Krisztus Annás előtt
Három darabont fogja közre. A háza ajtajában álló, előkelő öltözetű, a fején furcsa fejdíszt viselő alakban Annást gyanítom. Róla, Kajafás apósáról a Passió kapcsán csak János ejt szót, mondván, továbbküldte Krisztust Kajafáshoz. Ezért gondolhatta a festő, hogy ne a palotájában fogadja, hanem csak a kapuban.
Krisztus Kajafás előtt (707)
Kajafás a főpap, ő már hivatalában, hivatali székében ülve fogadja, Krisztust itt már más őrök állják körül, és „közönség” is van, mely az elképzelés szerint a zsidótanács tagjaiból áll.
Krisztus Pilátus előtt (705)
Krisztust a katonákon kívül valóságos tömeg kíséri Pilátus rezidenciája elé. Pilátus, aki a megkorbácsoltatásáig udvariasan bánik Vele (az „ártatlanság vélelme”), a kapuban fogadja. Részint a történések szentírási sorrendje, részint azért hiszem, hogy ő Pilátus, mert az oltárképeken is az ő feje köré tekert a festő turbánt.
Krisztus Heródes előtt (704)
A trónon ülő alak koronát visel, kezében jogar, trónja fölé baldachin borul. Heródes Antipász középkori felfogás szerint király volt, jóllehet csak Galilea és Perea fölött uralkodott negyedes fejedelmi rangban. Pilátus azért küldte hozzá Krisztust, mert Ő galileai lévén, Heródes alattvalója volt. Heródes csodát szeretett volna látni Tőle, de Krisztus nem állt vele szóba. A képen azt látjuk, hogy egy néger (?) inas fehér ruhát ad Krisztusra. „Héródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekután felöltöztette fényes ruhába, visszaküldte Pilátushoz .” (Lk 23,11.)
Alsó sorban balról jobbra haladva a következő képeket látjuk (nem látjuk): Krisztust megostorozzák, Ecce homo, Krisztust elvezetik Pilátus elől. Krisztus elesik a kereszttel, Krisztust fölszögezik a keresztre (Mt 27,26–35; Mk 15,15–24; Lk 23,16–33; Jn 19,1–22).
Krisztust megostorozzák
A képen csupán egy pribéket látni deréktól fölfelé a bal felső sarokban, amint feltűrt ujjú karját korbáccsal a kezében magasra lendíti. (Az oltáron ábrázolt jelenetben is két pribék közül a korbácsos áll a bal, a vesszős a jobb oldalon.)
A következő képen semmit sem látni két, alighanem hasított ujjas zubbonyrészletet ábrázoló macskakaparáson kívül. Időrendben Krisztus megcsúfolása illik ide.
A harmadik képen az általam Pilátussal azonosított turbános férfiú feje és mellrésze látható. Ezért gondolom, hogy talán azt a jelenetet láthatták itt valamikor a hívők, amikor Pilátus a „királyi” díszbe öltöztetett megkorbácsolt Krisztust megmutatja a tömegnek (Ecce homo, Jn 19, 1–6).
Krisztust elvezetik Pilátus elől
A székében ülő turbános Pilátus szellemképe épphogy csak kivehető. Krisztust immár ismét lila köntösében (Mt 27,31), fején töviskoszorúval pribékek vezetik el katonáktól kísérten. Krisztus arca ezen a képen a legkifejezőbb.
Keresztvitel, elesik a kereszttel (Mt 27,31–32; Mk 15, 20–21; Lk 23,26–27). (703)
Krisztus vállán a kereszttel összerogy. Három vértes próbálja rúgással, bunkóval, karddal próbálja Krisztust talpra ösztökélni. Egy öregember emeli a keresztgerendát, ő a katonák által segítésre parancsolt cirenei Simon. A hátuk mögött két pribék. A háttérben a város látható kívülről, a kapun át Mária fehér gyászban és János jön összekapaszkodva. Mögöttük tömeg.
Krisztust fölszögezik a keresztre
Az ábrázolás módja közismert. Miután megfosztották ruháitól, lefektetett keresztre szögezik a két kezét és egymásra fektetett két lábfejét.
