Sáros vármegye tájain

Sáros vármegye

A Sáros vármegyével kapcsolatos térképek: 1. a vármegye címere, 2. a vármegye a történelmi Magyarországban, 3. a vármegye körülbelüli helye a mai Szlovákiában, 4. a fényképek sorszámai a térképen jelzik a sorszámozott fényképek helyeit.

Honfoglalás idején a magyarok Sáros vármegye területén gyér szláv lakosságot találtak, melyet kiszorítottak.

A XIII. század első harmadában Bánk bán birtoka a vármegye nyugati középső része, amelynek vára 1260-ban a Szinye-Mersék tulajdonába kerül. A megye déli részén Bodoméri Tamás nádornak vannak birtokai, akinek özvegye lett szent Margitnak, IV. Béla király lányának nevelőanyja. Ugyane század második felében a megye egyéb részeiben is alakulnak uradalmak, a Tarca felső völgyében a Szepességről ideszakadt Berzeviczyek és Tarkeöiek birtokai. Ezek azonban akkoriban még többnyire csak irdatlan erdők, amelyek kiirtása még a II. Géza korában behívott németalföldi és német telepesekre s az egymásután idekerülő szerzetesrendekre hárul.

Sárosmegye a XIII. század derekáig Abaujvár, röviden Ujvármegye tartozéka volt. A megye ismertetői azonban az Ujfalu fölött épült Ujvárból származtatják régi elnevezését, holott ez (ma Hönig vára) csak a XIV. század elején épült az Ujkocsma nevű vámhely felett, amelyből Ujfalu, a mai Pécsujfalu keletkezett. A kúpalakú hegy tetején Sáros várát csak a tatárjárás után kezdték építeni. Sáros vármegye Ujvár, vagyis Abaujvármegyéből csak 1300 körül szakadt el, válik önállóvá. Róbert Károly trónralépte után heves harcok színhelye a sárosi vár s a vármegye déli sík része, ahol az Anjouk uralmát biztosító rozgonyi ütközet lezajlott.

Divald Kornél Sárosról így írt:

„A régi Magyarország északi határvármegyéinek koszorújában Sárosvármegye magas hegyláncokkal körülzárt háromszög s csúcsával délnek fordulva ékelődik Szepes, Abauj és Zemplén vármegyék közé. Nagyobb folyóinak völgyei délfelé nyílnak s lakóinak összeköttetése az Alfölddel talán ép azért sohasem szakadt meg, mint más határszéli vármegyéinkben, amelyek hajdan magyar uri osztálya a XVIII. században nem egy helyen eltótosodott.

Sárosmegye uralkodó tájképi jellege Szinyei Merse Pál festményeiből általánosan ismeretes. A folyók völgyeibe könyöklő dombok lankáit a szántóföldek hegynek-völgynek szaladó pásztái tarkítják. A dombok tetején itt-ott letarolt erdők maradványai szomorkodnak. A dombokon túl hegyek húzódnak. Északnyugattól délkeletfelé négy egymással párhuzamos ágas-bogas, erdős hegylánc nyúlik el s ezek nem egy orma az 1000 m-t is meghaladja. A Tarca és a hűtlen Poprád vízválasztó vidékén kisebb kúpalakú mészkőszirtek sorakoznak: a szepességi Pieninek előörsei. A vármegye közepén a sárosi várhegy és a két Strázs áll őrt s uralkodik a vármegye egész területén.

Az erdős hegyláncok közé hellyel-közel fantasztikus sziklavilág szorul: Szinyelipóczon dolomitok, Héthárs fölött mészkő-, a vármegye ellenkező délkeleti sarkában trachitszirtek. A soóvári hegyek víztől elborított sóbányáikon kivül arról nevezetesek, hogy itt Vörösvágás mellett bányásszák a világ legszebb opálját.

