I.
Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót.
II.
Motto: Üsd, nem anyád!
Közmondás
Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?
Tartozik ez terád?…Egy bizonyos: nem anyád!
(Arany János: Az orthologusokra)
Trianonban a magyarság egy harmadát fosztották meg hazájától. A határok mesterséges húzogatása ugyanezeket az embereket állampolgárságuktól is megfosztotta. Ezzel az égbe kiáltó bűnnel a modern, nemzetközi joggyakorlat a mai napig semmit se kezdett – még a szembenézést sem remélhetjük a döntést hozó nagyhatalmaktól. Itt, hazulról, a magyar szívű vezetőink részéről, folyik a mentő munka. Mindez oly bonyolult gordiuszi csomó, hogy bogozgatni nem lehet könnyen. Arany János betegen, fáradtan szembenézett ezzel a kérdéssel. Nem véletlen, hogy „Az orthologusokra” című versét csöndkövület veszi körül. Ebből idézek: „Ezután már hiába/ Küldtök vissza Ázsiába, / Illünk az orosz igába, / A nagy Szláviába.” Lám, a XX. században oly „nagyra nőtt” rögeszme nagy költőnket élete alkonyán ily módon töltötte el – aggodalommal. Az a rém vizeinket, földjeinket átjárja, mint valami leples, makogó kísértet. Ennek a lelkünkbe, földünkbe, vizeinkbe csempészett ártó tér-idő erőnek csak a háttérsugárzását említhetem itt, mert a tudománynak álcázott hamisságok berkeibe is csak így sikerül behatolnunk.
Egyre világosabb, hogy őstörténetünk meghamisítása letiportatásunk álcázott alapja volt, és eredeti gyökereinkhez semmi köze sincs. Sőt, azokat akarták teljesen eltűntetni. Ezért kellett Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak is izgulnia. Tartaniuk kellett attól, hogy nem sikerül időben eredeti népdalainkat megjelentetni, mert fent állt a veszélye annak, hogy a tőlünk átvett, mindenféleképpen bizonyított eredeti népdalainkra is ráfogják bizonyos mohó idegenek, hogy azok az övék.
Lelki virágaink kis híján a hazugság-alapon történő szellemi gyarmatosítás, kisajátítás áldozatai lettek. Nyelvünket már jóval korábban titkos féreg foga kezdte rágni. Az emberi szellem leggyönyörűbb, de egyben legbonyolultabb jelenségén hadszíntér keletkezett: ugor-török háború, és ennek a zajában szavainkra bizonyos orvvadászok a legnagyobb lelki nyugalommal lövöldöztek – a tudomány ál-köntösét magukra öltve. Így született olyan etimológiai szótárunk, melynek részeredményeitől bizonyos tisztességes munkát nem lehet elvitatni, de ez csak arra jó, hogy az egész szemléletének hamis szándékát leplezze.
Szóátvétel van. A latin „catrum” a „qaszr” (vár) arab szó alapja. A latinba beolvadt több itáliai nép szavai még az újlatin nyelvekben is továbbélnek. Tehát a szóeredet kutatása a történelem kísérő tudománya. Ám minden az arányon múlik. Amint ez felbomlik, a sötétség, a butaság, a gonoszság, a ránk erőszakolt halál erdejébe jut az ember. Ez keserítette el Arany Jánost is, amikor „tudós” társai a legképtelenebb és legkalandosabb módon „bizonyították”, hogy a mi legeredetibb szavaink is valamelyik szláv nyelvből származnak. Míg az ugor és a török elmélet hívei tüzérségi lövegekkel, nagy ágyúkkal lőtték egymást, addig a szlavofil kutatók vakondtúrásokkal forgatták ki a mi virágainkat, palántáinkat, és fittyet hánytak arra, hogy egy-egy szavunk a szótövek (gyökök) alapján csakis magyar lehet, hét inget is átizzadtak azért, hogy valamilyen szláv elemet találjanak bennük. Az a nagy buzgalmú fejükben meg sem fordult, hogy szócsere is lehetett, esetleg a magyarból is kerülhetett át szó az ő nyelvükbe. Ezt magasabb rendűségük áltudata nem engedte meg. A szóátvétel csak egyen irányú lehetett. Ez olyan axióma, amelyet csak elfogultsággal lehet megmagyarázni.
Így lettek jövevényszavak a mi eredeti szógyémántjaink. „Ez kell a jövő nemzedéknek!” – dörzsölték az orvvadászok a kezüket. Mintha mi nem csupán a csodaszarvas nyomdokain jöttünk volna, hanem igazi emberi nyelv nélkül még szavakra is vadásztunk volna. Mintha indiánok lettünk volna, és a szlávokat ugyanúgy isteneknek néztük volna, mint azok a szegény őslakosok a fehér embert. Mi lehet ennek az elfogadhatatlan szemléletnek az alapja? A pánszlávizmus. Ennek a minket nem sok jóval kecsegtető megszállottai lövöldöztek ész nélkül szavainkra. Előre megfontolt szándékkal tették. Hogy van-e, maradt-e ezek után is lelkiismeretük, ők tudják. Azt viszont én nem tudom, hogy mi hova tesszük az eszünket, ha mindezt elfogadjuk.
Búvópatak, Kaposvár, 2014. június-július
Magyar Irodalmi Lap