1956 után lehetett. A térdemen lévő seb elfertőzhetett, mert egy nagy kelés keletkezett rajta. Otthon senkit sem engedtem hozzányúlni, hiszen rettenetesen fájt, még egy olyan stramm kissrác is, mint én sem tudott elég katonásan viselkedni. Mit tehettek a szüleim? Hát elvittek az OTI-ba.

Egy nagy szobában sorban három hatalmas szék volt elhelyezve, és beleültettek szemből a jobboldaliba. Sejtettem, hogy ebből balhé lesz! A doktornő egyből nekiesett, és erőteljes mozdulatokkal megpróbálta kinyomni. Ezt persze rossz néven vettem és előrelendítettem a lábam. Ettől nem lett nyugtalan, nyilván nem az első eset volt. Ahelyett, hogy fizikai behatásnak tett volna ki, elkezdte a pszichológiai ellenállásom megtörését. Odabiccentett a fejével a középső székre, hogy pillantsak arrafelé.

Azon a széken egy középkorú férfi ült, csupasz lába egy lavórba volt téve, melyben bokáig piros folyadék volt. A lábszára tele volt söréttel, amit a másik doktornő csipesszel szedegetett ki, és a lábából mindenünnen csorgott a vér. A férfi nagyon jól tűrte, még biztatta is a doktornőt, hogy csinálja bátrabban.

Mire a látványból felocsúdtam, és visszakerültem a saját problémám vizsgálatára, vajon hogyan is állunk a meggyűlt sebemmel, azt láttam, hogy a doktornő már a kötést rakja fel.

Ennyit a saját bajunk nagyságáról.

Magyar Irodalmi Lap