Valami igazán rendkívülit kellene írni, gondolta Verrasztó, a kissé már kopaszodó, de még mindig „pólyakezdő” író (ahogyan magát viccesen fiatalítani szokta). Valami olyan különcséget, amivel végre üstökösként berobbanhat a nagyok közé.

Minden a jó nyitómondaton múlik! – töprengett, az íróasztal üveglapján dobolva. Kitekintett a félig nyitott ablakon, elnézte az üvegen táncoló napfény és a meleg, nyári szél mozgatta lombos ágak játékát.

Fülledt, nyári meleg volt, írta, vessző, majd így folytatta: az ablaküveget szinte karcolta, nem, inkább: fűrészelte gyémántvágó sugaraival, három pont, mi más, hát a központi Nap, írta, s ezzel, érezte, már ki is emelte hétköznapiságából az abszolút hétköznapi témát, nyitott a kozmikusság felé, akár.

Na most ide kéne valami jó kis csavarás, valami extravagáns, vagy, akár, hátszőr-borzongatóan alpári, szóval olyan, ami azonnal kiveri a biztosítékot. Nekem aztán, gondolta, van vér a pucámban leírni, akár azt is… Hopp, de hisz akkor meg is van, – csak-el-ne-eresszük! –  mindjárt a központi Nap után, a kozmikusság ellenpontjaként, s mégis mintegy megfelelőjeként annak (végtére a hímség és a napság tkp. összecseng). S már írta is:

amikor derült égből a villámcsapás-kérdés: VAN VÉR A PUCÁDBAN?! Van-vér-a-pu… Vér-a-pu… Vérapu… Ismételgette gépiesen.

        Kintről autók, kamionok távoli, tompa dübörgése hallatszott. A feltámadó forró szél olykor meglebbentette a függönyt. A kissé már kopaszodó, de „pólyáját már jócskán kikezdő” írót (kettesszámú önjellemzés!) mérhetetlen fáradtság fogta el. Érezte, hogy pillanatokon belül leragad a szeme.

Aztán egy gyönyörű réten találta magát. Úgy ült annak a közepén, mint kisgyerek korában: mezítláb, rövidnadrágban. Könnyű és bódító a levegő, jólesik beszippantani. Minden egyes lélegzetvételkor finom, mezei virágillattal telik meg a tüdeje. Ahogy aztán maga elé néz, nagyapját pillantja meg. Ott guggol vele szemben már jó ideje a fűben (szakadt nadrágban, fakó kockásingben, kopott kalapban, félretaposott szandálban – úgy, ahogy az emlékeiben élt). Éppolyan nevetős-komoly, mint huszonöt évvel ezelőtt.

– Tudod, mi a te bajod? – tolja hátra zsíros karimájú kalapját a nagyapja. Ősz hajával a nyári, meleg szél játszadozik. Borostás arcán, szája körül kétoldalt ráncba fut a mosoly.

Verrasztó Péter értetlenül rázza a fejét. Most se kopaszodónak, se pólyakezdő írónak nem érzi magát, csak olyan tizenhároméves kislegénynek, aki a kakukkfüves réten áhítattal néz föl a nagyapjára.

– Megmondom én neked – folytatja az öreg, egy fűszálat sodorva az ujjai közt. – Mert lassan már számot kéne vetni magaddal! Az a te nagy bajod, hogy sohse voltál elég kitartó, mert ott, mélyen legbelül nem hittél önmagadban. Mindig találtál egy kényelmes félmegoldást, amiért nem kell megküzdened, mert könnyedén elérhető. El sem tudod képzelni, mekkora lehetőségek voltak a kezedben!

– Ugyan már, nagyapa – ingatja a fejét az író -, miféle lehetőségeim lettek volna? Tanultam, dolgoztam, megnősültem és elváltam, mint a legtöbb ember. Mégis ha visszagondolok az életemre, én értem el a legtöbbet azok közül, akikkel az általános iskolában egy osztályba jártam.

– Csakhogy: nem ez a mérték! –  vág közbe idősebb Verrasztó. – Egyáltalán nem ez! Emlékszel még Varga Viktóriára?

