Mint vérrög a szívben, oly gyilkos tökéllyel

befejezett a magányod, a hányinger

úgy terrorizál, úgy kísért meg, akár a

megmaradást a piramis: émelyítô

homállyal balzsamozzák be hûlt helyed,

nélküled történnek meg az évszakok is –

de maradék félszárnyával beborít egy

angyal: csonkoltan is leálmodtad ide

a hit keserves kékjébôl, hogy felmáglyázd

az istensercegtetô fényt pernyevágyó

életedbôl, noha kiüt a verejték,

ez a benned pimpósodó halál-lôre,

odakint vékony dongával boroshordul

a szabadság, ó megmásszák megannyiszor

vérnôszô szónokok, szajhává zihálják,

magát tenéked már csak ámító nôi

altestekben porciózza ki, körötted

meghitten mocskosodik a világ,

csak a vereség a betartott ígéret,

biomasszából gyúrni címerállatot:

sors az is –

                   hát a téboly mindenség-dohú

cellája inkább! ott merengj, öledben

a világból kimentett bohócbábúval,

akin az orrodból niagarázó vér

elementáris palást, és nézd meredten:

elunhatatlanul mint liliomodik

a látomás egy patyolat-hazáról, de

jaj, szanaszéjjel csak áldozati csontok,

végeláthatatlanul kanyarog bennük

a Don: meg silány hátgerincutánzatok,

üregükben zászlófacsaró huzatból a velô –

magányod, befejezett, mint a vérrög a szívben.

Már nem a keresztfás emberrel üzen

a szeretet: a mennyboltozaton hatalmas

kutya képe ébenedik föl a hajnal

helyén, míg létezésed asztrálfényeként

áttöri sejtjeid falát, s kiszakad

a világba a megváltatlan nyüszítés.

Magyar Irodalmi Lap