A Sárosmegyében való vándorlást nem kis mértékben teszik kellemessé a lépten-nyomon feltörő szénsavas ásványvízek. A leghíresebbek a szulini, a bártfai, a cigelkai, a szinyelipóczi Salvator s a singléri. A megye szántóföldjein több a pipacs, mint a búza, rozs vagy zab; csak a folyók partvidéke termékeny, különösen a megye enyhe déli részén, amellyel szemben azonban északon is a levegő inkább friss, mint zord.”

„A honfoglaló magyarok nem igen hatoltak föl idáig s királyaink határőrei alighanem csak a XII. század második felében szállták meg a Sároshegy, a Strázs alját s a Branyiszkó felé Szinyét, amelyen túl a vidék a tatárjárásig gyepű volt: csak egy-két úttal átszelt áthatlan rengeteg.

Valószinűleg a XII. században keletkezett Eperjes mellett a tatárjáráskor elenyészett szentlászlóhegyi apátság, amelyből, valamint a helyén később épült bélpoklosok kórházából kő sem maradt kövön.

Sáros vármegye nevezetes volt a dzsentri világáról, a vármegyét hívták magyar Gascogne-nak is. Ezt a világot örökítette meg a fiatal Mikszáth a Gavallérok című művében. Ezzel egyúttal halhatatlanná is tette a sárosi dzsentrit, a magyar dzsentri kvintesszenciáját.

„Nemes Sáros vármegyében ismerős vagyok. Gyakran megfordulok ott, rokonaim is vannak, barátaim is, kis urak, nagy urak, össze-vissza, ami egyébiránt nem jelent különbséget, mert Sárosban a kis urak is nagy urak, és megfordítva: a nagy urak is kis urak. Sáros a jó tónus és az illúziók vármegyéje. Sokszor voltam ott bálon vagy banketten és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Eszterházy között ülök, pedig voltaképen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek titokban, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól.”

Hogy ez a Mikszáth által érzelmes kritikusan megörökített világ, a Nedeczkyek, Pruszkayak, Szlimóczkyak, Keviczkyek és a társaik világa még nyomokban máig sem halt ki teljesen, azt egy egykori öreg munkatársam bizonyítja, aki a Csergő hegység egyik déli lábánál fekvő faluból származott és nevével, viselkedésével, anekdótáival mindmáig megőrizte ezt a ma már ritka reliktum értékű örökséget.

Vörösvágás: opálbánya az Eperjes-Tokaji hegységben. Valaha, a XVIII. században itt bányásztak a világ legnagyobb, legszebb opáljait, melyek még India csodáin is túltettek.

Divald Kornél érdekes részleteket közöl a hazai opálbányászat aranykoráról:

„A XVIII. század derekán egy katonai szállító a Simonka-hegy környékén kováspuskáknak való tűzkövet keresve, egy szakadékban félkilónál nagyobb súlyú nemes opált talált s Mária Terézia királynőnek ajánlotta föl, aki a férjének szánt s különféle drágakövekből összerótt virágbokrétába foglaltatta. Ez a bécsi udvari ásványgyüjteményben ma is megvan s opáldíszét a régi jó időben kétmillió forintra becsülték.

1771-ig mint kincstári birtokon, Vörösvágáson bárki bányászhatott opált, ha a jogért járó öt pengő forintot lefizette. Közben azonban a francia udvar ugyancsak fölkarolta az akkor újfajta drágakövet s a bányák rendszeres művelés alá kerültek. A mult század elején Fejérváry Gábor, az európai hírű régiséggyüjtő, Pulszky Ferenc és Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter nagybátyja, bérelte a bányákat évi ezerhuszonöt forintért. Utódja, a Goldschmidt-család, már tizennégyezer forint bért fizetett.

Fejérváry Gábor az opálbányákból gazdagodott meg, úgy hogy módjában volt régészeti gyüjteményét az antik művészet vagyont érő ritkaságaival gyarapítania. A vörösvágási nemes opál azonban csak a Goldschmidt-család kezén vált igazi drágakővé.”