– Hogyne emlékeznék – sóhajt fel. – Gyönyörű kislány volt. Mindig ott töltötte nagymamájánál a nyári szünidőt. Micsoda sugárzó szempár, micsoda formás termet! …És mennyire szerelmes voltam belé! Ő engem Petróniusnak hívott, én őt Petrának…

– S arra emlékszel-e, miért nem Vikit vetted el feleségül? – hunyorít a szemébe tűző napfénytől az öreg.

– Úgy rémlik – húzza fel vállait az író -, hogy egyszer randevúra hívtam…

– De nem mentél el… – lebeg a számonkérő mondat a levegőben.

– Nagyapa, te tudod a legjobban, hogy a Colos bandája csúnyán összevert volna, ha elmegyek.

– Biztos vagy te ebben? – húzza fel szemöldökét a nagyapja. – Meg sem próbáltad, hogy elmenj. Lehet, hogy csak megfenyegettek. S amikor látták, hogy valóban nem mégy el, nagyot nevettek az egészen. Annak a szép kislánynak pedig csalódást okoztál. Randevút kértél tőle, és szerelmet ígértél neki a verseidben. Melyik szó az erősebb: a szeretet, a szerelem, az élet szava, vagy a gyávaságé, a megalkuvásé?

– Micsoda kérdés ez! – emeli fel a hangját. – Persze, hogy a szeretet és a szerelem szava az erősebb. Na de… elvártad volna tőlem, hogy összeveressem magam, csak azért, hogy…

– Akkor te nem szeretted igazán azt a lányt, ha ilyen könnyen föladtad, ha meg sem próbáltál küzdeni érte.

– Hidd el, hogy szerettem – érvelt az író. – Egyszerűen értelmetlen lett volna egy kilátástalan küzdelembe belemenni. Te szembe mertél volna szállni négy náladnál erősebb fiúval?

– Legalábbis megpróbáltam volna. Az élet sokszor teremt olyan helyzeteket, amikor határozott föllépésre van szükséged. Ha egy kicsit is bátrabb lettél volna és szembeszállsz a fiúkkal, lehet, hogy másként alakul az életed.

– Ugyan már, nagyapa! – tiltakozik kivörösödve. – Ezt te sem hiszed komolyan. Akkor életünk minden tettét megkérdőjelezhetnénk. Mi lett volna, ha..? Van ennek utólag egyáltalán valami jelentősége?

– Hogyne lenne! – az öreg két foga közé harapja a fűszálat. – Mindennek van jelentősége. Mit gondolsz, miért vagyok itt? Hogy rányissam szemed a lényegre. Pokolba a keleti kényelemmel! A harcot bizony meg kell harcolni, önmagaddal is, a világgal is. Azt szeretném veled megértetni, hogy igazán, teljes szívvel – nem félig, nem harmincegy százalékig! – kell szerelmesnek lenni. És nemcsak Varga Vikibe! Az Életbe is. A napfénybe. A gondolataidba. A születendő műveidbe. Abba, hogy vagy, hogy élsz, hogy teremthetsz, hogy teremtményeid önálló életre kelnek… már amikor hagyod őket, és nem szívod el előlük a levegőt, mert… Ne is haragudj, én úgy érzem, te leginkább önmagadat tudod szeretni. Az egódat. A hiúságodat. A szerzői kánonban elért pozíciódat… Már megbocsáss, néha az az érzésem, hogy forogsz, forogsz önmagad körül, mint a saját farkát kergető kutya…. Ugyan, mi lehet az ilyesmiből?

– Stílusbravúr – mondja Verrasztó Péter dühösen. – Ezt a Karthausi írta, tudod, az egy szupermodern folyóirat.

– Gratulálok. De nekem akkor is papírízű ez a nagy bravúroskodás. Mert hol van belőle a lelki nagyság, hol van a küldetés, amiért a világon vagy? Hol a nagyot-akarás merészsége? Tudom, most keménynek és kíméletlennek gondolsz, de hidd el, azért vagyok ilyen, mert nagyon szeretlek. Hisz magad is érzed, éppen az az erő hiányzik az írásaidból, amire az embereknek szükségük van.