Északi fal, nyugati bolthajtás, felül Kálvária (Mt 27,33–56; Mk 15, 22–41; Lk 23, 26–49; Jn 19,17–37). (662, 712)
Mint a szemben (!) lévő Utolsó vacsora esetében is, az ívelt oldalú háromszög, amit a bolthajtás rajzol a falra ideális kompozíciós keret a téma számára. A megoldás késő gótikus, kora reneszánsz mintákat követ. Középen magasodik a feszület, felső szárán a hullámzó (!) fölirat. A lehajtott fejű Krisztus ágyékkötője is lobog a szélben. Két oldalán a latrok feléje forduló, perspektivikusan megrajzolt keresztje. A jobb lator megadóan hajlik meg holtában, a bal görcsbe feszülve. Ennek megfelelően Krisztustól jobbra állnak az igazak, balra a gonoszok. A kereszt tövén egy katona néz Rá, kezében bot a végére tűzött szivaccsal. Kicsit arrébb lovas katona, a későbbi Szent Longinus épp dárdával nyitja meg a Megváltó oldalát. Alattuk Mária és két másik asszony arcvonásai vehetők ki. A túloldalon lovasok és gyalogos katonák. Az előtérben páncélos vitéz mondatszalagot lobogtat. Ő lehet a százados, aki Márk szerint „vele átellenben áll vala, […] monda: Bizony, ez az ember Isten fia vala!” (15,39.)
Alul három kép. Balról jobbra haladva a Keresztlevételt, alighanem a Sírbatételt és a Föltámadást ábrázolták (Mt 27,57–28,4). A bal oldalinak csak a bal széle látszik. Felül a már üres kivégzőeszköz keresztgerendája, alatta egy előrehajló – talán a halott testet fölfogó turbános férfi, mögötte két asszonyfej. A középsőből nem maradt semmi. A jobb oldalinak is csak a külső széle: fölül a föltámadás keresztes zászlaja lobog a zászlórúd csúcsán egyenlőszárú kereszttel, alul egy fekvésből föltápászkodó páncélos katona és láncos buzogánya.
Az északi fal keleti bolthajtása az Utolsó ítéletnek ad helyet. (657)
Belső kerethatárok nélküli osztatlan freskó. A legjobb állapotban van az összes falkép közül. Az ívelt oldalú háromszög itt is tökéletes kompozícióra késztette a művészt. A kép csak távolról igazodik a Jelenések könyvéhez. Inkább a középkorban elfogadott ikonográfiai elveket követi. felső része az égben, az alsó a Földön játszódik. Fönn középen szivárványíven trónol a Világbíró Krisztus, lábát a világ gömbjén nyugtatja. Vállán kétszínű, vörös-kék palást, ha jól látom. Itt sincs glóriája. A szivárványív két vége az Őt dicsőítő mennyei hívekbe fut, akik térdelőtartásban lebegnek imára összetett kézzel. Úgy látom, a jobbján térdeplők közül a Szűzanya az első, a balján térdeplők között János apostol. Mária mögött öt, János mögött hat férfit számoltam össze, ők tehát az apostolok. Még mindig az égben két angyal lebeg alattuk, fújják az ítélet harsonáit. Harsonáik tölcsére a földi világ széléig ér.
Az alsó, tágasabb fél rész nagyon érdekes. (681, 690, 692, 693) Mintha Hieronymus Bosch magyar tanítványának a művét látnám. Hogy ismerte mesterünk Bosch munkásságát, az nem kizárható, hiszen a németalföldi festő 1450 és 1516 között élt és alkotott. Itt másként oszlik meg a jobb és bal oldal, immár az ítélet szerint. A bal, az Ítélkező felől nézve jobb oldal az igazaké, a másik az örök kárhozatra ítélteké. A festő lesújtó ítélete is megnyilvánul a képben. A terület kétharmada a gonosz befolyása alatt áll (ami igaz, az igaz), vagyis szerinte az emberiség többsége a pokolra jut. Mint az várható, a szellemes, érdekesebb megoldások is itt, a Sátán térfelén dominálnak. A bal szélen a földből bújnak elő a föltámasztottak, aztán látjuk az immár díszbeöltözöttek angyalok által terelgetett menetét, ahogy az ég felé távolodnak. A sor mögött még egy-egy lélekért folyik a harc a patyolat-köntösű igazak és egy-egy sátánfajzat között. A kép közepétől jobbra már a pokolra szántak nem is egy, hanem két menetét látjuk, amint a Pokol megtestesített szörnyalakjának, Jónás cetének kitátott szájába masíroznak, ahol a szarvas homlokú, melles-faros Sátán fogadja őket. Érdekes, az ördögök között többnek van nőies formája. Látunk jeleneteket, melyek Bosch és id. Pieter Bruegel képi példázatait idézik még eme vázlatos kivitelezésben is. Mint az ördög taszigálta szántóvetőt, akinek ekéjét is ördög lovagolta lovak húzzák; az öregasszonyt, akit két ördög visz saroglyán a pokolba; egy hadonászó lelket, aki ördög nyakában ülve megy utolsó útjára; kettőt, aki földi bíróság előtt még egy ítéletre vár; egy deresre fektetett meztelen alakot, akinek a hátán egy főördög eszik, vagy könyvet olvas, egy hámba fogott óriás varangyos békát (?), mely egy letaglózott elítéltet vonszol maga után; egy fehér ruhás lelket, melyet egy társa és egy ördög húz maga felé; egy amorf lényt, amint talicskán tolja áldozatát a pokol szája felé. Látunk még nyomorultakat, akiket ördögök gyötörnek, ütlegelnek. Minden ördög más, még a vázlatos kivitelezésben is látható a német, németalföldi ihletés. Bosch és később id. Pieter Bruegel nem mentek kivételszámba. Az Esztergomi Keresztény Múzeum őriz egy egykorú kis képet Jan Wellens de Cocktól (Szent Antal megkísértése, 1520-as évek), mely ezt a középkori szürrealizmust képviseli. A németek közül említhetem a részben bizonyosan németajkú felső-magyarországi oltárfestőknek ihletet adó Schongauert (1430–1491), az amúgy Magyarországról elszármazott Dürert (1471–1528), de Matthias Grünewaldot is (1470/1483 között –1528).
