Csontváry emlékének

Körülülöm gyémántomat, a tengert, egymagam.

Idáig szöktem, hol madár párzik a végtelennel,

itt a puskák ólma is kiszipolyozott könnycsepp –

vörösre rítta magát a hajnal.

                                            Ganajtúró bogár

galacsinja a Föld, gebesztô atlaszi próba.

Nem dobatott ki belôle mind a homokzsák,

nem röpül föl lábamtól a gerle, beleit

lopódzkodó kötélnek összecsomóztam, nagy

sebe kémlelôlyuk az égen, farkasszemet

nézünk én és az Isten,

                                   az aratás

aranydagályában megleltem szárnyaszegett

saruit: jelene két üres kenyérkosarát.

Mire belénemzett apám a tájba, életem

már el is rohadt!,

                            most feketére legeli

a mezôt a pipacsokhoz kipányvázott nyár.

A keselyû hûvös sátra alatt angyalhajat

patakzik a szám a csontokból kihajtó

Tivadarfára.

                   Táncból horgolt csipke-csönd

terül el rajtam, véremtôl lassan földerül

a rét, pásztortáskák pergetik kisbetûvel

elhallgatott nevemet.

                                  Nagyapám elsô trombitás

az Úrnak jobbján, bazilikát rengetô

orrfúvása harsanna fülembe inkább! –

                                                              a süketek

harangot öntenek az életükbôl.

Lenyelem a mennykövet, bétölt a pokol

fényességgel,

                      akkor esô jön és összeköt az éggel.

Magyar Irodalmi Lap