– Mégis, mit vársz tőlem? – néz nagyapja borostás arcába.

– Kettőnket nemcsak vérségi kötelék fűz össze, Péter. De erről később. Most figyelj és láss! – nyitott tenyérrel kinyújtja a karját. És ekkor: valami mennydörgésszerű robaj. A rét közepén, ahol ülnek, hatalmas, cikcakkos repedés támad, s pillanatok alatt szakadékká szélesedik. Öreg Verrasztó a túlsó szakadékszélen, Péter az innensőn. Alig látják egymást, mert kékes, kénszagú gőzök lobbannak föl a mélyből.

– Mi történt? – kiabál át a ködfüggönyön az öregnek, de az csak nevet.

– Semmi vész. Mindjárt ott vagyok!

Két kézzel elhessegeti a ködöt. Aztán derékon kap egy szép virágzó meggyfát, s mintha viaszból volna, könnyedén ráhajlítja a szakadékra. Úgy sétál át rajta, mint valami egyensúlyozó művész. Még morajlik a föld, mikor Péter mellé telepszik, mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

A meggyfa, mint aki jól végezte dolgát, fehér suhogással visszaegyenesedik.

– Hát igen… van itt még egy s más, amiről nem árt tudni – int a szakadék felé öreg Verrasztó Pál. – Nézd ezt a rétet! Gyönyörű, ugye?  De mit gondolsz, mi van a virágszőnyeg alatt? Valahai vulkán ez a hegy, nevezheted történelemnek, múltnak, bárminek, a vulkán-volta a lényeg… Nemzedékek pokla, ezer és ezer emberi tragédia, élethossziglan küzdelem, harc és bukás, menekülés és győzelem, rabság és szabadulás, zuhanás, felemelkedés. Százezrek élete, halála. Minden arc benne van ennek a mezőnek a növényeiben, minden kéz benne van ebben a földben, minden történet benne rejlik ezekben a kőzetekben, barlangokban, szakadékokban, búvópatakokban, titok-ködökben. Ők szeretnének megszólalni általad az örök némaságból. Mért nem akarsz tudomást venni róluk?

Péter (még mindig sértetten) hallgat.

– Tudod, a világot az isteni hang teremtette. Az ige. A te igéid is a teremtés igéi, isteni erők. Jó, jó, tudom, az Istenről beszélni nem illett a mi családunkban, téged apádék meg se kereszteltek volna, ha az én Fruzsinám nem visz el titkon a plébániára, mert nem akarták, hogy később konfliktusod legyen az istentagadó iskolával. Sokan csinálták ezt így akkoriban. Én nem rovom meg őket érte, ámbár, ideátról nézvést, hát, mit mondjak, nevetségesen szomorú ez az egész. – Sóhajt, legyint. – Na, szóval itt vagyunk ezen a fennsíkon, amit a vulkán töltött fel, de nemcsak azért, hogy szép kikericsek nyíljanak rajta, hanem mert belső feszítő erők felszínre akartak törni, a tűz, a láva, a mélység meg akarta mutatni magát, erejét, haragját, hatalmát. Alattad a múlt kihűlt lávatömege. Hideg és mégis érzékelhető izzásban. A jövő pedig? Tengerén hullámok tornyosulnak, szökőár készülődik, az Északi Fény félelmetes mutatványokkal jelzi a mágneses pólusok változását. És te, bár jócskán túlléptél a krisztusi koron, mindenféle pózokban tetszelegsz a papírtükröd előtt. Hogy korszerű legyél? Mi az, hogy korszerű? Hogy X vagy Y kritikus urak elismerően csettintsenek: „Juj-de-finom!” Hát ez nem a különc bravúroskodás és nem is a szavakkal-zsonglőrködés ideje, kisfiam! Hanem a belső feszítőerőké, amiknek a te szavadra, a te szívedre is szükségük van.

