Kormos Istvánnak

Lehet, mozdonykerékre hangszerelt

sors robog felém.

                            Szôlôkarókkal

fölparcellázott agyamból kikélnek

a rémek, vércsöppekkel labdázgatnak

e lassan megférgesedô tavaszban –

fényességes országutak a borotvák.

Nagy lélegzet hiába fú veszettül,

istenmenekítô mélyeimbôl

dôl a bûz, akár a rügyeket

kamaszodó táj, gyomrából a lila

kankalincsordák.

Epekeserû az ígéret.

Akaratom óriás bimbait,

két öklömet, bár nyelje el a cethal-ég,

Faust, légy a barátom! – és

meglepem a tengert feledés közben.

A hátam megett szörnyû felvonóhíd,

elüszkült szivárvány csikorog, a pokol

világossága elôttem;

                                Néró

fölgyújtotta az eget – hajnalodik.

Magyar Irodalmi Lap