„Egy erdei tisztásról szemünk elé tárult a szépséges dubniki völgy, fehér házai, iskolája, régi, ma elhagyatott kastélya, amelyet még Fejérváry Gábor építtetett nyaralónak. A bányászok a félórányira eső Vörösvágásról járnak ide munkába s Dubnikon csak az igazgatómérnök, a tisztviselők, a bányafelügyelők és a köszörűsök laknak, akik Goldschmidték idejében a bérlők lakásán dolgoztak. Köröskörül őszi színekben pompázó hegyek, erdős dombok, tetejükön horpadásokkal. Itt-ott, a hegyek oldalában a fák lombjain keresztül, elhagyott tárnák ásítoztak s tátott szájjal regéltek arról, hogy a nemes opál bányászása nagyon régi lehet itt.

Az ezer méternél is magasabb Simonkahegy felé, ahova diákkoromban az eperjesiek gyakran rendeztek éjszaki kirándulásokat, hogy tetején a napkeltében gyönyörködjenek, a kúpalakú hegy környékén még több az elhagyatott tárna. Ottjártunkkor a libánkai bányát is már legalsó szintjében mívelték.

Hogy azonban a nemes opál Vörösvágás környékén kifogy, attól nem kell félni. Az opál voltaképpen kovasav s híg, kocsonyás állapotban még ma is keresztülszivárog itt a hegyek trachitanyagán, válik a természetnek mindeddig alig ösmert játékából bizonyos föltételek találkozása esetén színpompás drágakővé. Ez kvarcanyagában az ennél keményebb s karátok szerint megbecsülve értékesebb drágaköveknek nemcsak színeit egyesíti, de mintegy szordinóval tompítva ezek ragyogását is.

A végtelen tárnákban, amelyek hossza akkor már fölért egy mérfölddel, a tót bányászok puskaporral robbantották a sziklákat s csákánnyal fejtették az opáltartalmú követ. A katakombákra emlékeztető szűk folyosókon, keskeny síneken dübörögve gurultak tovább a telerakott csillék s szállították az opáltartalmú követ a zúzóba. A nemesopál a bányában tejopál kiséretében többnyire csak vékony hártya alakjában mutatkozik. A trachitban fészkelő opálszemeket rendesen csak a zúzóban fedezik föl, ahol a köveket diótörőformájú harapofogókkal óvatosan összeroppantják.

Az áldás a bányában igen változó s minthogy az opálfészkek elhelyezkedése minden rendszer hiján igen szeszélyes, héha hétszámra sem találnak valamirevaló darabot. 1868-ban egyetlen hónapban tizenhat tyúktojásnyi opált bányásztak ki s egy hektoliternyi aprószemüt, akkoriban összesen 10 millió forint értékben. Ottjártunkkor az arany középszer útján haladt a bánya mívelése, de azért a köszörűsök sohasem fogytak ki a munkából. A zúzóból kikerült nemesopált előbb megtisztítják, majd spanyolviaszkkal fapálcákra ragasztják s varrógép módjára hajtott kő- és ólomkorongokon köszörülik mindig gömbölyded formára, végül csiszolják. Valamennyi művelet nagyon egyszerű s Fejérváry Gábor idejében tót fiúk voltak a köszörűsök. Ottjártunkkor három cseh tiporta a köszörűkő lábítóját, akik Dubnikon öregedtek meg, de senkit sem avattak be mesterségükbe s utánuk megint cseheket szerződtetett a kincstár.”

Két hegység, amelyik keletről (Csergő) és nyugatról (Branyiszkó) határolja Sárost:

Branyiszkó

Az itt emelt emlékmű a szovjet felszabadítókra emlékezik nem a magyar 1849-re. Nekünk ez a szent hely, azzá tette a magyar szabadságharc hőseinek rohama, amellyel 1849 januárjában Guyon Richárd vezetésével elfoglalták a hágót és amellyel megmentették Görgey nehéz helyzetbe került Felvidéki seregét.