Most megcsendül a déli harangszó. Aztán lélekharang szavát hallja Péter, majd árvizet, tűzvészt sikoltanak a harangok. Öreg Verrasztó leveszi a kalapját.

– Tudod te, mi történt a szülőfaludban, éppen ott a főtéren, ahol a mi házunk állt, 1780-ban? És 1849-ben? És 44-ben és 56-ban? Azt sem tudod, mi történik most, nem érdekel, te bűvész akarsz lenni, szavak bűvésze, pedig annál sokkal több lehetnél.

Volt egyszer egy sámán-álmod, én küldtem rád, én mutattam meg egyik ősödet – folytatja az öreg. – Te persze igyekeztél gyorsan elfelejteni, Mit keres egy sámán a te XXI. századi világodban, a te mobilod meg laptopod meg más csodaszerkentyűid között!? Megmondom én: a sámánvért keresi benned, az ő vérét, az én véremet, mert bizony mondom, sámánvér csörgedez az ereidben, ez a te örökséged, kincsed, ami csak akkor ér valamit, ha megosztod, odaadod, szétszórod, mint termőerejét a föld, mint ragyogó fényét a nap. Neked is adnod és adnod kell: erősítő szavakat, lélek-érintő, gyógyító igét és igazságot, igazságot, igazságot..!

Péter emlékszik arra az álomra. Félelmetes volt, ahogy egy emberi lény szétszakadt, s a darabokból újra összeállt. Aztán fénylett, szinte vakított, mikor visszatért az alvilágból, hogy testet-lelket gyógyítson, vezessen, erősítsen.

– Szép, szép, nagyapa, de én…

– Te egy hazug világban cseperedtél… szó, ami szó, még mi is hazudtunk neked. Például nem is sejted, hogy börtönviselt vagyok, úgy bizony, 50-ben, miután kuláklistára tettek, összevertek, megjártam én a Rákosi börtönét is. És, most kapaszkodj meg! Én írtam azt az emlékezetes verset, a Kulákballadát, aminek szerzőjét a rendőrök hiába keresték megyeszerte.

„Néhány évet vagy hónapot, aki eltölt itt/ megtanulja áldani a Sztálin istenit./ Megtanulja szeretni a demokráciát…” – igen, én voltam az a bizonyos uszító, demagóg, reakciós gazember. Meglepődtél, ugye? Majd mégjobban meglepődsz, ha felmászol az öreg ház padlására, ott, a kémény mögötti zugban, egy kis ládában megleled a titkos naplóm. Ezt sem hitted volna, ugye? Az utókornak írtam… egy szabad-szavú nemzedéknek. Legelsősorban: neked!

Verrasztó Péter verejtékben úszva, de valahogy mégis felvillanyozva ébredt az íróasztalánál. Fölállt, végignézett magán, s füléhez emelte a jobbkarját. Megrázta erősen: – Nna, hadd halljam annak a sámánvérnek a csörgedezését..?! Mert amennyiben az ősök szellemének hinni merünk…

Ekkor esett a pillantása a papíron virító kérdésre: VAN VÉR A PUCÁDBAN?! Ellenállhatatlan nevetés fogta el.

*

Félnapig utazott hazafelé. Most itt áll, az öreg, vályogfalú házban, nagyapa egykori szobájában. A falon a jólismert régi hímzések, piros és kék szarvasok, háziáldás. Milyen kicsi minden, az ajtó, az ablak, az asztal! Milyen alacsony a mennyezet!

Kilép az udvarra. Eső szemerkél. Embermagas paréjok, ökörfarkkórók, vadsóskák. A kertet viszont szépen rendben tartja az unokatestvére.

Padlásfeljáró a szabad ég alatt. Félkorhadt lépcsőkön kapaszkodik föl a csapóajtóig, fölnyitja, zúdul reá a por. Fönn is süppedő porréteg, arcba-csapó pókhálók, rokkant szerszámok, lim-lomok. A csendet mennydörgés töri meg. Ideges dobolás a tetőcserepeken. Megeredt a júniusi zápor.

