Élj meg, ha tudsz … 
                már senki nem ölel,
                mindegy, merre nézel:
                keletre, nyugatra,
                oltárod örökké
                a magas Hargita.

Igyál, ha szomjazol,
                egy kortyot, hűs forrás
                fortyogó vízéből,
                tüdődet szívd tele
                suhogó fenyvesek
                friss levegőjéből.

Kérges tenyeredet
                miután megköpted,
                szegezd tekinteted
                magasba, az égnek,
                csapj oda fejszéddel
                a sűrű erdőnek,

majd csak kiderül,
                mi marad lábon,
                hány élet fészkel
                a reccsenő ágon.

Élj meg, ha tudsz …
                Kisebbségi sorsod
                bezúzott ablakára
                jégvirágok rajzolják
                ködös, párás jövődet,
                de ezért ne csüggedj,

a teremtő Úristen,
                lábad alá e földet
                egyedül neked szabta,
                hogy csakis ide hullasd
                könnyeidet, ha már nem
                bírod fogcsikorgatva.

Légy Varga Katalin,
                tatárnak paprika,
                janicsárnak végvár,
                Zrínyi kivont kardja,
                Habsburgoknak Mátyás
                Bécsbe vonulása.

Légy Hunyadi János, nyeregben,
                déli harangszónál érezzed,
                hogy a bátor szívedben
                Nándorfehérvár nem esett még el.

Élj meg, ha tudsz …
                Egyedül is, akár kényszerítve,
                bizonyosságod az örök  remény,
                és elkoptatott tarisznyád mélyén
                a szalonna és a vöröshagyma,
                kupicádban a szilvapálinka.

Boldogulj egy életen,
                Árpád dicső birtokán.
                Földed, ha kórót terem,
                akkor maradj te a gáncs,
                ragadós, szúrós bogáncs,
                elhódított telkeken.

Szívedet, tested gerincét,
                egyenesen te tarthatod,
                amíg imádat mondhatod,
                és szabadon is lakhatod,
                addig ne add fel sohase
                végleg, az örökölt honod.

Irtani, ha akarnak,
                gyújts lármafát magadból,
                isten is rád figyeljen,
                a végtelen magasból.

Élj meg, ha tudsz …
                Idegen földön is. Bármerre,
                ármány, gyűlölet, ha elűzött,
                vagy elcsaltak hiú remények,
                magadban hordozd az emlékét,
                dalok közt ringatott bölcsődnek.

Tiszteld Bolyai Farkast, Jánost,
                teremtsél te is a semmiből
                egy új, értelmesebb világot.
                Légy Kölcsey, Arany vagy Ady,
                ne sajnálj egy darabot,
                szívedből a világnak adni.

Ne ragadj végleg a múltba.
                Ennyi hős áldozat után
                elgyötörve, megfáradva,
                ha úgy érzed, eltipornak,
                marnak, maradj meg akkor is
                legalább, egy utált gyomnak,

kiirthatatlannak, vészes,
                allergén parlagfűnek,
                de a rögödhöz maradj meg,
                akkor is, örökre hűnek.

Élj meg, ha tudsz …
                Ökölbe szorult kezedet
                mára, zsebre is vághatod,
                ültess inkább ablakodba
                sok-sok muskátli virágot,
                zárd szívedbe a világot.

Élj meg, ha tudsz …
                elhagyva, magadra, bár szétdarabolva,
                testvéreidtől is nyíltan megtagadva,
                Hadak útjáról Csaba fáradt serege,
                szívedben egyszer, ha megjelen
                egyenes gerinccel kiálthasd : jelen!

  Magyar Irodalmi Lap