Az oltárok
A templomnak három szárnyasoltára van. A Művészeti Lexikon mindhárom képeit ugyanannak a névtelen alkotónak tulajdonítja. Ezt írja róla:
„Nagyőri mester (1520–24 k. működött): kisebb jelentőségű, provinciális szepességi festő. Az 1524-ben készült nagyőri Mária-oltára mellett a Szt. Anna-főoltár és a Szt. Simon- és Júda-oltár sorolható munkásságába.
Vannak egyezések, amelyek alátámasztják e föltevést, és vannak különbségek, amelyek nem teljesen.
Szent Anna-főoltár (747)
A főoltár szerény ékessége kétszárnyas triptichon. Az óvatos Magyar Katolikus Lexikon szerint a XV/XVI. században készült. Bálint Sándor ennél határozottabb, az oltár elkészültét 1520-ra teszi, a Művészeti Lexikon, mint láttuk, 1520–24 közötti időre taksálja. (Talán a Szűz Mária oltárán olvasható 152.. szám miatt.)
Középszekrény (746)
140×172,5 cm. Mélyedésében a Mettercia a szekrény méretéhez képest kicsinek tűnő szoborcsoportja. Ennek egyik, lehetséges magyarázata az ügyetlenségen kívül a háttérfal alakos díszítése. Az arany háttérben két férfialak áll: Anna illetve Mária férje, Joakim és József. A szekrény két oldalfala tompaszögben ízesül a hátfalhoz, amely így többek számára enged rálátást az oldalfalakra és a háttérre is, mint merőleges csapolás esetén. Az oldalfalakon széles reneszánsz növényfonat fut a Corvinák keretdíszeit megidézve: gyümölcsökkel, almával, körtével, szőlővel elegy babérkoszorú. A megoldás visszaköszön Szent Simon és Júda-oltárán.
A szobrok gyenge kivitelezésűek, különösen az elnagyolt, befejezetlennek ható drapériák azok. Ismerősek viszont a visszacsapódó köpenyaljak. Mintha az egymásra hasonlító Mária és Krisztuska, illetőleg a tőlük teljesen elütő Anna vonásait más kéz faragta volna. Nemcsak stílusban különböznek: Mária egy korábbi gótikus szemléletet sugároz. Annának, aki ráadásul még fiatalabbnak is tűnik a leányánál, giccses babaarca van. Mivel jóval kisebb is Mária arcánál, és nem illik fehér fejkendőjébe sem, későbbi átfaragásra kell gondolnom. (> A kisszebeni főoltár Szent Borbáláját a Nemzeti Galériában.)
Belső szárnyképek
A Mettercia-szoboregyütteshez és a predellán látható képhez mérten meglepően színvonalas négy képet látunk. Felül Szent Anna és Joakim legendájának két epizódját látjuk, alul a szentatyafiságot: a két másik Máriát férjeikkel és fiaikkal. Egységesen „excenter” a dicsfény mindhárom oltár képein. Megrajzolásukhoz a festő a fejtetőnél szúrta be a körzőt.
Jobbra fönn Joakim látomása (742)
Az öreg és meddő Joakim szégyenében pásztoraihoz és nyájaihoz menekül a pusztába. Angyal jelenik meg neki, és közli vele, hogy leánya fog születni, egyben megparancsolja, hogy menjen a város, Jeruzsálem Aranykapujához. A képen a látomást örökítette meg a mester, melyben nemcsak Joakim, pásztorai is részesülnek. Az angyal latin nyelvű feliratot tart feléjük, melyen a jó hír és/vagy az utasítás olvasható rövidítésben: JOACHIM . OV SOLT . VMKI, amiből annyit vélek érteni, hogy Joakim, örvendj (lat. ovō 1= örvend), kárpótolva leszel (sōlor 1= kárpótol).