Csergő hegység

A célpont ekkor a Branyiszkói hegység végigjárása után a Csergő (Cergov) hegység volt. A Csergő hegység egy szabályos tojás alakú hegység, melynek tengelye északnyugat-délkelet irányú. Északi szélén a Poprád folyó nagy kanyart ír le. Itt már elérjük a lengyel határt is. A hegységet délnyugatról a Lőcsei hegységben eredő Tarca (Torysa) folyócska völgye határolja. A Tarca miután érinti Kisszebent, majd Eperjest lejebb, Kassa mellett beleömlik a Hernádba. Csergőt keletről a Bárfa környéki dombvidék határolja, dél felé pedig a Sáros központi részén emelkedő magányos vulkáni kúpok. A Csergő fő gerincsora szinte teljesen végig egy magasságba emelkedik: 1050-1100 méteres magaslatok sorakoznak. A két legmagasabb pont: a Mincsol (Mincol, 1157 m) és a Csergő (Cergov, 1050 m). A Mincsol és Csergő hegy között a fő gerinc két párhuzamos gerincsorra szakad szét, melyek együtt egy majdnem szabályos téglalapot alkotnak. A köztük levő mély völgyben ered, tehát a hegység közepén a Tapoly (Topla) folyócska, amely Bártfa érintése után szintén délre fordul. Később víze már a Bodrog részeként a Tiszába ömlik.

1 – Kecerkosztolány

Eperjes

Eperjes főtere (vagy mondhatjuk főutcának is) is egy hosszúkás orsó alak, melynek legfeltűnőbb része a Szent Mihály templom (a templomban bent Szent Miklós-ciklus, Mária-kép). A Szent Mihályhoz közel van a Városháza, amely alatt egy nagy kapun mehetünk be a Flórián utcába. Egykor Caraffa idejében ez az

út egyeseknek szörnyű volt, mert Caraffa kínzó házához vezetett.

Az eperjesi Főtér északi részén, a Szent Mihályon túl találjuk az evangélikus templomot, az Evangélikus kollégiumot, az egyik sarkon pedig Caraffa áldozatainak (1687) emléktábláját, ahol a felírás még magyar.

Visszatérve a Főtérre, de most a másik oldalra, a Szent Mihály templom közelében találjuk a híres Rákóczi-palotát.

A Rákóczi-palota oldalánál elhagyva a Főteret a Ferencesek templomához jutunk, odébb pedig Sáros rokokó Vármegyeházához.

Divald Kornél így írt Eperjesről:

„Hosszan elnyúló házsorok, közepén piaccá táguló főutcával. Köröskörül két egymással párhuzamos folyó ezüstszalagjára fűzött évszázados kertek, sík rétek, szántóföldes dombok. Mindez erdős hegyhátak tágas keretében, amelyek ormairól rombadőlt várak integetnek s amelyek fölött észak felől három kihült vulkán kúpja mered a magasba, mintha az ország címeréből rakták volna egyenként egymás közelébe: az erdős és a kopasz Strázs s a sárosi várhegy. A Szent Lászlóhegy fokáról, ahol már a város alapítása előtt apátság volt, az ezzel szomszédos erdei lak mellől, amely Petőfit, Tompát és Kerényit költői versenyre ihlette, vagy a selmecivel vetekedő Kálváriahegyről még tizenegy falu fehérlő foltja teszi festőibbé a szépséges tájat, amelynek széles, változatos képe tavasszal és késő ősszel csodás pompával tárul elénk ezekről a magaslatokról…