Mintha vezetnék a kezét, percek alatt megtalálja a pántos ládikát. Nem nyílik, rászorulhatott a fedél. Nagynehezen leveri róla egy rossz szekercével.

Felül egy vénséges Biblia, hátsó lapjain sok születési dátum és név. Az övé is: 1970. november 30. Verrasztó Péter. S melléírva, ahogy a többinek is: HALLELUJA!

Szalaggal összekötött szótárfüzetkék, a legfelsőn nagyapa szálkás betűivel: 1938. január 28. Ez hát a napló…

Dörgésre dörgés, a zápor kopogása erősödik. A tetőnyereg megcsorbult, elcsúszott cserepei mellett nagy sugárban ömlik befelé a víz. – Az unokatesó ennyit azért megcsinálhatott volna, az ingyen kert fejében – bosszankodik. Így hamar pocsékká ázik a ház. Bentről nem lehet elzárni a réseket, de van itt a padláson egy keskeny deszkákból eszkábált létra, aminek kapaszkodóját a nyeregre lehet vetni. Azon fog fölmászni a lyukakhoz. Ahogy a nagyapa annakidején.

Még lecsap a közelben egy villám, aztán, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan eláll a zápor. De sok még a sötéten gomolygó felleg, Verrasztó Péter tehát nekikészülődik, a cserepezőlétrát is viszi magával, mikor – a ládikával a hóna alatt – lefelé indul a síkos padláslépcsőn…

         …a következő percről és a rákövetkező másfél napról semmilyen földi hatóság nem tudná elszámoltatni Pétert. Évek múlva is csak arra emlékszik vissza, hogy lép egyet, és még egyet lefelé az esőáztatta fokokon…

Aztán: sötét. A legmélyebb éjszakánál nagyobb sötétség. Maga a semmi. A Nihil örvénye. Húzza. Lefelé. Szét— úgy érzi, ezer darabra szakad. Megcsonkítottság fájdalma, Kínok kínja…

De ekkor valami hatalmas erő újra összetapasztja, fölfelé vonzza, ragadja magával, mintha kezek vagy szárnyak is emelnék, terelnék, röpítenék valami kékezüst ragyogású, gyönyörűséges fénybarlang, vagy inkább fény-alagút felé. És ő zuhan, zuhan, mind mélyebben zuhan a fényességbe, nagy, békességes szeretet veszi körül, és ez olyan, olyan boldogító, hogy lázasan igyekszik eltépni azt a vékony ezüstszálat, ami az udvar kövezetén, (aztán a rohamkocsiban, majd a kórházi ágyon) fekvő, nagyon távoli és nagyon idegen anyaghoz láncolja még…

         Már azt hiszi, sikerül elszakítani, mikor a zengő hang megállítja: NEKED MÉG VISSZA KELL MENNED, FIAM!

*

          – Viktória! Viktória! – szaladt ki az éjszakás nővér Varga doktornő után az öltözőbe. – A kilences megmozdult! Kétszer is kinyitotta a szemét!

A másfél napos kómából lassan ébredező Verrasztó nézi a két fölébe hajló női arcot. Az egyik nagyon ismerős.

Mielőtt újra elmerülne az álomban, szeretne tollért, papírért nyúlni, vagy gépért, akármiért, amivel rögzíteni lehetne a perceket, mikor már nem a kórterem mennyezetéről, hanem újra saját testéből nézi magát… s immár nem látja a két érte küzdőt, a Halál és az Élet angyalát, csak ezt a nevető-szemű harmadikat.

Aki most kéri: szorítsa meg a kezét. Megteszi örömest.

Most a lábát szúrja meg finoman:

– Érzed?

Érzi.

– Jó. Meg tudod mozdítani?

Meg tudja. A másikat is.

– Valóságos csoda. Látom már, a szerencse fiához van szerencsém!

Ilyen szeme lehetne a gyermekemnek! – súgja egy belső hang. Szól azonban a másik hang is, mintha már álomból; a jólismert, dallamos, feledhetetlen:

  –   Akkor hát – boldog második születésnapot, Petrónius!

Magyar Irodalmi Lap