Annás előtt, Krisztus Kajafás előtt, Krisztus Pilátus előtt, Krisztus Heródes előtt (Mt 26,57–27,24; Mk 14,53–15,5; Lk 22,54–23,15; Jn 18,13–37). A 4 képen Krisztus lila köntösben, összekötözött kézzel, mezítláb áll XVI. századi öltözetű fegyveresek között.
Magyar Irodalmi Lap