Békés István: Új magyar anekdotakincs, Budapest, 1963, 73. oldal

     Nem tudom, mikor bimbózott magyar földön, biztosan az ősidőkben. Mert a századfordulón már régen virágjában állott.

     Olyan tekintélyes és gyenge szívű embernek, mint Jókai, bőven volt része benne. Már nem úgy, hogy őt protezsálták, hanem úgy, hogy neki kellett protezsálnia.

     Ennek a miniszternek egy jó szót, kedves Móric bátyám, annak a miniszternek egy jó szót…szeretném, ha az újság ezt megírná, vagy ezt nem írná meg…kellene a fiamnak, a vejemnek, az öcsémnek, a komámnak valami állás a városnál, a megyénél, a csendőrségnél, a rendőrségnél – neked csak egy szavadba kerül…

     És Jókai nem tudott ellenállni.

     Pirult mindig egy kicsit, mikor az ajánlólevelet megírta. Mégis illenék megkurrentálni, ki fia-borja tulajdonképpen a protezsált egyén. Mit csinált, mit tud, mire való…? De akkor kérdezni kellene, kutatni kellene, idő kellene – ej, majd máskor …

     Egy ilyen protekció-csömörös hangulatban kopogtatott rá valaki. Azért írom, hogy valaki, mert Jókai se tudta pontosan, hogy kicsoda. Valaki küldte, valahogyan idecsöppent – itt volt. Itt volt, és ajánlólevelet kért egy miniszterhez. Kinevezés ügyében …

     A szívélyesség évtizedes híréből nehéz kievickélni. Fogja áldozatát, mint a hínár. Pedig Jókait, egy-két méltatlan protezsálás után, nagyon mardosta a lelkiismeret. Az ember merő emberségből félrevezeti embertársát … Nem jó ez így …

     Vendége reménykedő arccal állt előtte.

 – Móric bátyámnak csak egy szavába kerül …

Az öregúr hirtelen elszánta magát. Leült az íróasztalához, bevágta a pennát a tintatartóba, és szép, finom, aggkorában sem táncoló betűivel a következő levelet írta:

     ,,Kedves barátom! Itt küldöm hozzád – nem tudom én: kit, akar az, nem tudom én: mit, csinálj vele, te tudod, hogy mit. Jókai Mór.”

Magyar Irodalmi Lap