Maga a város nem kevésbé szép és barátságos s különösen főutcáján sok a látnivaló. Ahol ez legjobban kiszélesedik, áll Szent Miklós plábániatemploma, a három hajójában egyformán magas, térhatásában nagyszerű, óriási gótikus csarnok. Későbbi barokk pompájában szinte elvesznek szép középkori szobrai, festményei, vasból kovácsolt pompás szentélyrácsai, intarziás padsorai, reneszánszkori vörösmárvány keresztkútja. A gótikus, reneszánsz és barokk holmi azonban remek harmóniába olvad, mert mind művészi munka. Az úgynevezett stílszerű restaurálás, amellyel nálunk a töröknél, tatárnál is többet pusztítottak el művészeti emlékeinkből, még alig kezdte ki. Mindössze két barokk oltárát cserélték ki a mult század hetvenes éveiben új gótikus cikornyákkal. Az egyik kidobott oltár képét röviddel a háború előtt egy eperjesi kőmíves özvegyénél találtam és szereztem meg a Nemzeti Múzeum számára.

A plébániatemplom Schulek Frigyestől kiegészített bástyaszerű hatalmas tornya messze földre látszik; mélységes búgó nagy Orbán-harangjának szavát a környékbeli tizenegy falu is hallja. A templomtól északra csoportosul a városi iskola, a lutheránus templom, Brocky Károly leégett oltárképe helyén ennek ügyes másolatával, végül a kollégium, az evangélikus főgimnázium, tanító, papképző és jogakadémia közös épülete, sarkán Caraffa áldozatainak emlékével Markuptól, akiket 1687-ben a Kollégium északi homlokzata előtt fejezték le. A vérpad helyén pár évvel később fölállított Mária-szobor áll. A jámbor hagyomány szerint ezen a barokk alkotáson tizenkét kőfaragó dolgozott s minden szombat este hol az egyik, hol a másik fizette ki társait, anélkül, hogy bárki is tudott volna a pénz eredetéről.

2 – Eperjes Főtér Szent Mihály templom

3 – Eperjes Főtér Szent Mihály templom

4 – Eperjes Főtér Szent Mihály templom

5 – Eperjes Főtér Szent Mihály templom belső

6 – Eperjes Főtér Szent Mihály templom belső Szent Miklós-ciklus

7 – Eperjes Főtér középső része Rákóczi-palota

8 – Eperjes Főtér középső része Rákóczi-palota

9 – Eperjes Főtér középső része Rákóczi-palota részlet

10 – Eperjes Főtér északi része ev. templom

11 – Eperjes Főtér északi része Caraffa áldozatai (1687) emléktábla

12 – Eperjes Főtér Görögkat. püspökség

13 – Eperjes Főtér középső része Városháza

14 – Eperjes Főtér középső része Városháza alatt Flórián utca kapuja

15 – Eperjes – Caraffa kínzó háza

16 – Eperjes Ferencesek

17 – Eperjes – Sárosi vármegyeháza

18 – Eperjes – Kálvária

19 – Szentkereszt

Szentkereszt és a következő Harapkó középkori keresztes lovagok emlékét őrzi.

Divald Kornél erről így írt:

A Szepesség felé Harapkón létrehozott bencés monostor történészi viták tárgya. A megye keleti szélén, Komlóskeresztesen, a szentsír kanonokjai alapítottak monostort II. Endre korában; védelmükre építették a johanniták Medgyes várát, amelynek tartozéka Hanusfalva középkori plébániatemplomában mindmáig megőrzött johannita jelvényeket. A bártfai cisztercita perjelséget 1243-ban IV. Béla alapította, monostorát a Visztula-menti Koprzywnica szerzetesei építették. Védelmükre ismét a keresztesek Gáboltón emelnek várat. Ez nyomtalanul elenyészett, a vitézi rend Cruciferi de Gybolto telepét is csak egyetlenegyszer említi okmány 1245-ben; a nép azonban mindmáig megőrizte emléküket s a falu vénei a vasárnapi öregmisén ma is talpig rőt kámzsában, kezükben égő szövetnékkel állják körül a főoltárt, mint valamikor a keresztesek vitézi része. Végül a Sároshegy tövében telepedtek le az augusztinusok, akiknek birtokába idővel Harapkó is került s akik a XV. században Bártfán a régi vár helyén épült kolostort is benépesítik..

