…a történet, amelyet elbeszélt János bácsi, újult erővel a sebeket juttatja eszembe, miket a nemzetem manapság lázasan hordoz. Utána azonban hálával és bizakodással gondolok a népre, amely ezer esztendőn keresztül védte földjét és őrizte lányait. Együttesen és faluk szerint is, külön. Csak az a réteg, amely a nép felett áll és állítólag vezérli őt: csak az nem védte gazdaságát és az nem őrizte lányát. Bizony két utat járt a kétféle magyarság, s akik most ennek az eredményét látjuk, félelem és kétség kínoz minket, hogy mit hoz a jövendő. Sokan keressük, nyíltan és titokban, a megtisztulás útját; s annyit máris biztosan tudunk, hogy a kétféle magyarság közül helyesekben a nép cselekedett. Pedig őt nem tanították történetírók, mint az úri magyarokat; sem filozófusok és más tudósok.

Mit csináljunk tehát?

Gondolom, forduljunk vissza a néphez, és tanuljuk meg tőle, ami jó. S ami jót tanulunk, tömjük bé azzal a szakadékot; amely sötéten tátong a két magyar közt. Jobb, ha ezenmódúlag mi csináljuk ezt, mint hogy álorcás idegenek mérges jelszavakat ültessenek a szakadékba. Pedig ma ez történik. S holnap talán már holttestek hullanak a két magyar közé, s akkor temető fogja elválasztani azokat, akiknek jó és közös sors szerint egymáshoz kéne tartozniok.

A bölcs és igaz nemzetet áhítjuk, amelynek címere a nép. S lehetetlen, hogy oly sokan hiába áhítanók, gondolom magamban; és akkor egyszerre eszembe jut, hogy holnap a feltámadás ünnepe lesz…

Felber Zsolt Trianon-gyűjteményéből

Magyar Irodalmi Lap