Tavasz mennyköve csattan a fûzfák

ostorában, a teremtés nyers, növényi

szagát füstölve szét és vérbájoló

asszonyillatot,

                       visszaretten az Ördögpofájú,

kinek sírhelynyi lyukas zseb az emberi

álom, ki dögletes nyálában megfürösztött;

az elmúlás csigacsusszanással indul el

a bokámtól megmászni engem, mert

az Atyaisten a sarkamba zsibbasztó

villámot ütött, de lám, az eke fölé

görnyedô paraszt a halál dûlôjén

túlérô szemhatár, fakó ingén

bárányfelhô a folt, szíve helyén

elkapart seb a világ, mégis,

magzat-erôs akarattal tartja az ekeszarvat,

s az égig érô messzeségnek újra

meg újra nekihajtja nagy sárga

lovát, mögötte dörrenô rianás:

ezerévmély barázda hasad, hogy

aki benne fogan, legyen irthatatlan,

miként a szeretet, és konok, mint az átok.

Magyar Irodalmi Lap