Joakim valóságos óriás a két pásztorhoz, különösen a juhokhoz képest. Ruhája királyi. Hasonlót visel Simon és Júda oltárán a király. Fején zárt koronát formázó sapka, vállán bíborpalást. Máriát a szövegek Dávid leszármazottjának tekintik, akkor pedig atyját, Joakimot is nyilván annak tekintették.
A pásztorok XVI. század eleji viselete, a hátuk mögötti pompás táj a gótikus mustrájú arany ég alatt szintén megérdemli a figyelmünket.
Balra fönn Anna és Joakim találkozása (738)
Feleségének, Annának szintén megjelenik az angyal, vele is közli a jó hírt, s ugyanazt a parancsot adja neki, mint Joakimnak. A házaspár a mondott helyen találkozik. A jó hírnek örvendve örömükben megcsókolják egymást. A középkorban úgy gondolták, Szűz Mária e csóktól fogant, ezzel magyarázták szeplőtelenségét. Joakim itt nemhogy óriás, de még Annánál sem magasabb. Ez Anna „felsőbbrendűségét” jelezheti a legendai hierarchiában.
A sematikusan megfestett városkapuban ugrik a pár egymás nyakába. Csak Anna fejét, az őt megkülönböztető, felkontyolt hajat takaró fehér fejrevalóját övezi arany dicsfény. Joakimot nem, őt sosem avatták szentté. A háttérben egy kis fegyveres ember, talán kapuőr, mögötte templom a dombok, bokrok és fák takarásában. Ez utóbbiak festői megoldását viszontlátjuk a Krisztus az Olajfák hegyén c. külső táblán.
Balra lenn Krisztus rokonsága (736)
A kissé sérült képen, szintén arany háttér előtt a második Máriát látjuk és a feliratok szerint férjét, Kleofást, valamint fiaikat: az igaz (iustus) Józsefet, aki éppen szopik, a kisebbik (minor) Jakabot, amint éppen almát nyújt öccsének, és a két idősebb fiút, Simont és Júdás Tádét. Kleofás kivételével minden szereplőnek arany glória köríti a fejét, még a kis Józsefét is, akiből pedig nem lett Krisztus apostola, és az evangéliumokban sem szerepel. A kompozíció emlékeztet a hasonló megoldású szepesszombati és szmrecsányi Szentatyafiság-oltárképekre.
Az anya a főszereplő. A szép fiatalasszony a kép közepén, egy kőpadon ül, ölében, lábánál a gyerekek. Háta mögött áll a férje, gondosan megfestett tájban. Érdekességszámba mennek Simon és Júda játékai. Júda vesszőparipán ül, és a kis kocsiban ülő Simont vontatja. Igen, a szilaj nádparipa, amin Petőfi Sanyika lovagolt gyerekkorában (> Szülőföldemen), már 1520 körül is kedvelt gyerekjátékok közé tartozott, sőt, még annál is korábban.
Jobbra lenn Krisztus rokonsága (740)
Ezen a képen a másik atyafiságos képpel szimmetrikus elrendezésben, ami csupán azt jelenti, hogy a párok befelé, a Mettercia felé fordulnak, a harmadik Máriát, Mária Szalómét látjuk, férjével, Zebedeussal, és két apostolfiacskájukkal, János evangélistával és a nagyobbik (maior) Jakabbal. Érdekes, Zebedeust nem tartotta méltónak a képíró, hogy a saját nevét tartsa a kezében lévő feliratos szalagon. Arra is itt hívnám föl a figyelmet, hogy a festő az N betűt következetesen fordítva írta mindkét táblán. Ahogy arra is van gondja, hogy a férjek öltözéke, fejfedője különbözzék, úgy a szép Szalóme haját keleties turbán takarja, talán a neve, talán a szimmetria és változatosság kedvéért. Nem volt ez szokatlan a kora-reneszánsz női viseletben.
Karakteres vonásai alapján azt hihetjük, hogy Szalomét élő személy után festhette, ez abban a többi munkájához képest feltűnő törődésben is megnyilvánul, ahogy a hölgy ruhájának esését, redőit megfesti. Valamiért olyan fedeles edényt adott a kezébe, amilyennel rendszerint Mária Magdolnát ábrázolták. A gyerekek sem sablonosak, hajviseletük korízlést fejez ki. Látható rajtuk, hogyan vágták ollóval formára. Jánoska háromkerekű „rollere”, gurulós járókerete mutatja, hogy a képíró tudatosan igyekezett mennél több egykorú gyerekjátékot megörökíteni.
Magyar Irodalmi Lap