20 – Harapkó

21 – Szinye

22 – Szinye

23 – Szinyeújfalu

Állítólag itt született Szinye-Merse Pál.

24 – Friccs

Friccs. A kelet-nyugati főországútra visszaérve hamarosan Friccsre érkezünk, ahol a Felvidék talán legszebb reneszánsz várkastélyát találjuk. Főhomlokzata harminc méter hosszú, tizennyolc méter magas, sarkait egy-egy négyszögű, kiugró torony zárja le. Oromfala pártázatos, vésett kapufeliratán 1630-as évszám és Berthoti Bálint neve olvasható.

Héthárs csupa új ház, csak a gótikus templom régi. A városka nevéhez méltóan a templom mellett egy nagy hársfa nő. Egyébként lipa szlovákul hársfát jelent, sőt a helység német neve, Siebenlinden is ami szó szerint hét hársat jelent. Most már csak az a kérdés, hogy melyik a legelső név? Árpádházi királyaink ugyanis a gyér számú szláv lakosság közé székely határőröket, kunokat és úzokat telepítettek. Ez a gyepűőrség a tatárjárás során pusztult el, ami után a magyar királyok német telepesek hozattak Héthársra. Az említett gótikus templomot a környék középkori birtokosai, a Tarczayak építtették. A Tarczay családot egyébként Tarkőyeknek is nevezték, mert a Tatárjárás után ők építtették föl a környék legnagyobb várát, Tarkőt is.

25 – Kisszeben főtér templom

Kisszeben egyike volt az öt felvidéki szövetséges városnak (Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben), de ezek közt mindenkor a legkisebb, amint ezt a megmaradt várfalból, bástyamaradványokból megállapíthatjuk. A főtér a középkori német telepítésű városok mintájára nem más, mint a főutca kihasasodása, amelynek közepét a városháza, a gótikus templom foglalja el.

A város alapításának regéjét Mednyánszky Alajos írta le. E szerint Nagy Lajos királyunk öccse, István, Sáros és Szepes hercege Sáros várában tartotta udvarát. Egy vadászat alkalmából eltévedt, és egy elhagyatott kis várhoz, Tarkőhöz jutott, ahol mint a herceg apródja mutatta be magát. A vár ura, a mogorva öreg Tárczay lovag éjjelre szállást adott neki. A rangrejtett herceg azonban a várnagytól megtudta, hogy Tárczaynak van egy csodálatosan szép lánya, Sabina. Reggel úgy ügyeskedett, hogy megpillantsa, és ez a pillantás mindkettőjükre végzetessé vált. Meglátni és megszeretni… István herceg Gergely nevű apródja segítségével szöktette meg a szépséges lányt zsarnok apja rabságából, és találkozásuk helyén alapította meg Kisszeben városát, melynek nevét szerelmese nevéből vette. Az apródnak István herceg örömében Alsó- és Felsőlakot adományozta, innen ered a Sárosban neves Gergelyaky család – a családdal egy pillanatra még a túránkon találkozni fogunk.

Kisszeben egyike volt az öt felvidéki szövetséges városnak (Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben), de ezek közt mindenkor a legkisebb, amint ezt a megmaradt várfalból, bástyamaradványokból megállapíthatjuk. A főtér a középkori német telepítésű városok mintájára nem más, mint a főutca kihasasodása, amelynek közepét a városháza, a gótikus templom foglalja el. Észrevehető, hogy a főtér a középkor óta feltöltődött, mert a templom ajtajánál lépcsőn lefelé kell menni. Maga a kapuzat is feltűnően alacsony, az egyik középkori falba berakott sírdombormű páncélos alakját mintha térdben levágták volna. Bent a háromhajós (?) gótikus templomban több szárnyasoltár található. Az oltárok újkorinak ható faszobrai eszembe juttatták, hogy mintha a Nemzeti Múzeum vagy a Galéria egyik büszkesége a Kisszebeni szárnyasoltár lenne.

