Óriási kultúrlihegéssel meghirdetett kiállítás: Középkori festmények, ikonok. Mindenki hanyatt esik a nagy kultúrától, huhog és sóhajtozik az anatómiailag rossz alakzatok láttán. Arany keretekben óriási könnyes és átszellemült szemek, szinte testetlen testek, ránctalan kezek és arcok, mert a szent emberfölöttisége nem tűr emberi vonásokat, sőt árnyékot sem. Az ég sem kék, hanem arannyal van festve.

„Pogány” lelkemmel valahogyan nem tudok itt áhítatot érezni, akárhogyan is akarom magamat a szent európai nagyszerűséggel azonosítani. Nem megy. Az antik produktumok becsessége meghat ugyan, sőt a művészettörténeti tény is elintéződik bennem egy elismerő vállvonással, de éppen az nem szólal meg bennem a képek láttán, az a vallásos visszhang, amit e képek hivatottak kelteni.

Meglehet, hogy valami komoly baj van velem. Vagy nem így vagyok európai, vagy nem így vagyok istenes. Jóformán csak azt érzem, hogy abban a korban így kellett festeni. És azt érzem, sőt tudom e képek láttán, hogy valamennyiük megrendelésre készült, és természetesen, a mecénás ízlésének a kielégítésére. Akkoriban ebben volt a pénz és a festő megélhetése. Képcsinálás. Szentképcsinálás. A művész eredendő korrumpálhatóságának aranyeges bizonyítéka szomorít el inkább, a művészi megalkuvás körképe. Az sem vigasztal, hogy később már nem kellett megalkudniuk, hanem önként áradt némelyikükből a szentképcsinálás könnyes alázata, az automatikus szemforgatás, a „kultúra”. Az a korszak már az ideológiával agymosott művészekről tanúskodik, akik mintha a Nagy Ügy szent nevében önkéntes janicsárságra adták volna magukat, miközben tüsténkedő magabizonygatással egy mecénás megváltó megjelenésére vártak.

Így még csúnyább a dolog.

Szerintem, a kapcsolat Isten és ember között egészen más természetű. Lüke arcú szentek illedelmes-ügyetlen megfestésének, vagy ilyen képek meditációs bámulásának semmi köze a lényeghez. Éppen a lényeghez nincs köze.

Nem nézem végig a kiállítást. Túl egyenes vagyok ehhez.

És dolgom van. 

Magyar Irodalmi Lap