Székelyföldön ünnep egy ilyen esemény, főleg, ha a megyei tanács is felkarolja az ügyet. Már korán reggel jöttek a faragók:
          – Jóska bátyám hoztuk a kaput, ahogy megegyeztünk.
          – Tegyétek le az udvarra és foghatunk is neki felállítani, mert a gödrök már ki vannak ásva a sasoknak.
Régen a gyalog székelyek csak ilyen, galambdúc nélküli, kicsi kaput állíthattak, ma már ki amilyent akar és tud.              – Ti rég felkeltetek nem vagytok éhesek?
          – Eszünk majd, ha befejeztük a munkát.
          – Ha este fejezitek be?
          – Akkor este eszünk, válaszolták röviden a faragók.
          – Ti munkás emberek vagytok, ugyan bizony hányszor esztek egy nap?
          – Hát, eccer-eccer eccer és eccer-eccer eccer se.
         – De egy pohár szilvapálinkát megisztok?
          – Azt nem öntenők a csizma szárába.
          – Ide teszem az üveget az árnyékba és iszogassatok belőle, mikor akartok, csak meg ne részegedjetek.
Aztán mindenki végezte a dolgát, állították a sasokat, döngölték a földet, ki mihez értett és dél felé már állott is a kapu.
          – Mit véssünk a bejárat fölé?
          – Azt, hogy állította a feleségem velem.
Ezzel a faragó elkezdte róni a betűket szép sorban, ahogy szokta.
          – Ezen kívül lesz még valami idézet is?
          – Lesz bizony, – szólt bele Vilma nénje, a ház asszonya – hát a mérnökéknél is van, nálunk mért ne lenne.                  – Mi legyen az?
          – Ott valami olyasmi van, hogy: – akárhol légy otthon légy.
Erre aztán lett egy nagy kacagás, főleg az érettségizett unoka nevetett.
          – Mama, azt Tamási Áron mondta, csak nem éppen így. A mérnökéknél az van írva, hogy: ,,Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.
          – Valahogy úgy, csak én már ötven éve végeztem az iskolát.
          – Csak azon jár az esze, hogy tudjon parancsolni, – szólalt meg a férje – de a tömörségén még az író is elámulna.
Időközben befejezte a rovást a faragó, de amikor megnézték, hát észrevettek egy kis hibát benne: – az állította szóban mind a két helyen két ,,t” betűt vésett, így az lett belőle, hogy: – állíttotta.
          – No, a rosseb enné meg, szólalt meg Jóska bá, mit lehet most tenni?
Végül az írástudó unoka állt elő egy mentő ötlettel:
          – Az o betűnek kell vésni egy kicsi szárat és akkor az lesz, hogy: – állíttatta.
          – Igen, de mi lesz akkor az értelme? – kérdezte Jóska bá.
Az lesz az értelme, hogy:
          – Állíttatta a feleségem velem, magyarázta Sanyika, az unoka.
          – Nohát, a pokolvar álljon belé! – Mérgelődött Jóska bá – már a templomba vagy a kocsmába se tudok nyugodtan elmenni, rajtam fog röhögni az egész falu. Nem elég, hogy az asszony parancsol, de még a kapura is kiíratom.

(2012)

  Magyar Irodalmi Lap