26 – Kisszeben főutca

27 – Kisszeben – Csontváry Kosztka-emléktábla

Itt született.

28 – Jernye

Jernye temetőjében megtaláltuk Szinyei-Merse Pál sírját a családnak kis díszkerítéssel elkülönített részén.

Elgondolkoztat, milyen érdekes gazdagsága a véletlennek, hogy a magyar festészet két nagy alakja, Szinye-Mersei és a kisszebeni Csontváry-Kosztka térben és időben egymáshoz ily közel született.

A nagy embereknek ez a nagy sűrűsége Érmelléket juttatja eszünkbe, ahol egymástól néhány kilométerre született a magyar nyelv és irodalom négy meghatározó személye: Kazinczy, Károli Gáspár, Kölcsey és Ady.

…És mind a “sűrűsődési területek” nem részei a trianoni Magyarországnak!

29 – Jernye – Szinyei-Merse Pál sírja

Divald Kornél, a neves műtörténész és író Jernyén látogatta meg az öreg Szinye-Merse Pált, amelyet meg is örökített:

„…csupa Szinyei-Merse Pálra emlékeztető tájkép: dombok oldalában viruló rétek, lomhán terpeszkedő hegyhátak, az Oculi erdő széle, völgyszoros, amelynek mélyéből fantasztikusan merednek ki az út mentén őrtálló jegenyefák csúcsai, dombok magaslatán félig kiirtott erdő sötét foltja, mely oly mélán fest, mint a kopaszodó öreg legény feje. Az út kanyarulatán túl, széles hegyhát tövében, a festői fekvésű Jernye integetett felém. Közepén hatalmas emeletes kastély meredt a magasba; háta mögött évszázados park terült el, ez előbb kisebb, de igen barátságos oszlopos kúria fehérlett őszi virágpompába öltözött modern kerttel: Szinyei-Merse Pál nyárilaka. Utóbbi kapuján fordultam be. A mester fia társaságában épen feketézett. Hogy nekem is töltött s a kert dicséretébe fogtam, büszkén mutatott a virágágyakra, amelyeket maga gondozott, a gyümölcsfákra, amelyeket ő ültetett, nemesített s még akkor is maga nyesegetett. A mester megállított egy törpe körtefa előtt, mely szinte roskadozott gyümölcsei terhétől. „Két év előtt ültettem – mondta mosolyogva – s íme máris mennyi gyümölcs termett rajta.” S miközben mosolygott, arcáról pár pillanatra elszállt az elmélyedő borongás, mely szüntelenül ott ült erőteljes, férfias vonásain s enélkül alighanem büszke és dacos képének oly rokonszenves varázst kölcsönzött. Akkor eszembe jutott, hogy Szinye-Merse Pál művészete már pompásan kifejlett erőteljes fa volt, mikor 1873-ban gyümölcseit először kiállította. Merőben új felfogásától, az akkoriban divatos barna műteremtónusnak hadatizenő harsogó szineitől azonban szinte megijedt a hivatalos kritika s a mester korszakalkotó első nagy művét, a „Majális”-t vackornak hiresztelte el. Hasonló kudarc érte tíz évvel később festett, 1883-ban kiállított költői hatású „Pacsirtá”-ját s ő ismét Jernyére vonult vissza és eldobva ecsetét, a falusi földesúr életét folytatta, ám utóbbinak minden öröme nélkül.

Szinyei-Merse Pál fivérei három vármegyében híres, kedves uri modoruknál fogva mindenfelé rokonszenves gavallérok voltak, a közeli Eperjes társaséletének hangadói. Szinte eseményszámba ment, ha szülői örökségül rájuk szállt s Bánk bán földjének különböző községeiben álló kastélyaikból négylovas kocsin a városba jöttek. A mester nem igen mutatkozott Eperjesen, társaságba sem járt, különösen amióta művészi kudarcai családi boldogságát is földulták. A sárosiak gúnyolodó kedvüket csak a háta mögött tölthették ki rajta, de feleségét, akit nem egy képén örökített meg odaadó szeretettel, ezzel így is addig üldözték, míg végezetül elhagyta urát. S most még keservesebb újabb tízévi remeteségének csak a nagybányai festők érvényesülése vetett véget.”

30 – Nagysáros várrom

Nagysáros vára egy 570 méter magas vulkanikus eredetű kúpra épült. Az egykori felhúzható hídas kapuzat romját ma is elzárták, de hát már egész ösvény jelzi, hogy lehet ezt a tiltást megkerülni. Mikor a vár tágas belső részére jutottunk, egy héját – ha igaz – vertünk fel, amelyik a vár egykori beomlott pincéjében tanyázhat. Ez a tágas felső rész tulajdonképpen egy bozótos, amely a vulkáni kúp felső teraszát egészen kitölti. A terasz szélén húzódik a fekete vulkáni sziklákból felhúzott széles fal, amelyet sűrűn szakítanak meg a bástyák. Az egészről a keresztes hadjáratok korabeli vagy bizánci várak képei jutnak eszembe. A középen emelkedő öregvár itt, Nagysároson is megvan, egy tömör nagy és csúnya kocka a hegy legmagasabb pontján.

30 a – Sárosi hegyek

31 – Kapi vára

32 – Deméte Álmos-kastély

33 – Hertnek

34 – Hervartó kat. fatemplom

35 – Hervartó – különleges építésű néprajzi házak

36 – Girált – I. világháborús emlékmű magyar felírással

37 – Margonya

Margonya: Dessewffy család kastélya és fentebb a hegyoldalon Dessewffy Arisztid, aradi vértanú kriptája az erdőben

Bártfa nagyméretű főtere az egyik legszebb főtér a történelmi Magyarországon: maga a kikövezett enyhén lejtő nagy tér, a kis reneszánsz Városháza és a Szent Egyed-templom.

A Szent Egyed-templomban pedig híres szárnyasoltároknak egész sora.

38 – Bártfa – Városháza

39 – Bártfa – Szent Egyed-templom

40 – Bártfa – Szent Egyed-templom – belső

41 – Bártfafürdő – Serédy-oszlop – Serédy Gáspár dombormű

Bártfafürdő mellett az országútnál a XVI. századi Serédy-oszlop Serédy Gáspár domborművel. Lerakatok, bevásárló központok, raktárak épültek itt, mert annak idején mintha szabadabb, levegősebb lett volna a Serédy-oszlop környéke.

Maga Bártfafürdő, melyet állítólag Sziszi királyné is szeretett, kissé beljebb van a főúttól. Patinás békebeli hangulata van.

42 – Trócsány fatemplom

43 – Zboró

Zboró. A zborói szép Rákóczi-kastélya elpusztult az I. világháborúban. A mellette levő templom megmaradt, de azóta is rom.

44 – Zboró

45 – Zborói várrom

Zboró várrom egész szép és nagy. Lentről nem is tűnik akkorának, amekkora. Itt volt I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona világra szóló lakodalma.

Felsővízköz (Svidnik). Közelében tankos emlékmű és a Halottak völgye (Udolie smrti) az 1944. októberi harcok emlékére. A völgyben első pillanatra szinte kísérteties ez az emlékmű. Ugyanis a központi két tank mellett vagy egy tucat szovjet tankot helyeztek el a dombok oldalában: mintha tényleg egy tankos támadás közepébe pottyantunk volna be.

Híres ruszin görögkatolikus fatemplomok: Ladomérvágása, Hunkóc, Alsókomárnok temetőjében is vannak magyar felírású sírok a fatemplom mellett.

Dukla – Ondava környéke

1914 novemberétől 1915 májusig ezen a területen nagyon nagy harcok folytak: a József főherceg vezette főleg magyarokból álló VII. hadtest rendkívüli áldozatokkal, de megállította Kárpátokban az „orosz gőzhengert”.